Mi történik akkor, ha a feleségnek van szeretője? Milyen hatással lehet egy ilyen történet a nő életére és persze a családéra? Mit talál, találhat meg egy feleség egy külső viszonyban?
Ehhez hasonló kérdéseket feszeget Dalma Heyn A vágy csendje című könyvében. A pszichoterapeuta szerző nőkkel készített interjúkat, akik vagy éppen egy házasságon kívüli viszonyt tartottak fenn, vagy túl voltak rajta. Heyn már a könyv elején provokatívnak tűnő állítással készteti gondolkodásra az olvasót: „… bár igaz, (…) miszerint a nők azzal töltik az életüket, hogy jót tesznek és rosszul érzik magukat, én ennek pontosan az ellenkezőjét láttam. Olyan nőket, akik rosszat tettek, és jól érezték magukat”.
A könyv kiindulópontja kapcsolódik, különösen is jól kapcsolódik korábbi MILF-témánkhoz. Arról szól, hogy a női vágy és szenvedély milyen kevés kifejezőeszközt, teret kap a kultúránkban. Arról, hogy például egy serdülő lány vágya ritkán fejeződik ki, ritkán írják körül, mondják el, hogy mi történik benne, sokkal inkább arról esik szó, miért és hogyan lehet ő kívánatos mások számára. Hasonló ehhez a MILF-minősítés, amivel egyébként nekem nagy bajom nincsen, de kizárólag azt jelzi, hogy egy férfi kit tart szexuálisan vonzónak, arról viszont semmit sem mond, hogy a vágy tárgya hogyan van az ő saját kívánságaival.
Megdöbbentő, hogy a külső viszonyt folytató nők gyakorlatilag száz százaléka arról számolt be az interjúkban, hogy a házasságuk alatt megszűntek megélni saját érzékiségüket, megszűntek szexinek és vonzónak érezni magukat. Ennek oka a későbbi beszélgetések alapján az volt, hogy mindnyájan egy – kis túlzással – évszázadok óta beléjük kódolt szerep rabjai voltak: a jó feleség szerep túszaivá váltak, amelyből nem volt kilépési lehetőség. Mindehhez járult az ideális, jól működő házasság álma és látszata. Ezt a szerepet egyrészt az anyjuk verte beléjük, gyakran a férjük is elvárta tőlük, és végül ők is saját maguktól. Többen beszámoltak arról, hogy korábbi partnereikhez kötődő emlékeiket, feljegyzéseiket rituálisan megsemmisítették a házasságkötés előtt, vőlegényük megelégedésére egyébként, mert ez nem fért bele a házasság ideájába.
Végül, mindkét fél a szerep rabja lett: a férj elvárta a gondoskodást, mosolygást, bizonyos, kiszámítható szexuális viselkedést, női odaadást (amit egyébként a házasság előtt nem feltétlenül várt el), míg a feleség készséggel felelt meg ennek egészen addig, amíg bele nem fulladt a beteljesült házasélet által kínált szerepébe, és – mellesleg – felszámolta önmagát: eltemette „nem megfelelő”-nek minősített tulajdonságait. Ezek közé tartozott például a túlfokozott szexualitás. Nehezítette a helyzetet, hogy a környezet azt várta, legyen tökéletesen elégedett a helyzetével.
Ebbe az állapotba robbant bele, kinek így, kinek úgy, egy férfi, akivel a nők többsége úgy érezte, újra önmaga lehet. Mivel a szeretői viszonyban nem kellett megfelelőnek mutatkozni, úgy érezték, kibontakozhatnak, szabad utat engedhetnek érzéseiknek, a negatívaknak is, és ismét úgy tűnt, mintha élnének, mintha vér folyna az ereikben. A viszony visszajuttatta őket erőforrásaikhoz, ráébresztette, mi mindenre, milyen sokszínűségre képesek, mekkora erejük is van valójában.
A történetek persze sokfelé ágaztak. A nők legnagyobb része végül nem számolt be a viszonyról férjének. Azon kevesek, akik igen, szinte kizárólag el is váltak utána. De sokan maradtak, a férjük mellett döntöttek, vagy mindkét férfivel szakítottak. Egy dologban érdekes módon egyetértettek: az, amit a külső viszonyban átéltek, radikálisan változtatta meg az életüket, úgy, hogy semmiképpen nem szerettek volna a viszony előtti önmaguk lenni. Kapcsolataik és önmagukkal való viszonyuk újraértelmeződött, reálisabban látták önmagukat, vágyaikat, lehetőségeiket is, később pedig képesek voltak változtatni életükön, és tevékenyen alakítani a sorsukat.
(Ha bővebben érdekel: Dalma Heyn – A vágy csendje. Budapest, Háttér, 2003.)
