Liza írt nekünk arról, milyen magányos is tud lenni a gyereknevelés, ha az anyukának nincs barátnője, a nagyszülők sem segítenek, és mindent megfullaszt a napi rutin. Van hasonló tapasztalatotok? Mit javasolnátok neki, hogyan tudna barátokra szert tenni?
(egy hasonló bejegyzés korábbról itt)
Mióta a munkából kiestem, minden nap a magánnyal küzdök. Az utolsó munkanapomon sírtam, azt hittem, nem lesz visszaút. Szerencsére tévedtem: visszavettek részmunkaidőbe szülés után, de így sem tökéletes az élet.
A baba világra hozatala viszonylag könnyen ment, rengeteg tejem volt, és nem estem depresszióba; álltam a sarat. Egyedül.
A férjem minden nap reggeltől este nyolcig-kilencig dolgozik és dolgozott mindig is, így nem jön és nem is jött velünk sétálni, játszóterezni. A barátnőim anno megígérték, hogy meglátogatnak, de nem tették. A munkatársak sem. Az apai nagyszülők kifejezték, hogy a nagyobb unokákkal már eleget foglalkoztak, nem akarnak nagyszülősködni többet. Nem hittem el, hogy hiányozhat a jelenlétük, de mégis így éreztem; a két év alatt összesen egyszer vitték el sétálni a gyermekemet.
Anyám a gyermekágy alatt egy ideig főzött rám, aztán egyik nap nem jött. Én majd’ éhen haltam, hívtam is, ő meg közölte, hogy elfelejtett szólni, de ma nem főz. Ezután nem kértem a segítségéből. Egyébként sem akar találkozni az unokájával, mindig azzal jön, hogy nagyon elfoglalt. De piac, turizás, vásárlás, jógatábor, baráti találkozó, kertészkedés azért belefér. És a másik nagyszülőpár is épp ilyen “elfoglalt”.
Két év telt el a napi rutinnal. Ha beteg voltam, a gyereket a babakocsiban eltoltam a rendelőbe – egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy hallgassam a nagyszülők magyarázkodását arról, miért nem érnek rá eljönni addig sem, amíg orvoshoz mennék. Közben ha vendégségben voltunk náluk, agyonfegyelmezték és folyton kioktatták a gyereket.
A játszótéren mindig más emberek vannak, de ezért akivel tudtam, szóba álltam. Csak sajnos beszélgetni kizárólag a babakajákról, pelenkázásról, gyerekek szokásairól lehetett. Nem túl lélekemelő!
Szerencsére kiderült, a szomszéd kisfiú épp annyi idős, mint a gyerekem! Az anyukája is aranyos, kedves, beszédes. Párszor találkoztunk, a gyerekek is jól elvoltak. Ám az anyuka hamarosan visszament dolgozni, a gyerek bölcsibe került, és csak estére értek haza. Csírájában megszakadt ez a kapcsolat. A másik szomszéd kisgyerekkel és az édesanyjával is összebarátkoztunk, de ugyanaz zajlott le, mint az előző esetben: az anyuka dolgozni ment, nem jártunk többet össze.
Mi is járunk bölcsibe, de háromra a gyerekért kell menni. Három és hét között nem soknak tűnik az idő, de lekötni a gyerkőcöt, játszóterezni, játszóházazni fárasztó. Olyan jól elvan pedig más gyerekekkel! A környezetünkben viszont mindenkinek más az időbeosztása, vagy a lelki beállítódottsága, és nem akarnak vagy nem tudnak délután találkozni velünk.
Csak arról szól az életem, hogy reggel rohanunk a bölcsibe, aztán a munkába, munka után újra a messze lévő bölcsibe, ott még kicsi játék, de a legtöbb szülő csak felcsípi a gyereket, és rohan is el, képtelenség szóba állni velük, aztán be a belvárosba, játszóterezés (megfigyeltem, a szülők mind külön játszanak a gyerekeikkel, vagy a telefonjukkal, ritka, hogy pár szót lehet váltani egyáltalán, barátkozni pedig semmiképpen sem). Estefelé haza, főzés, vacsora, fürdés, alvás.
Éjszaka még rendrakás, vasalás, mosás, mosogatás.
A kolléganőm azt mondja, magamon kell változtatnom, az elvárásaimon.
Miért? Túl nagyok lennének azok?
Nekem is rögtön eszembe jutott, hogy nagyon szívesen segítenék neked, ha tudok. (Elsősorban társaságot nyújtani, főleg mert én is elég magányos vagyok.) De aztán rájöttem, hogy az anyasággal járó (?) szociális izoláltság ellenére megmaradt barátaimmal, ismerőseimmel is jelenleg elsősorban a virtuális térben tudok találkozni, netes ismerősökkel meg már gondolom tele van a padlás…
Amióta a gyermekeim megszülettek, azóta nem vagyok magányos. De több évig külföldön éltem, próbálkoztam barátokat szerezni, de nem ment. Visszagondolva nagyon görcsösen, nagyon izzadozva próbálkoztam, kínkeservel, mintha nyársat nyeltem volna. A szívem lelkem bezárva, azt gondolva, itt úgysincs senki, akivel jóban tudnék lenni, ez ezért nem, az meg azért nem. De azért próbákoztam, de eleve kudarcra volt ítélve. Tele voltam előítélettel, elutasítással. Nem adtam esélyt igazán, csak keseregtem.
Gondolkoztam azon, amit írtál, de nem külön kikapcsolódás hiányzik. A munka mellett régebben sem volt.
Hiányzik valaki, aki elfogad, akiben megbízhatok, aki nem akar mindenképpen megváltoztatni. Aki felveszi a telefont, és ha megbeszélünk valamilyen találkozót, nem talál inkább mégis másik programot, vagy az egyetlen programlehetőség nem csak a shopping.
Hiányzik valaki, aki mellett a kislányom is nevetgél, és felszabadul, és aki őt is elfogadja ilyen életrevaló vidám teremtésként, és akihez úgy kötődhet, hogy nem kell attól tartani, hogy egy pár napig tartott ez a kapcsolat.
Liza, mennyit vagy egyedül, a gyerek nélkül? Mert szerintem ez a kulcs. A gyerek jól elvan a bölcsiben, gyerektársaság pipa :). Most nem azt mondom, hogy ne menjetek játszótérre, hanem csak mondjuk hetente kétszer (nekem már krónikus játszótérundoricitusom van :)). Más napokon vásároljatok, vagy csak bambuljatok otthon. Hétvégén pedig, amikor a férjed otthon van, csinálj programot – egyedül. Hívd fel a régi barátokat kávézni, nem baj, ha nincs gyekekük, pici gyerekesként imádtam a barátnőm pasizós történeteit hallgatni, semmi nem kapcsolt ki úgy :). Vagy kezdj el jógázni, vagy kézimunka szakkörbe járni, vagy bármit, ami kikapcsol. Azt érzem, hogy nagyon ragaszkodsz ahhoz, hogy gyerekes anyuka társaságod legyen, de valamiért ez nem jön össze. Engedd el ezt a dolgot, lehet, hogy ha nem akarod ennyire, egyszer csak összejön :).
Ez is jól hangzik, köszi!
A házimunkát is lehet a gyerekkel csinálni, ezzel triplán is nyernél: lefoglalja a gyereket, ő megszokja, hogy segítsen ilyenekben, neked pedig nem éjjel kell csinálni.
Saját példa: a fiam imád mosni. Ha meglátja, hogy a kezemben a szennyestartó, akkor már rohan, hogy “énisjövökválogatni”. Én adogatom neki a ruhákat, ő meg rakja a kupacokra. Utána nagy büszkén viszi a mosógéphez őket, hogy ő most mos. Amikor kész, akkor rohan teregetni. Hozza a vállfát, felcsipeszeli a fehérneműt, adogatja a ruhákat. 3 éves, nyilván nem olyan hathatós segítség, de jó móka, amivel elfoglaljuk magunkat:)
Hasonló a helyzet a takarítással: söpörni, porszívózni alig lehet tőle, mert rögtön ő akarja csinálni. Főzésnél meg egyszerűen felültetem a konyhapultra és beszélgetünk, vagy ha olyan feladat van, akkor segít (keverni, zöldséget mosi, stb). Neki ezek mind hatalmas programok, és nagyon büszke magára, hogy ő most valami fontosat csinált:)
Köszönöm! Jó!
Kedves Liza!
Teljesen megértem, hogy mi az az érzés, amiről beszélsz, annak ellenére, hogy nálunk azért a szüleim és a nagymamám segítenek, ha úgy adódik. Néha engem is elkap ez a hangulat, hogy elegem van abból, hogy minden nap ebből áll: bölcsi-munka-bölcsi-lefoglalni a gyereket valahogy estig. Nekem ilyenkor az szokott segíteni, ha fordítok egy kicsit a helyzeten: nem én megyek játszótérre a gyerekkel, hanem ő jön velem vásárolni, elintézni, amiket kell, vagy egyszerűen csak csavarogni, sétálni a városban. Az ember azt hinné, hogy ez csak nyűg a gyereknek, de az én fiam annyira élvezi, ha zajlik az élet, imád buszozni-villamosozni! Így összekötjük a kellemest a hasznossal, és a délután is hamar eltelik.
Még mindig bosszant, hogy bár a gyerekem sokat emlegeti a nagyszüleit, szereti őket, de ők csak küldenek valamit a piacról, be se jönnek. Ok, nem gyerekszeretőek, nem lehet ezen változtatni. A mellettünk lévő boltba járnak heti kétszer, és sose jönnek el csak úgy. Azt sem tudják mit tud az unokájuk. A dolog nem csak rólam szól. A szomszédok munkába menetelével a gyerekem is elvesztette a barátait. Mindezen embereket minden nap hiányolja, mondja is, én meg próbálom lekötni. Az egy hasznos hozzászólás volt, hogy ha nagyobb lesz, más lesz. Remélem az oviban lesznek barátai. És igaz, ha csak rólam lenne szó, nem lenne problémám, ez előtt se volt.
Köszönöm! Mostanában történt pár dolog, amivel meg kell küzdenem egyedül, és sajnos nem hiszem, hogy tudsz segíteni.
Rokonok ès barátok nélkül minden normális, és legyek boldog mert másnak se jobb. Azaz ha a szomszéd tehene döglött ne sirassam az enyémet?
Jaja, olyan meg nincs is, hogy társas magány.
Kedves Liza! Őszintén szólva nem értelek, visszavettek a munkahelyedre, tehát jársz dolgozni és emberek között vagy, délután pár órát együtt tölthetsz a gyerekeddel, estére marad a házimunka. Ez mindenhol, mindenkivel így van, akinek kis gyereke van.
Az idő és türelem mindent megold. Jó lesz konklúziónak? Nos, ezek szerint igaza lett a kollégámnak – sokat vártam el.
Őszinte leszek….sehogy. Közben a házasságom is tönkrement, és maradtunk ketten. Visszaköltöztem a szülővárosomba, és ahogy nőtt a fiam, már el tudtunk járni ide-oda, barátnőzni, nyaralni. Később apukám is besegített, egy-egy szabad délutánra. Most 16 éves, nagyon ragaszkodó jó gyerek, és már annak is eljött az ideje hogy kimaradt éjszakára, mert a haveroknál aludt 🙂
A net. Pont a hozzám hasonlók lesznek netfüggők. Én nem akarok beletörődni, hogy csak itt és a facebookon vagyok ember.
Nem lehetett egyszerű. Hogy birkóztál meg vele végül? Én még nem tudtam feldolgozni, hogy elvileg lenne idő, de mindenki addig szervezkedik, hogy ne legyen.
Köszi! Remélem így lesz majd.
Ok, meg kell tanulni értékelni amim van, másokon, a hozzánk-állásukon nem tudok úgyse változtatni…
Köszi a kommentet! Igen, a bloggfüggőség… Engem is aggaszt!
Jó, hogy ezt megírtad, köszönöm! Nálunk is időről időre előkerül a vidékre (a férjem családjához közel) költözés. Minden egyes alkalommal el kell mondanom, mennyire magányos lennék ott, ő meg azzal érvel, hogy most a munkahelyem úgysem számít, a gyereknek meg nem jó a nagyváros.
Szóval legközelebb csak megmutatom a posztodat és kész! Szerintem ebből érteni fogja!
Egyébként meg sok barátnőm mesélte korábban (akiket nem tudtam olyan gyakran látgatni, ahogy szerettem volna/korábban ígértem), hogy sokat fórumozott, meg blogokat olvasott, hogy ne érezze magát olyan egyedül 🙂
Kedves Liza!
Sátori Ibolya vagyok Budapesttöl 40 km-re lakom,nekem nagy gyerekeim vannak,szívesen segítenék neked, mint egy barát,nagyon meghatott a történeted.Az e-mail címem:ibolya.satori@citromail.hu
Nekem a mai napig segít az édesanyám,ha mással nem de jó szőval és szeretettel.Írj ha tudok segíteni.
Üdvözlettel:Sátori Ibolya
Kedves Liza! Én úgy gondolom, hogy manapság sokkal egyszerűbb és könnyebb bizonyos értelemben a mai kisgyerekes anyukáknak. Hisz neten sok mindent meg lehet oldani, szervezni, elintézni hivatalos ügyeket stb. Barátokat találni, akikkel a homokozó szélén is lehet beszélgetni később, amikor a csemeték játszanak. Az én gyerekeim egyetemisták, anno még vezetékes telefonunk sem volt, a párom vidéken dolgozott! Volt, hogy a főnöke adott telefonos segítséget, amikor fiamnak “férfias” problémája volt és a gyerekorvost nem értem el… 20 év múltán Ön is csak a szépre fog emlékezni és néha azt szeretné, ha inkább picik lennének a gyerekei! Sok erőt és kitartást kívánok! üdvözlettel
Kedves Liza! Úgy gondolom, hogy más anyukák is átélik a magányosság érzését! Ugyanakkor egyáltalán nem vagy egyedül, mert ott a kicsi. Később eljön az-az idő, amikor olyan pörgős lesz körülötted a világ, hogy szeretnél már egy kicsit magadban lenni. Óvodáskor, iskola stb. Ne szomorkodj!
Ismerős a helyzet. Egy kis faluba mentem férjhez, a szülővárosomtól, jó 50 km-re. Barátok nem nagyon akadtak, férj vagy dolgozott, vagy a haverokkal lógott. Anyós és após ott volt, a szomszédban, de abban nem volt sok köszönet. Ha elvitték pár órára, akkor vagy túró rudival tömték meg a még tejterméket nem evő kicsit, vagy nyakig kormosan hozta vissza, mert hagyták a kályhába belenyúkálni. Az én szüleim még aktívan dolgoztak, nekem is hamar kijelentették, hogy nem nagyon érnek rá unokázni.A helyzet csak rosszabb lett, amikor a férjem másik városban kapott munkát, rokonoknál lakott, és csak hétvégente jött haza. Amikor másfél évesen a fiam bárányhimlős lett, 1 héten át nem mehettünk ki a lakásból, a napi kommunikációm a világgal, anyós fél órás látogatása volt, aki bevásárolt nekünk. Telefon akkoriban még nem volt, csak a postán. Néha úgy éreztem, már nem is létezem..