Az utóbbi napokban kétszer is előfordult, hogy a technika ördöge megtréfált minket, és letiltotta a kommenteket egy-egy posztnál, mi pedig értetlenül vártuk a hozzászólásokat.
Én az utóbbi napokban történetesen nagymamáztattam a gyerekeket, úgyhogy rohangáltam a hátsó udvarba, hogy fél lábbal a kerítésen áthajolva elérjem a szomszéd wifijét, és betölthessem az Ursulát.
Esténként átszaladtam a boldog nettulajdonos rokonokhoz, és egy-egy kóla szürcsölgetése közben, hümmögve-bólogatva a rokoni beszámolók hallatán, felraktam az újabb posztot, amit már otthon megírtam, vádló anyai tekintetek kereszttüzében.
Ilyenkor mindig felerősödik bennem, mennyire függünk a digitális sztrádán való száguldástól, mennyire a hétköznapunk részévé vált a mindennapos mél-csekkolás, a különböző webes naptárak használata, amelyek úton-útfélen küldözgetik az sms-eket, hogy vegyük be a gyógyszert, vagy köszöntsük fel a nagymamát, esetleg arról riadóztat minket, hogy peteérésünk van, vagy új ciklus közeledik, és érdemes feltölteni a tamponos dobozt…
És ilyenkor az is eszembe jut, mennyi mindent köszönhetek az internetnek. Ha nagyon végletes akarnék lenni, akkor mindenképpen ráírnám a köszönőkártyára a társkeresős szerelmi csalódást, vagy hogy túléltem a baltás gyilkossal való találkozást, aki az interneten és az életben is csak egy nagyon lelkes, fiatal, bohó srácnak tűnt… Ha másért nem, a tapasztalatszerzésért ezt is az internet javára írhatnám.
De maradjunk a tényeknél: mindenképpen az internethasználat javára írom, hogy megismertem a kötődő nevelést: hogy idejében megismerhettem a helyes hordozási technikát, az igény szerinti táplálás fontosságát, az együttalvás örömét és hasznosságát, s így egy rakás problémát áthidalhattam az első gyerekem születését követő kezdeti időkben.
Akadt helyette más, mert egy kezdő anya pont annyira tanácstalan, mint egy tinédzser az első szerelmes ölelést megelőzően. Csak valahogy ott és akkor a tinédzser ösztönösen tudja, mi a dolga, mi, anyák meg valamiért még ebben a fontos időszakban is a könyvekből akarjuk megtudni a helyes reakciókat.
Hát most a könyvek ideje lejárt (legalábbis ebben az összefüggésben), megnyílt a virtuális világ, telve virtuális emberek virtuális tapasztalataival. Azt hiszem, csak a szerencsének köszönhetem, hogy ebben az információdömpingben mindig megtaláltam azt, amire szükségem volt, és amit azóta is helyesnek tartok, és követni tudok.
Szokták becsmérlően emlegetni a kismamás fórumokat, de én mindig nagy hálával gondolok vissza azokra az anyukákra, akik átsegítettek a kezdő anyaság bénázós időszakán, akik tartották a vállukat, hogy kisírhassam magam, ha úgy éreztem, hogy minden összeesküdött ellenem, és akik megráztak, amikor nagyon elsüllyedtem volna a depresszióba. És akiknek egy jelentős részét bátran nevezhetem a mai napig barátomnak.
Anyám mindig megvetéssel néz a laptopomra, és minden egyes percet, amit a monitor bámulásával töltök, elfecsérelt időnek tart – amiről hangosan meg is teszi a véleményét.
Mondjuk, ő éppen ilyen felesleges dolognak tartja a könyvek bújását is, ő a tudását az istenadta nép szájról szájra terjedő ősi tapasztalataiból merítette, így esett, hogy órára etetett és aludni tanított, éppen úgy, ahogyan megmondták neki az akkori okosak. Nem bántom ezért, hiszen most én is éppen ugyanígy cselekszem (mármint azt teszem, amit az általam autentikusnak gondolt személyek tanácsaiból hasznosnak és követhetőnek tartok), éppen csak az információforrásom került át az utcáról/szomszédból az internetre.
Úgyhogy igazából azért sem haragszom rá, amiért ő mérges az interneten töltött minden percemre. Nem tudja, nem tudhatja, hogy amikor csak annyit lát, hogy a síró csecsemőt fogva a klaviatúrát csapkodom, akkor épp a kiszáradás jeleit, vagy épp a tejszaporítás módjait keresem a neten, hogy amikor reggel az első dolgom a gép bekapcsolása, akkor a reggeli pelenkázás során látott kiütéseket akarom azonosítani, hogy amikor úgy tűnt, órákig csetelek mindenféle más, ráérő anyukával, akkor épp az óvodaválasztás szempontjait tárgyaljuk át velük, vagy az oltásokat, a biztonságos játszótereket, a bababarát szálláshelyeket, a legújabb gyestörvényt, és még sorolhatnám, kifulladásig.
Így azért sem haragudhatok rá, amikor úgy fakad ki, hogy „szülsz Te lányom, még öt gyereket is, csak hogy tovább ülhessél a net előtt!”. Valószínűleg életem végéig is hiába magyaráznám, hogy azért lett, lehetett egyáltalán egynél több gyerekem, mert van internetem. Anélkül ugyanis már valószínűleg az első gyerek után feladtam volna az egészet.
És valószínűleg itt is lesznek majd, akik nem értenek velem egyet.
De ezt a nagymamák nem látják, hogy a konfliktus miattuk alakul ki. Csak az lebeg a szemük előtt, hogy ők most jót akarnak, és ennek szellemében sajnos mindenkin átgázolnak, nem állnak meg a sima tanácsadásnál.
Szívemből szóltál!:) Nem azzal van a baj, amit mond, hanem azzal, ahogyan. És nem veszi észre, hogy a “hogyan” erősen le tudja csökkenteni a mondandója megfontolandóságát. Egy módszer sem szimpatikus, amit úgy adnak elő, hogy csak az lehet a jó, a többi meg baromság.
Igen, ez egy jó gondolat, biztos, hogy kritikaként éli meg némelyik nagymama, de ez is elkerülhető lenne, ha nem hajtaná az anyát a konfrontálódásig.
Ilyen volt a miért nem adsz neki egy kis háztartási kekszet, húslevesből zöldséget, tejbegrízt, stb. párhósan.
Nem, nem elég, hogy a mostani ajánlás szerint ezek nem szolgálják a gyerek javát, neeeeeeem, muszáj erre úgy reagálni, hogy az ember zsebében kinyíljon a verbális bicska:S
Igazából még tudna is jó tanácsokat adni, ha azokat nem azzal az úthengerstílussal adná elő, ami miatt a kamaszkori ellenállásom a mai napig nem tudott vele szemben lecsillapodni.
De persze, nyilván meghallgatom őt is.
Szerintem fantasztikus dolog a net. Az embert gondolkodásra taníthatja, főleg, ha megtalálja a jó forrásokat. Eltávolódhat a kliséktől, a generációkon keresztül elkövetett hibáktól (pl. nagyanyám se tudott szoptatni, anyám se, én se fogok tudni, stb.). Olyan problémákra lehet megoldást találni, amire eddig a környezetben senkinek nem volt megoldása. Betegségek esetén olyan megoldásokat adnak, ami a családot elborzasztja, de működnek. (Pl. Orrszívó használat – azaz NE KÍNOZD a gyereket versus – a gyerekünk három éves koráig két mandulaműtéten esett át, mert a családban ilyenek a genetikai adottságok). Lehetne sorolni, végtelenségig.
És még egy gondolat: az én anyám is szokott becsmérlő megjegyzéseket tenni arra, hogy netezem (meg úgy általában mindenre, de most nem ez a téma). Nekem ezzel a következő a bajom: egészen addig nincs gond, amíg ő elmondja, én tudomásul veszem, majd nem úgy csinálom, mert nem úgy gondolom. A probléma ez után szokott jönni: ő huszonötször elmondja ugyanazt, majd megsértődik, hogy végig sem gondolom, amit mond. Egyszerűen fel sem merül benne, hogy végiggondoltam, csak én máshogy gondolom. Ilyenkor szokott többnyire az lenni, hogy mert én mindig a hülye internetnek hiszek, annak, amit ott összeolvasok. Meg annak, amit az orvos mondott, pedig ő (az anyám, ugyebár) aztán tudja, hogy az nem úgy van. Pl: a gyerek nem azért alvajáró, mert ilyen az agya, hanem mert lelkileg össze van törve….
Innentől pedig sajnos elindul egy öngerjesztő folyamat: én nem fogadom meg a tanácsát, ő pedig méginkább erőlteti.
Amikor valaki megjegyzéseket tesz, az már nem a hasznos tapasztalatok átadása, hanem a másik kritizálása. „szülsz Te lányom, még öt gyereket is, csak hogy tovább ülhessél a net előtt!” Pont az ilyen és ehhez hasonló mondatok nem kellenek egy anyának. Inkább VALÓDI támogatás kéne, és nem csak még egy front, ahol meg kell felelni. Ti: olyan anya legyek, ami az anyámnak tetszik.
Most, hogy írom a hozzászólást, felötlött bennem egy magyarázat a jelenségre: minden, amit máshogy csinálunk, mint az anyánk, tulajdonképpen egy burkolt kritika feléjük, nem? Lehet, hogy egyes anyák ezt nem tudják a helyén kezelni, és ezt próbálják az erőltetett jótanácsokkal kompenzálni.
Én egyetértek veled. Szerintem manapság a net elég sok funkciót betölt egy kismama mellett. Nagyon jó dolog, hogy hirtelen van hol utánanézni a dolgoknak, nagyon jó azt olvasni, hogy egy adott problémával nincs egyedül az ember (tehát nem én vagyok béna, továbbá van rá megoldás, mert van, aki már túllendült rajta).
Ha pedig valaki olyan, hogy amit hall/olvas, azt készpénznek veszi, annak olyan mindegy, hogy neten vagy könyvben olvasta a hülyeséget, vagy a szomszéd vagy anyuka mondta. Attól még nem lesz egyensúly szerintem, hogy különböző megjelenésű forrásokból szerez információt az ember. Egyensúly attól lesz, hogy mérlegeli a szerzett információkat, és csak azokat alkalmazza, csak azokra figyel, amiket jónak talál, amik neki megfelelnek.
És lehet, hogy nem leszek népszerű a véleményemmel, de én azt sem tartom tragédiának, ha az ember netezik akkor, amikor a gyerekkel is játszhatna. Egyrészt: anyának is kell a szabadidő, amikor azt csinál, amit akar, és ez nem feltétlen kell, hogy éjjelre maradjon. A gyereknek sem árt, ha el tudja magát foglalni egyedül is egy kis ideig. Nyilván nem arról beszélek, amikor anya egész nap a gép előtt ül a gyerek meg majd felnő magától, de mondjuk napi fél óra “anyaidő” szerintem igenis kell.
Ha szabad megfontolásra tanácsot adni: Jó lenne az egyensúlyt megtalálni a Net és az anyuka, valamint a könyvek között. Biztos vagyok benne, hogy anyukádnak nagyon sok hasznos tapasztalata van, amit érdemes lenne összevetni a Net-ről levettekkel! Nem elhanyagolandók a szakkönyvek sem.