Van itt egy család. Nyaralnak. A nagyszülők Amerikába ki-, majd visszatelepült házaspár, a gyermekük ott nőtt fel, jelenleg is Amerikában él, ő jött most haza az unokákkal – nyaralni.
Az unokák – egy 5 év körüli kisfiú és egy 8 év körüli kislány – első pillanatra nekem kissé különösnek tűntek, furán nyírt haj, nagyon karakteres arc, éles arccsont, keskeny szempár, nem az a magazinba mutogatott bűbáj kölkök, na, hát van ilyen.
Sosem szerettem a gyerekeket. Tudom, ez most hülyén hangzik, lévén van három sajátom, de hogy ez egyszer így lesz, nem jósoltam volna meg soha. Még az sem túl jó kifejezés, hogy nem szerettem, őket, inkább csak tartottam tőlük, idegenkedtem világ életemben.
Emlékszem, egyszer, úgy tizenéveim elején, ültem a gyermekorvosi váróteremben, anyámmal, mint mindig. A tömött váróteremben mindenki figyelmét felkeltette egy totyogó kisgyerek, aki barátságosan ismerkedett bárkivel, aki hajlandó volt rá. Két nagylány édesen elbájolgott vele, de a kisbaba egy idő után megunta őket, és új vizekre evezett – felém.
Emlékszem a jeges rémületre, ami átszáguldott rajtam, hogy ez a gyerek most többtucatnyi figyelő szempár tüzében egyenesen felém indul, és hamarosan kapcsolatot teremt velem. A rémület pánikba csapott át, és én az utolsó pillanatban felugrottam, és elindultam az ellenkező irányba.
Csak hogy ne kelljen egy kisgyerekkel nyilvános kapcsolatba lépnem.
Azt hiszem, inkább a közönséggel volt bajom, mert ha valami végzetes ballépés eredményeképp kettesben maradtam egy gyerekkel, egészen jól eltársalogtam vele – mondjuk az már kínosabb volt, amikor az alig két éves unokahúgom visszamondta az összes szerelmi problémámat a szüleimnek és az akkori barátomnak…
Hát ilyen előzményekkel találkoztam ezzel a testvérpárral az elmúlt héten.
Az anyuka eleinte még egyszer-kétszer lekísérte a gyerekeket a játszótérre, de az esetleges konfliktusok kezelésében már akkor sem vett részt.
Így esett, hogy az én gyerekeim pl. azért nem néznek másfél hete semmilyen mesefilmet, mert csúfolódtak a „fura beszédű” kisfiúval – annak ellenére, hogy a pofont az én középsőm kapta, tőle.
Egy idő után az anyuka úgy gondolhatta, hogy jó kezekben vannak nélküle is a gyerekek, így egy idő után már felügyelet nélkül jelentek meg a gyerekek a játszótéren.
Bár kritikusan összevillantottuk a tekintetünket a többi anyukával, de azért próbáltunk egy picit figyelni a két kis amerikaira is. A lány szinte tökéletesen megtanult magyarul, és kereste is a társaságot, de a kisfiú többnyire angolul szólalt csak meg, és azt is csak akkor, ha muszáj volt. Utóbbi viszont valami keserves vírus elleni küzdelemben kerekedhetett éppen felül, így felváltva töröltük meg az orrát, igyekezve nem kimutatni háborgó gyomrunk okozta kínjainkat, az állig lógó takony láttán.
Ilyenkor az anyukája nyilván csuklott. Sokat.
Tegnap délelőtt éppen idillt játszottunk, családilag, apa-anya focizott a gyerekek ellen, s bár csak a mi családunk volt a játszótéren, tőlünk harsogott a környék.
Egyszer csak megjelent a kislány, akiről úgy tudtuk, épp a cirkuszban ül.
„A testvérem rosszul lett, nem mentünk cirkuszba” – mondta erős akcentussal, s már vetette is rá magát a labdánkra, s pillanatokon belül önfeledten kacagott velünk ő is.
Később vízpermetezővel vívtunk csatát, míg csuromvizes nem lett mindenki, s én fel nem küldtem a kislányt átöltözni – s közben végig azon aggódtam, vajon nem lesz-e mérges az anyukája, amiért teljesen átázott-fázott a gyereke. Vajon nem most gyógyult-e ki a kislány is abból a takonykórból, mint a testvére? És közben éreztem, mennyire hülyén ambivalens helyzet, hogy én aggódom, mit szól majd az anya, miközben én szórakoztatom-vigyázom a lepasszolt gyerekét.
Este fél 8-kor újra megjelent, a kisöccsével együtt. Talán hallották, hogy kint vagyunk, talán a szüleiknek mindegy volt, hogy van-e felnőtt felügyelet a gyerekei mellett.
Bevallom, az első gondolatom az volt, hogy mekkora bunkóság már így rátelepíteni valakire a kölkeinket, de aztán elszégyelltem magam. A szülők hibái miatt ne a gyereket büntessük! Így – bár már éppen indulni akartunk be – egy órácskát még maradtunk.
Egészen addig, míg a kislánynak el nem indult az orra vére.
Én egy picit pánikba estem (nem volt még ilyen tapasztalatom), de a kislány megnyugtatott, hogy ez nála gyakran előfordul, általában esténként.
Próbáltam elállítani a vérzést, de jobbára csak a papírzsepit cserélgettem a kislány kezében, és próbáltam rábeszélni, hogy induljanak haza.
Nem volt egyszerű. A kislány teljesen elbagatellizálta a problémát, nekem pedig egyre kínosabb volt a szituáció, egy testvérpár, akik nem lettek rám bízva, mégis úgy érzem, felelősséggel tartozom értük, és most az egyikőjük segítségre szorul, amit nem tudok, és nem is akarok kezelni.
Végül persze rábeszéltem őket, hazaindultak, bánatosan, lógó orral.
Még utánuk kiabáltam, hogy holnap találkozunk, de a kislány csak szomorúan ingatta a fejét.
Én meg nem értem, hogy ha idegenkedem a gyerekektől, és a kutyának sem hiányzott egy kölcsöngyerek, miért nem tudom kiverni a fejemből a szomorú szemeit.
Update: miután megírtam a posztot, és elmentettem vázlatba, elmentem itthonról. Jött az sms a férjemtől fél 4-kor, hogy igyekezzek haza, kicsit sok itt a gyerek.
Igen, megjelentek, megláttak minket a kertben, és átjöttek. Most már tudom, nemcsak vérző orr, vírusos torokgyuszi (most a szülők, nagyszülők a betegek) van, hanem glutén- és tojásallergia is. Még jó, hogy a kislány van olyan nagy, és tud annyira magyarul, hogy elmondja…
Most búcsúztunk el. Holnap találkozunk…
