Liza írt nekünk arról, milyen magányos is tud lenni a gyereknevelés, ha az anyukának nincs barátnője, a nagyszülők sem segítenek, és mindent megfullaszt a napi rutin. Van hasonló tapasztalatotok? Mit javasolnátok neki, hogyan tudna barátokra szert tenni?
(egy hasonló bejegyzés korábbról itt)
Mióta a munkából kiestem, minden nap a magánnyal küzdök. Az utolsó munkanapomon sírtam, azt hittem, nem lesz visszaút. Szerencsére tévedtem: visszavettek részmunkaidőbe szülés után, de így sem tökéletes az élet.
A baba világra hozatala viszonylag könnyen ment, rengeteg tejem volt, és nem estem depresszióba; álltam a sarat. Egyedül.
A férjem minden nap reggeltől este nyolcig-kilencig dolgozik és dolgozott mindig is, így nem jön és nem is jött velünk sétálni, játszóterezni. A barátnőim anno megígérték, hogy meglátogatnak, de nem tették. A munkatársak sem. Az apai nagyszülők kifejezték, hogy a nagyobb unokákkal már eleget foglalkoztak, nem akarnak nagyszülősködni többet. Nem hittem el, hogy hiányozhat a jelenlétük, de mégis így éreztem; a két év alatt összesen egyszer vitték el sétálni a gyermekemet.
Anyám a gyermekágy alatt egy ideig főzött rám, aztán egyik nap nem jött. Én majd’ éhen haltam, hívtam is, ő meg közölte, hogy elfelejtett szólni, de ma nem főz. Ezután nem kértem a segítségéből. Egyébként sem akar találkozni az unokájával, mindig azzal jön, hogy nagyon elfoglalt. De piac, turizás, vásárlás, jógatábor, baráti találkozó, kertészkedés azért belefér. És a másik nagyszülőpár is épp ilyen “elfoglalt”.
Két év telt el a napi rutinnal. Ha beteg voltam, a gyereket a babakocsiban eltoltam a rendelőbe – egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy hallgassam a nagyszülők magyarázkodását arról, miért nem érnek rá eljönni addig sem, amíg orvoshoz mennék. Közben ha vendégségben voltunk náluk, agyonfegyelmezték és folyton kioktatták a gyereket.
A játszótéren mindig más emberek vannak, de ezért akivel tudtam, szóba álltam. Csak sajnos beszélgetni kizárólag a babakajákról, pelenkázásról, gyerekek szokásairól lehetett. Nem túl lélekemelő!
Szerencsére kiderült, a szomszéd kisfiú épp annyi idős, mint a gyerekem! Az anyukája is aranyos, kedves, beszédes. Párszor találkoztunk, a gyerekek is jól elvoltak. Ám az anyuka hamarosan visszament dolgozni, a gyerek bölcsibe került, és csak estére értek haza. Csírájában megszakadt ez a kapcsolat. A másik szomszéd kisgyerekkel és az édesanyjával is összebarátkoztunk, de ugyanaz zajlott le, mint az előző esetben: az anyuka dolgozni ment, nem jártunk többet össze.
Mi is járunk bölcsibe, de háromra a gyerekért kell menni. Három és hét között nem soknak tűnik az idő, de lekötni a gyerkőcöt, játszóterezni, játszóházazni fárasztó. Olyan jól elvan pedig más gyerekekkel! A környezetünkben viszont mindenkinek más az időbeosztása, vagy a lelki beállítódottsága, és nem akarnak vagy nem tudnak délután találkozni velünk.
Csak arról szól az életem, hogy reggel rohanunk a bölcsibe, aztán a munkába, munka után újra a messze lévő bölcsibe, ott még kicsi játék, de a legtöbb szülő csak felcsípi a gyereket, és rohan is el, képtelenség szóba állni velük, aztán be a belvárosba, játszóterezés (megfigyeltem, a szülők mind külön játszanak a gyerekeikkel, vagy a telefonjukkal, ritka, hogy pár szót lehet váltani egyáltalán, barátkozni pedig semmiképpen sem). Estefelé haza, főzés, vacsora, fürdés, alvás.
Éjszaka még rendrakás, vasalás, mosás, mosogatás.
A kolléganőm azt mondja, magamon kell változtatnom, az elvárásaimon.
Miért? Túl nagyok lennének azok?
