Minden évben egyszer eljön az a hét, amikor szemétteleppé változik a környék, hatalmas bútorhegyek nőnek a szelektív szigetek tövében, az úton ördögszekérként hömpölyögnek az újságpapírok, és nylonzacskókat lenget a szél a fákon. Igen, ez a lomtalanítás hete.
Szokás dühöngeni miatta, először is a fent említett jelenség miatt, másrészt, mert míg a lakók még nem is sejtik, hogy mikor kell kitenni a feleslegessé vált holmikat, máris megjelennek a lomstoppoló kartonlapok. Egyszer valaki elmagyarázhatná nekem, hogy ez egyébként hogy tud működőképes lenni? Létezik betyárbecsület? És senki nem próbálja meg kicserélni a kartontáblát a sajátjára? Vagy egyszerűen csak levenni? Mi történik, ha mégis? És mi történik a lestoppolt lommal?
a fotót köszönöm Csabinak!
Ha esetleg olvasóink között lenne lomis üzletágban érdekelt személy, mindenképpen szeretnénk erről egy posztot! Ne röhögjetek, sose lehet tudni, nekem volt már társkeresőn hajléktalan ismerősöm, nyilvános tranzitokról pötyögött, rá se jöttél volna sose, ha nem vállalja nyíltan. A lomos üzlet meg állítólag jó üzlet, simán lehet, hogy az uborkaszezonban Ursulát olvas valamelyikőjük, úgyhogy hátha kapunk valakitől néhány belső információt.
Én úgy vettem észre, az emberek hangosabbik részét idegesíti ez a hét. Kosz van, szemét van, idegenek járkálnak a környéken, vizslató szemekkel, az ember hirtelen egy másik kerületben érzi magát, elveszíti a biztonságérzetét, vagy csak egyszerűen nyomasztja a fogyasztói társadalom halmozó életmódjával leplezetlenül szembesítő tornyok látványa.
Engem is. Ugyanakkor az idei lomtalanítást egy önfrissítő kúraként fogtam fel. Mivel tavaly lemaradtunk az eseményről (pedig már akkor is lett volna mit megmozgatni), idén már hónapokkal előtte tudatosan készültem erre az augusztus végi hétre.
Először fejben végiggondoltam, mi az, amitől mindenképpen meg akarok szabadulni. Minden olyannak mennie kell, ami a következő jelzőkkel bír: „majd jó lesz”, „ha lefogyok”, „ha meghízom”, „kicsit rozoga”, „majd megjavítjuk”, „most már tényleg felteszem a vaterára”.
Az elmúlt egy hónap pedig a szisztematikus szelektálás jegyében telt. Külön a helyiségek, szekrények, ágyneműtartók, egy-egy alkalommal egy-egy raktározási helyszín könyörtelen átválogatása. Otthonról örökölt, még a kollégiumi évek alatt használt törölközők, ágyneműk, lánykori ruhadarabok, nászajándékba kapott étkészlet, stílusváltás céljából vásárolt, de soha nem hordott felsők, kopott lábasok, eltört vágódeszkák, függönyök, gyerekjátékok, pelenkázótáskák, törött szárítóállványok, edényszárítók, valami célból évekkel ezelőtt vaterára szánt gyerekruhák. Nem bántam, hogy sokuk jobb állapotban volt, mint a három gyerek által hordott, és gondosan bedobozolt gyerekruháink némelyike, tudtam, ha most újra elkezdem a rakosgatást, ugyanott leszek, mint eddig.
Ez most könyörtelen tanulópénz volt, és én következetes maradtam végig, csak néhány különlegesen fontos, vagy értékesebb darabot tettem félre, amik a héten tényleg mennek az aukciós oldalra, mint elemes orrszívó, fa futóbringa, vagy keleti írásjelekkel hímzett függöny. Meg az étkészletet mentettem meg, mert azt meg anyunak vittem haza.
Külön pakoltam azokat, amikről úgy éreztem, mások még hasznát vehetik, mert nem kopott, nem agyonhasznált, egyszerűen csak általunk nem használt holmik. Ezeket elvittük a védőnői szolgálathoz, másoknak még sok örömet okozhatnak.
A többi csupa-csupa lom.
Mi egy egészen apró, de nagyon jó elosztású lakásban lakunk, így rettenetesen megdöbbentett, hogy ennek ellenére mennyi felesleges dolgot tudtunk évekig raktározni az otthonunkban. A múlt héten már úgy nézett ki a sok táska és doboz, mintha költözés előtt álltunk volna. És akkor még csak a lakással végeztem, a rengeteg törött bútort és kerti kiskaput felhalmozó terasz, és a plafonig feltöltött tároló még csak a hétvégén következett!
De most kijelenthetem, hogy kész, végeztünk!
A férjem háromszor fordult a hatalmas csomagtartóval rendelkező autónkkal, én meg csak hálával tudok rá gondolni, azért, mert a tároló közelébe sem engedett végül. Így esélyem sem volt egyesével visszatenni azokat a holmikat, amiktől esetleg nehezemre esett volna megválnom. Csak integettem a távolodó, csurig pakolt autó után…
És most, hogy végre nem ugrik rám a plafonig pakolt holmi egyik szekrényből sem, megfogadtam, hogy ezentúl kordában tartom a halmozási kényszeremet, és csak olyat vásárolok és/vagy teszek el későbbre, amit tényleg fel is tudok használni. Tényleg megkönnyebbültem!
(és jutalom gyanánt rögtön vettem a vaterán két gyerekszéket, mert a kicsi is lassan már kinövi az etetőszéket…)
Ti is halmozzátok a felesleges tárgyakat, vagy tudtok nemet mondani a gyűjtögető kisördögnek, aki a fületekbe duruzsol?
