Az utóbbi napokban kétszer is előfordult, hogy a technika ördöge megtréfált minket, és letiltotta a kommenteket egy-egy posztnál, mi pedig értetlenül vártuk a hozzászólásokat.
Én az utóbbi napokban történetesen nagymamáztattam a gyerekeket, úgyhogy rohangáltam a hátsó udvarba, hogy fél lábbal a kerítésen áthajolva elérjem a szomszéd wifijét, és betölthessem az Ursulát.
Esténként átszaladtam a boldog nettulajdonos rokonokhoz, és egy-egy kóla szürcsölgetése közben, hümmögve-bólogatva a rokoni beszámolók hallatán, felraktam az újabb posztot, amit már otthon megírtam, vádló anyai tekintetek kereszttüzében.
Ilyenkor mindig felerősödik bennem, mennyire függünk a digitális sztrádán való száguldástól, mennyire a hétköznapunk részévé vált a mindennapos mél-csekkolás, a különböző webes naptárak használata, amelyek úton-útfélen küldözgetik az sms-eket, hogy vegyük be a gyógyszert, vagy köszöntsük fel a nagymamát, esetleg arról riadóztat minket, hogy peteérésünk van, vagy új ciklus közeledik, és érdemes feltölteni a tamponos dobozt…
És ilyenkor az is eszembe jut, mennyi mindent köszönhetek az internetnek. Ha nagyon végletes akarnék lenni, akkor mindenképpen ráírnám a köszönőkártyára a társkeresős szerelmi csalódást, vagy hogy túléltem a baltás gyilkossal való találkozást, aki az interneten és az életben is csak egy nagyon lelkes, fiatal, bohó srácnak tűnt… Ha másért nem, a tapasztalatszerzésért ezt is az internet javára írhatnám.
De maradjunk a tényeknél: mindenképpen az internethasználat javára írom, hogy megismertem a kötődő nevelést: hogy idejében megismerhettem a helyes hordozási technikát, az igény szerinti táplálás fontosságát, az együttalvás örömét és hasznosságát, s így egy rakás problémát áthidalhattam az első gyerekem születését követő kezdeti időkben.
Akadt helyette más, mert egy kezdő anya pont annyira tanácstalan, mint egy tinédzser az első szerelmes ölelést megelőzően. Csak valahogy ott és akkor a tinédzser ösztönösen tudja, mi a dolga, mi, anyák meg valamiért még ebben a fontos időszakban is a könyvekből akarjuk megtudni a helyes reakciókat.
Hát most a könyvek ideje lejárt (legalábbis ebben az összefüggésben), megnyílt a virtuális világ, telve virtuális emberek virtuális tapasztalataival. Azt hiszem, csak a szerencsének köszönhetem, hogy ebben az információdömpingben mindig megtaláltam azt, amire szükségem volt, és amit azóta is helyesnek tartok, és követni tudok.
Szokták becsmérlően emlegetni a kismamás fórumokat, de én mindig nagy hálával gondolok vissza azokra az anyukákra, akik átsegítettek a kezdő anyaság bénázós időszakán, akik tartották a vállukat, hogy kisírhassam magam, ha úgy éreztem, hogy minden összeesküdött ellenem, és akik megráztak, amikor nagyon elsüllyedtem volna a depresszióba. És akiknek egy jelentős részét bátran nevezhetem a mai napig barátomnak.
Anyám mindig megvetéssel néz a laptopomra, és minden egyes percet, amit a monitor bámulásával töltök, elfecsérelt időnek tart – amiről hangosan meg is teszi a véleményét.
Mondjuk, ő éppen ilyen felesleges dolognak tartja a könyvek bújását is, ő a tudását az istenadta nép szájról szájra terjedő ősi tapasztalataiból merítette, így esett, hogy órára etetett és aludni tanított, éppen úgy, ahogyan megmondták neki az akkori okosak. Nem bántom ezért, hiszen most én is éppen ugyanígy cselekszem (mármint azt teszem, amit az általam autentikusnak gondolt személyek tanácsaiból hasznosnak és követhetőnek tartok), éppen csak az információforrásom került át az utcáról/szomszédból az internetre.
Úgyhogy igazából azért sem haragszom rá, amiért ő mérges az interneten töltött minden percemre. Nem tudja, nem tudhatja, hogy amikor csak annyit lát, hogy a síró csecsemőt fogva a klaviatúrát csapkodom, akkor épp a kiszáradás jeleit, vagy épp a tejszaporítás módjait keresem a neten, hogy amikor reggel az első dolgom a gép bekapcsolása, akkor a reggeli pelenkázás során látott kiütéseket akarom azonosítani, hogy amikor úgy tűnt, órákig csetelek mindenféle más, ráérő anyukával, akkor épp az óvodaválasztás szempontjait tárgyaljuk át velük, vagy az oltásokat, a biztonságos játszótereket, a bababarát szálláshelyeket, a legújabb gyestörvényt, és még sorolhatnám, kifulladásig.
Így azért sem haragudhatok rá, amikor úgy fakad ki, hogy „szülsz Te lányom, még öt gyereket is, csak hogy tovább ülhessél a net előtt!”. Valószínűleg életem végéig is hiába magyaráznám, hogy azért lett, lehetett egyáltalán egynél több gyerekem, mert van internetem. Anélkül ugyanis már valószínűleg az első gyerek után feladtam volna az egészet.
És valószínűleg itt is lesznek majd, akik nem értenek velem egyet.
