Lili sorait olvashatjátok. Elképzelhető, hogy sokan magukra ismernek azok közül, akik már szültek, és nem felejtették el az első heteket…
A történetem nagyon egyszerű, semmi különleges, azt hiszem, de számomra most nincs fontosabb:
Nyolc hetes a kisbabám, mindenem megvan, minden csodálatos, mégis sokszor teljesen ki vagyok készülve.
Sokat vártunk rá. A párommal tizenkét éve vagyunk együtt, régóta szerettünk volna babát, de nekem egy elhúzódó betegség miatt nem lehetett teherbe esnem. Nem volt könnyű időszak, sőt, de túléltük. Ezer éve vágyakozom gyerekre, és olyan szerencsések vagyunk, hogy néhány hónappal az után megfogantam, hogy az orvos engedélyezte. A várandósság is jól telt, mindenre figyeltem, de azért talán nem izgultam túl a dolgot. Császárral szültem, nem volt más választásom, és elképesztően gyönyörű, cuki kisfiunk született.
Az én igazi problémám az, hogy néha már azt sem tudom, mit mondanak az ösztöneim. Eltelt nyolc hét, és úgy érzem, egy idegroncs lett belőlem: alig alszom, de már akkor sem tudok pihenni, ha lehetne; hiába vagyok elképesztően fáradt, nem tudom lehunyni a szemem. Állandóan attól félek, hogy a gyerek fölsír, és ha fölsír, jól teszem-e, ha azonnal rohanok hozzá, hiszen előfordul, hogy tényleg csak nyüsszent egyet, de én már kapnám föl, hogy megnyugtassam, aztán ha mégsem teszem, sokszor magától tovább alszik. Rettegek, hogy megszólal a bébialarm, és ez a hülye szerkezet szokott néha tévesen is riasztani, ez a legborzasztóbb.
Nem tudom igazából, mit csináljak, hogy mi a baj, mi ért van, hogy néha ilyen ingerült vagyok, hiszen rengeteg a tejem, a gyerek eszik, hízik, mindenki szerint tökéletes, szerintem is, a párom kedves és támogat, bíztat és segít, én meg itt vagyok, és szerencsétlen tehetetlennek érzem magam gyakran, és rettegéssel tölt el a gondolat, hogy egy törékeny életet tartok a kezemben. Nem vagyok a legfiatalabb korosztály, a barátnőim nagy részének már több gyereke van, és ők lazán állnak hozzá, azt mondják, „nem kell annyira mellre szívni”, egy kis sírás belefér. Persze én emlékszem, ők mennyire ki voltak borulva az első gyereküknél, de ők már elfelejtették.
Aztán nem is beszélek ezekről a hülye időpontokról: nekem azt mondták, hat hetes korától a gyerekek jobban alszanak. Mint a messiást, vártam a hatodik hetet. Semmi sem történt. Nem tudom elképzelni, hogy még valaha az életben álomra hajthatom a fejemet.
Szóval már nem tudom: tényleg van velem valami nagy baj, vagy csak gyerekem született?
