„Meddig tart egy házasság?”
Meg kell mondanom, nem tudom, de ez volt a címlapokon, amikor a sajtóban megjelent Vincent Cassel és Monica Bellucci válásának híre. Nem mondom, hogy egy világ omlott össze bennem, de Johnny Depp és Vanessa Paradis mellett ők voltak az a páros, akiket szerettem. Monica annyira nőies, hogy még utálni sem tudom, Vincent meg szexi a legtöbb esetben.
Tény, hogy nem a szokásos sztár-allűröket használva nyilatkoztak a kapcsolatukról. Sosem tagadták, hogy nem tudnak mit kezdeni a másik barátaival, és többször kifejtették, hogy a kapcsolatuk titka abban rejlik, hogy tisztelik a másik függetlenségét. Engem mindig megütött és egy kicsit lenyűgözött Monica őszintesége, sőt, szinte nyersesége a nyilatkozataiban: valahogy azt fejezte ki, hogy az ő életük egyáltalán nem tökéletes a hagyományos értelemben, nem nagyon érdekli őket, hogy mások mit gondolnak róluk, és sosem szándékoznának egymás köreit megzavarni, ha az éppen nem vevő rá. Kicsit néha már-már távolinak éreztem egy ilyen együttlétet, de persze nem vagyunk egyformák.
Most még azt is olvastam valahol, hogy Bellucci hűséget sem várt a férjétől azokban az időszakokban, amikor távol dolgoztak és éltek egymástól. „Az számít, hogy amikor jelen van, tényleg ott van-e.” Ezt mondta, és egyébként érdekes gondolat; ha lándzsát törnék mellette, lenne néhány ellentmondó vélemény, ugye?
De a legutolsó dolog, ami megütötte a fülemet a válásukról szóló cikkekben az volt, hogy ez Monicának a második „kudarcba fulladt házassága”. Vagyis Vincent előtt már egyszer elvált, és most megint kudarccal végződik életének ez a szakasza. Ezen kezdtem el gondolkodni. Mert nyilván fogalmunk sincs, mi történik a két sztár között, ahogy szerintem azt sem tudhatjuk pontosan, mi történik két barátunk között, hiszen sosem látunk bele tökéletesen két ember kapcsolatába, nem beszélve totál ismeretlenekről.
De vajon egy válás szükségszerűen kudarc is? Nem lehet úgy felfogni, hogy egy kapcsolat sikeres volt sokáig, majd elváltak, és ez is egyfajta siker, vagy legalábbis nem kudarc, hiszen talán változtatni kellett, talán a benne maradás sokkal nagyobb kudarc lett volna, mint a szakítás, ha már mindenképpen minősíteni kell a lépést. Hiszen a siker-kudarc megnevezés valahol minősítés is.
Persze, nehéz elképzelni, hogy egy szakítás könnyű és örömteli, fájdalommentes, de mindenképpen kudarc? Lehet, hogy valaminek a sikeres megoldása.
Szerintetek?
(Az utolsódhoz már nem engedi a rendszer, hogy válaszoljak) Szóval igen, mindig könnyebb lenne, ha a dolgok fekete-fehérek lennének. Rossz ember, csak az egyik hibája… stb. De sosem ilyen egyszerű. Mindenesetre drukkolok, hogy jól alakuljanak a dolgok! Mindenkinek!
Nem panaszkodom, a lehetőségekhez képest elég jól jöttem ki a helyzetből, végül nem én maradtam egyedül…
De ettől még nem tudom, hogy lesz-e olyan amikor már nem sajnálom a valaha tervezett közös jövőt, és nem élem meg kudarcnak, hogy végül mégsem úgy alakult.
Sokkal könnyebb lenne, ha rossz ember lenne a volt férjem. De nem az, egyszerűen csak annyira más a hozzáállásunk alapvető kérdésekhez, hogy nem működik nekünk ez a dolog együtt.
Hosszan fejtegethetném, hogy mi vezetett a váláshoz, de az egy külön téma lenne. A lényeg, amit el kell fogadnom, hogy nem megy együtt, és minél jobban próbálgatjuk, hogy hátha mégis, annál rosszabb lesz.
Így, hogy már nem élünk együtt, könnyebb az együttműködés, mondhatni jó válás a miénk: megegyeztünk, a gyerek érdekeit nézzük, stb. Ennek ellenére tartom az első hozzászólásomban írt véleményemet: egy válásból nem lehet jól kijönni, az mindig tragédia, még akkor is, ha valami jobb kezdete.
Szarul hangzik…
Nem hiszem, hogy az eljárási szempont túl érdekes lenne…
Hátha ez valami jónak a kezdete is…
Eljárási szempontból átlagos, megkérdezték, amit meg kellett, elmondták, hogy a kiskorú gyerek miatt ez békítő tárgyalás, ha valamelyikünk kéri a folytatást, akkor egy hónap múlva kitűznek egy újabb tárgyalást.
Nekem nagyon rossz volt végigélni, látni a nevünket kiírva a tárgyalóteremnél…újra elöntött az a szomorúság, amit a tönkrement házasság miatt érzek. Hogy jó lenne, ha működne, de ez csak vágyálom, mert a problémák, amik miatt a válás mellett döntöttem, továbbra is fennállnak.
Bátorkukac, már egy ideje meg akartam kérdezni: milyen volt? a válóper? már ha ilyet meg lehet kérdezni…
(nem tudom, hogy véletlen-e, hogy aznap volt a poszt, de biztos nem tudtam róla. A véletlenekben soha nem vagyok biztos…)
Ami történt, nyitott házasságnál szinte törvényszerű: mert nincsenek érzelemmentes kóbor-numerák… akár még egy prosti-kaland is belobbanhat. Akit szeretek, ahhoz hűséges vagyok… és nem lemondás, hogy tartózkodom az alkalmi, „feszültség levezető” akcióktól. Akiben a nemi vágy erősebbnek bizonyul, nem szeret igazán. (A szerelem persze elmúlhat, olykor akár még a szeretet is…)
Én egyáltalán nem gondolom a válást kudarcnak, bár más minőségben éltem meg, mint az előttem szólók.
9 éves voltam, amikor anyukámmal és nővéremmel elköltöztünk otthonról és bár a szüleim között sosem fajult tettlegességig a dolog, mégis gyerekfejjel fel tudtam fogni, hogy óriási lelki és életminőségbeli fejlődést jelentett, hogy a család úgymond “felbomlott”.
Szerintem egyáltalán nem biztos, hogy kudarc.
Valószínűleg a kudarcélmény megélése elkerülhetetlen, de az életünk szempontjából lehet valóban előrevivő. Megkockáztatom, siker. És most nem csak a bántalmazó társaktól való elszakadásra gondolok…aki félholtra veri a nevelt gyerekét…
A posztban szereplő sztárpárról kb. azt tudom elképzelni, hogy annyira vigyáztak egymás intim szférájának tiszteletben tartására, hogy talán egy nap arra ébredtek rá, hogy nem többek, mint jó ismerősök.
Mindenképp kudarc. De mindig két ember kudarca. Fájdalmas, elgondolkodtató, félelemmel teli érzés. De van hogy a legjobb megoldás. Jobb mint benne ragadni valamiben, ami már nem működik, mérgez, lehúz. 4 évig tartott a házasságom, hamar rá kellett jönnöm, hogy nagyon fiatalok, és nagyon tökfejek voltunk, mert a nagy érzésen kívül, ami összekötött bennünket, szépen lassan kiderült, mindenben különböztünk. Más értékrend, mást mintát hoztunk a családból, más célok, más életfelfogás, életritmus. Én nem tudtam volna lépni, inkább ültem a kupac kudarc közepén, szomorúan, életuntan, végül ex tette meg, igaz segítséget kapott 🙂 De 17 év távlatából nézve, már úgy érzem, a legjobb dolog volt, ami történhetett velem, velünk…
Érdekes, hogy pont most jött ez a poszt. Ma 14:00-kor lesz a válóperünk…
Igen, szerintem egyértelműen kudarc, annak ellenére, hogy nálunk mindenkinek ez a legjobb megoldás. Az, hogy jó döntés-e a válás, és az, hogy kudarc-e, szerintem nem függ össze.
A válás nem egy egyszerű szakítás, hanem annál jóval több. Akár papírral, akár papír nélkül voltatok együtt, felépítettetek egy közös életet, (esetleg van közös gyerek is) amit most le kell bontani. Nyilván azért ment az ember lánya férjhez, mert a hátralevő életében azzal az emberrel akart lenni. Tehát volt egy terv, ami nem valósult meg, kudarcba fulladt.
Hű, ez aztán az optimista szemlélet! 🙂
Hát, ha ennyi “engedmény” mellett sem maradtak együtt, az azért már felvet bennem egy-két kérdést.
Viszont a felvetés jó, a válás szerintem nem feltétlenül kudarc, lehet fejlődés is. Csak akkor nehéz ezt elhinni.