Minden évben egyszer eljön az a hét, amikor szemétteleppé változik a környék, hatalmas bútorhegyek nőnek a szelektív szigetek tövében, az úton ördögszekérként hömpölyögnek az újságpapírok, és nylonzacskókat lenget a szél a fákon. Igen, ez a lomtalanítás hete.
Szokás dühöngeni miatta, először is a fent említett jelenség miatt, másrészt, mert míg a lakók még nem is sejtik, hogy mikor kell kitenni a feleslegessé vált holmikat, máris megjelennek a lomstoppoló kartonlapok. Egyszer valaki elmagyarázhatná nekem, hogy ez egyébként hogy tud működőképes lenni? Létezik betyárbecsület? És senki nem próbálja meg kicserélni a kartontáblát a sajátjára? Vagy egyszerűen csak levenni? Mi történik, ha mégis? És mi történik a lestoppolt lommal?
a fotót köszönöm Csabinak!
Ha esetleg olvasóink között lenne lomis üzletágban érdekelt személy, mindenképpen szeretnénk erről egy posztot! Ne röhögjetek, sose lehet tudni, nekem volt már társkeresőn hajléktalan ismerősöm, nyilvános tranzitokról pötyögött, rá se jöttél volna sose, ha nem vállalja nyíltan. A lomos üzlet meg állítólag jó üzlet, simán lehet, hogy az uborkaszezonban Ursulát olvas valamelyikőjük, úgyhogy hátha kapunk valakitől néhány belső információt.
Én úgy vettem észre, az emberek hangosabbik részét idegesíti ez a hét. Kosz van, szemét van, idegenek járkálnak a környéken, vizslató szemekkel, az ember hirtelen egy másik kerületben érzi magát, elveszíti a biztonságérzetét, vagy csak egyszerűen nyomasztja a fogyasztói társadalom halmozó életmódjával leplezetlenül szembesítő tornyok látványa.
Engem is. Ugyanakkor az idei lomtalanítást egy önfrissítő kúraként fogtam fel. Mivel tavaly lemaradtunk az eseményről (pedig már akkor is lett volna mit megmozgatni), idén már hónapokkal előtte tudatosan készültem erre az augusztus végi hétre.
Először fejben végiggondoltam, mi az, amitől mindenképpen meg akarok szabadulni. Minden olyannak mennie kell, ami a következő jelzőkkel bír: „majd jó lesz”, „ha lefogyok”, „ha meghízom”, „kicsit rozoga”, „majd megjavítjuk”, „most már tényleg felteszem a vaterára”.
Az elmúlt egy hónap pedig a szisztematikus szelektálás jegyében telt. Külön a helyiségek, szekrények, ágyneműtartók, egy-egy alkalommal egy-egy raktározási helyszín könyörtelen átválogatása. Otthonról örökölt, még a kollégiumi évek alatt használt törölközők, ágyneműk, lánykori ruhadarabok, nászajándékba kapott étkészlet, stílusváltás céljából vásárolt, de soha nem hordott felsők, kopott lábasok, eltört vágódeszkák, függönyök, gyerekjátékok, pelenkázótáskák, törött szárítóállványok, edényszárítók, valami célból évekkel ezelőtt vaterára szánt gyerekruhák. Nem bántam, hogy sokuk jobb állapotban volt, mint a három gyerek által hordott, és gondosan bedobozolt gyerekruháink némelyike, tudtam, ha most újra elkezdem a rakosgatást, ugyanott leszek, mint eddig.
Ez most könyörtelen tanulópénz volt, és én következetes maradtam végig, csak néhány különlegesen fontos, vagy értékesebb darabot tettem félre, amik a héten tényleg mennek az aukciós oldalra, mint elemes orrszívó, fa futóbringa, vagy keleti írásjelekkel hímzett függöny. Meg az étkészletet mentettem meg, mert azt meg anyunak vittem haza.
Külön pakoltam azokat, amikről úgy éreztem, mások még hasznát vehetik, mert nem kopott, nem agyonhasznált, egyszerűen csak általunk nem használt holmik. Ezeket elvittük a védőnői szolgálathoz, másoknak még sok örömet okozhatnak.
A többi csupa-csupa lom.
Mi egy egészen apró, de nagyon jó elosztású lakásban lakunk, így rettenetesen megdöbbentett, hogy ennek ellenére mennyi felesleges dolgot tudtunk évekig raktározni az otthonunkban. A múlt héten már úgy nézett ki a sok táska és doboz, mintha költözés előtt álltunk volna. És akkor még csak a lakással végeztem, a rengeteg törött bútort és kerti kiskaput felhalmozó terasz, és a plafonig feltöltött tároló még csak a hétvégén következett!
De most kijelenthetem, hogy kész, végeztünk!
A férjem háromszor fordult a hatalmas csomagtartóval rendelkező autónkkal, én meg csak hálával tudok rá gondolni, azért, mert a tároló közelébe sem engedett végül. Így esélyem sem volt egyesével visszatenni azokat a holmikat, amiktől esetleg nehezemre esett volna megválnom. Csak integettem a távolodó, csurig pakolt autó után…
És most, hogy végre nem ugrik rám a plafonig pakolt holmi egyik szekrényből sem, megfogadtam, hogy ezentúl kordában tartom a halmozási kényszeremet, és csak olyat vásárolok és/vagy teszek el későbbre, amit tényleg fel is tudok használni. Tényleg megkönnyebbültem!
(és jutalom gyanánt rögtön vettem a vaterán két gyerekszéket, mert a kicsi is lassan már kinövi az etetőszéket…)
Ti is halmozzátok a felesleges tárgyakat, vagy tudtok nemet mondani a gyűjtögető kisördögnek, aki a fületekbe duruzsol?
mivel EGY gyereked kinövi az etetőszéket, vettél KÉT széket? hihihi 🙂 jól kezded a nem halmozást! 😉
Nálunk a férjem a gyűjtögető. Én szívem szerint nagyon sok mindentől megszabadulnék, de ő mindenre rámondja, hogy de hát majd úgyis megjavítja, nincs is annak semmi baja, jó lesz még valamire, kár lenne kidobni stb. Nemrég azért rá tudtam venni, hogy szelektáljuk már le az e-hulladékot, de az is úgy ment, hogy én kiválogattam, összepakoltam, s utána hetekig könyörögtem neki, hogy vigye már el. Reggeltől estig dolgozik, aludni jár haza, persze hogy nem zavarja a sok felhalmozott haszontalan holmi. Én viszont folyamatosan szembesülök vele és nagyon bosszant, hogy sokkal több helyünk is lehetne ebben a kicsi lakásban, ha csak azt tartanánk benne, amire szükségünk van. Régebben én is szívesen elrakosgattam dolgokat, de ma már az a jelszavam, hogy ha valamire az előző lomtalanításnál azt mondtam, hogy jó lesz még, használni fogom, de azóta sem nyúltam hozzá, akkor annak bizony repülnie kell.
Én néha legalább olyan jól érzem magam, ha kidobok valamit, mintha vennék valami újat :-)). Gyerekjáték ügyben nálunk az a szabály, ha egy új játékot kapnak az unokák, egytől meg kell szabadulni (elajándékozni, vagy kidobni).
🙂
szerencsére a kép csak illusztráció. Az enyém brutálisabban nézett ki 😀 😀 😀
Talán amiatt is volt ilyen fontos a lakás kilomolása, mert a belső hangokra egyáltalán nem tudtam koncentrálni, amíg bárhová néztem, csak megoldandó problémát láttam.
Most valami fenomenális érzés, hogy fejben nyitogatom sorra a szekrényeket, és nem szörnyek ugranak rám, hanem szépen összehajtott, és rendszerezett holmik! 🙂
Nem vagy egyedül! Én sem tudok megszabadulni csak ritkán a régi tárgyaimtól, ruháimtól stb. Ha mégis sikerül, akkor volt úgy hogy kerestem! A képen az a kiöntő és a tál is jól néz ki. Tényleg kidobod?! Volt viszont jó ötlet is az utcába. Kicseréltük a lomot: én egy nagy virágot csúszdára. Később megkérdeztem, hogy jól van-e a virág?
Az érzelmi lomtalanításról sem szabad megfeledkezni! Nem kis munka, hiszen nemcsak arról van szó, hogy egy-két huncut érzelem megbújik lelkünk valamelyik eldugott fiókjában, ahol nem vesszük észre, hanem arról, hogy vannak, amelyeket magunk rejtettünk el, és úgy, hogy még véletlenül se találjunk rá! Készakarva meg pláne ne! Ez a tudatos és tudattalan lelki önvédelmi rendszerünk. Amiről jó, ha tudjuk, hogy sokszor ellenünk is dolgozhat – olykor nem véd, hanem egyenesen árt!