Idegenek a gyerekem körül

Tegnap megnéztük a Pinokkió Disney-féle adaptációját a gyerekekkel. Bevallom, én még soha nem láttam, sőt, a történetet sem ismertem a maga teljességében, csak az alapszituációt, a fából készült báburól, aki igazi kisfiú akart lenni.

Hogy eddig miért nem vált életem részévé ez a mese, arról majd máskor!

Szóval tegnap végre megismerkedtem Pinokkió kalandjaival, és amikor jött az a rész, hogy az elcsavargott, elcsalt gyerekek szamárrá változtak, ismét megszólalt bennem a vészcsengő, hogy ideje a fiúkkal az idegenekről beszélgetnünk. Persze nyilván nem az ismeretlen eredetű repülő szerkezeteken érkezőkről, hanem azokról a felnőttekről, akiket nem ismerünk.

De hogy lehet ebbe belevágni? Hogyan lehet elérni, hogy a gyerekben kialakuljon egyfajta óvatosság, de ne neveljünk belé felesleges félelemérzetet?

Egy tavaszi reggelen, mikor épp loholtunk az óvodába, mellénk sodródott egy nő, aki barátságosan megszólította a nagyobbik fiamat: „Szia, hová mész?” De a kérdésre a sokkal bátrabb, barátkozóbb középsőm felelt: „Óvodába!” „Gyere inkább el velem az iskolába, jó?” – kérdezte a nő, s mire egyet pisloghattam volna, a középső gyerekem már kézen fogva ment egy vadidegen nő oldalán.

Egyrészt örültem, hogy milyen talpraesett fiam van, és hogy mennyire kedves emberek laknak a környéken, másrészt viszont felháborodtam, hogy hogy jut eszébe egy idegen nőnek gyerekeket csalogatni, akár csak viccből is, és hogy a fiaim mennyire nincsenek még felkészítve ezekre a szituációkra.

Talán száz métert sétálhatott így velünk az ismeretlen nő, egyébként nagyon kedvesen beszélgetve, átkísért minket egy nagy kereszteződésen, majd elbúcsúzott, az ő útja innen másfelé vezetett. Pártíz méter után azonban meggondolhatta magát, és ismét a mi irányunkba kanyarodott, de tempóját tekintve jóval előttünk járt már. Amint a középsőm megpillantotta, „ott van a néni!” felkiáltással nyargalni kezdett felé, s már éppen egy hatalmas parkolót szelt volna ketté, amikor (sokadik) éles kiáltásomra végül nagy nehezen megállt.

Én meg teljesen lefagytam. A fiamban semmi félelem nincs. Ekkor még nem volt 3 éves (még ma sincs, holnap lesz…), tehát nem tartom sem jellem-, sem nevelési hibának, csak világossá vált számomra, hogy erről most már feltétlenül kell, muszáj beszélnünk. De egy-két suta monológon kívül nem sikerült magamból értelmeset kicsikarnom.

Aztán eltelt a tavasz, és gyakorlatilag az egész nyár, és tegnap, a Pinokkió nézése közben megint belém hasított a felismerés, hogy ezzel még mindig adósa maradtam a fiaimnak.

 

De ismét csak idétlen próbálkozás lett a dologból. Egyrészt felkészületlenül ért az egész szituáció, nem tudtam, és nem is akartam ebből általánosítani, így csak tudatosítottam bennük, hogy ezek a gyerekek elcsavarogtak a szüleik mellől (a nagyobbikom azonnal „ÁHÁ!!!”-ordítással kapcsolta ezeket a gyerekeket a tejes dobozon szereplő eltűnt gyerekekkel), és lám, mi lett a vége, pórul jártak.

De messze nem érzem ezt elégnek. Egyrészt úgy tapasztalom, a középsőm még nemigen fog az egészből semmit, másrészt a célom még véletlenül sem az ijesztgetés lenne. Nem akarok nekik rémtörténeteket mesélni, hogy szemléltessem, miket tehetnek felnőttek gyerekekkel, hogy aztán senkivel se álljanak majd szóba, vagy gyanakodva méregessenek mindenkit, akit azelőtt nem láttak.

 

A legjobban az a stratégia tetszik, amiről mostanában kering egy történet a fészbukon: amikor a kisgyereket egy idegen azzal próbálta elcsalni, hogy a szüleivel baj történt, és őt küldték érte, akkor a gyerek csak visszakérdezett: jelszó? – és a döbbenet másodperceiben a kisgyerek el tudott szaladni.

Valóban, a legjobb módszernek az tűnik, ha van egy egyezményes családi jelünk, ami segít azonosítani vészhelyzetben, vagy annak feltűntetett szituációban az idegen illetékességét, de vajon mikor jön el az a kor egy gyermek életében, amikor már ilyen stratégiába beavatható?

Mert a titoktartás (márpedig ez az a javából!) nem velünk született tulajdonság, ezt keservesen megtanultam, mikor tizenéves kamaszként az akkor két éves, de már tökéletesen beszélő unokahúgomat avattam be az akkori barátommal kapcsolatos érzéseimbe… de azt hiszem, ezt egyszer már említettem.

Amíg a bújócska számukra az a játék, hogy én elszámolok tízig, ők pedig folyton ugyanoda bújnak el, vagy a „hol vagytok” kérdésre hangos „itt vagyunk” felkiáltással válaszolnak, addig olyan összetett helyzetet hogyan tudnék velük megértetni, hogy ha olyan emberrel találkoznak, akit még soha nem láttak, akkor szorítsák sarokba kellemetlen keresztkérdéssel, mint pl. a közös jelszavunk ismerete?

Ahogy én ezt a szituációt magamban elképzelem, ez nagyjából úgy nézne ki: „Te ki vagy? Idegen? Te tudod, hogy a mi titkos jelszavunk a körte?”…

 

Oké, annak az esélye, hogy a gyerekeim felügyelet nélkül találkoznak általam nem ismert felnőttekkel, igen csekély, de nem lehetetlen. A gyerek bármikor elkeveredhet a tömegben, vagy elég, ha egy pillanatra magára marad a teraszon, amíg én beszaladok valamiért. Úgyhogy jó volna most már tényleg kialakítanom magamban, hogy mi az, ami hasznos és kellő információ, és mi az, ami már felesleges ijesztgetés.

 

De egyelőre még annyit sem tudok elérni, hogy a játszótéren engem kérdezzenek meg, hogy vehetnek-e a mások által kínált finomságból…

 

Ma 20-a van, ha mentek tűzijátékot nézni, vigyázzatok a gyerekeitekre és egymásra!