Tegnap a villamosra úgy szálltunk fel a kisfiammal, hogy megígértem neki, az úton megnézheti az újonnan vásárolt könyvét tele rajzokkal metróról, kisföldalattiról, fogaskerekűről, hévről és mindenféle érdekes járműről, olyanokról, amik őt az utóbbi időben érdeklik.
Persze aztán nem volt hely. A kapaszkodó korlát mellé tereltem őt, de elkezdett toporzékolni és üvölteni, hogy „le akarok ülni”. A hangja betöltötte az egész járművet, úgy éreztem, kezemben közben még egy könyv meg vizes palack, nem lett volna rossz leülni valóban, de mégsem tartottam illendőnek így visítani. Leguggoltam hozzá, magyarázni kezdtem, hogy nem üvöltünk a villamoson, a lábamra ültettem, de ez nem felelt meg neki, közben persze fél kézzel kapaszkodtam. Végül egy anyuka jött oda, és adta át a helyet, akinek kislánya és férje a szemben levő széken pihent. Az ülés hajléktalan szagot árasztott, de ez most nem számít, mi köszönettel elfoglaltuk, csak a kicsit még nyugtatgatnom kellett, így medvés mesét duruzsoltam a fülébe.
De legalább az eset megadta a löketet, hogy megírjam ezt a régóta tervezett bejegyzést. Mert én nem egészen értem, mi folyik Budapest közlekedési eszközein. Hogy miért vagyunk ennyire ignoránsak egymással? Tudjátok, van az a helyzet, amikor valakinek nyilván helyre volna szüksége, de az ülőknek hirtelen elképesztően fontos dolguk akad: belemélyednek az újságcikkbe, sajnos éppen elbóbiskoltak, annyira hallgatják a zenét, hogy nem is látják, mi történik maguk körül, vagy épp véletlenül a másik irányba bambulnak.
Az én várandósságom nem volt nagyon egyszerű, nem fitt kismamaként rohangáltam a kilencedik hónapig, hanem hamar elfáradtam, és rosszul lettem, ha nem jutottam helyhez időben. Egyszer, emlékszem, beszálltam a metrókocsiba, hely nem volt sajnos ugye, így ketten állva maradtunk, csak mi: én a pocakommal és egy anyuka, aki már járni tudó gyerekének kezét fogta, és közben a néhány hetes pici a hasára kötve aludt. Azt hiszem, behallucináltam még egy bottal járó nénit, de lehet, hogy tényleg jelen is volt, végül is így tökéletes a kép, nem? Szerencse, hogy a többiek mind le tudták tenni a feneküket.
Nem egy óidőkóerkölcsök-szerű szöveget szeretnék itt nyomni, nem is az erkölcsök érdekelnek, hanem hogy miért szokás teljesen figyelmen kívül hagyni másokat? Hogy miért nem divat észrevenni, ha valakinek szüksége van segítségre? Ilyen mikroszinten, mint helyátadás. És igen, nem beszélek azokról a szuper jófejekről, akik meg segítenek, mert vannak ilyenek. De az a fura tapasztalatom, hogy ők főként azok közül kerülnek ki, akik már tudják, mit jelent rászorulni: anyák, idősebbek, betegek.
Ezt bizonyítja a joker-történetem is – szintén várandós-téma. Villamosra szálltam, és, hogy hogy nem, szokás szerint mindenkinek dolga akadt: legalábbis a körutat kellett megvizsgálni, mi változott meg tegnap óta, telefonon kellett letárgyalni az esti randit vagy a műkörmünket nézegetni. Felállítani én senkit sem szoktam, akkor sem tettem, de éreztem, hogy kezdek rosszul lenni. Hirtelen egy idősebb úr felállt, és mondta, üljek le. Hálásan mosolyogtam rá, mire megjegyezte: „Iker unokáim vannak, tudom, hogy nehéz ez.”
Meghatódtam, de nem volt időm borongani, mert jött az ellenőr. Mutattam a bérletem, majd az ellenőr a férfihez lépett. Erre ő elővette az igazolványát, és mosolygott: „Hetven felett vagyok, nem kell nekem már bérlet…”
De annak azért örülhetünk, hogy az összes srác végigpásztázhatta a körúti lányokat, és mindenki végiggondolhatta, mikor menjen fodrászhoz…
Már nem azért, de sem a várandósság sem pedig az anyaság nem betegség. Mindenki maga dönti el, hogy vállal-e gyereket vagy sem, ha pedig az illető megcsinálni meg tudta, akkor bírjon bkv-zni is.
Na, képzelheted mit gondolnak az emberek, amikor a kislányom azonnal üvölteni kezd a kendőben, amint felszállok vele a villamosra! Pedig csak a villamost utálja, nem a kendőt. 🙂 (De lehet, hogy csak az a baja, hogy megállok, mert amint leszállok, s elindulok, elhallgat.)
Na többek között ezért sem akarom még egyszer végigcsinálni.
hűűűűűűűűű, ezekért azért nagyon megmondtam volna a magamét :S
Nekem nem volt bajom a bkv-n, gyerekkel utazva már inkább. Amikor megmondják, hogy szegényt, hogy magamra kötöztem, biztos melege van/fázik, éhes, szomjas, miért nincs nálam víz, ésatöbbi…
Általában az utasokkal nem volt gond soha, a vezetőkkel annál inkább.
1. A kislányom éhes volt, és a buszon kezdett hisztizni, hogy enni akar, adtam neki. A sofőr hátraszólt, hogy tilos enni adni a gyereknek, a szabály az szabály, mindenkire vonatkozik.
2. Távolsági buszon nem nyitotta ki a babakocsi részére a középső ajtót a sofőr, pedig az utasok is szóltak, hogy nyissa már ki. Ki kellett venni a gyereket, összecsukni a babakocsit, és hátizsákkal, bevásárlótáskával, babakocsival, gyerekkel a kezemben kellett felmászni a buszra. Felejthetetlen élmény volt…
3. Sokszor segítettek az emberek a babakocsival. De esőben nem.
Nem tudom, hogy pontosan min múlik a dolog, mindenesetre nekem szinte mindig átadták a helyet, még akkor is, amikor már nem voltam kismama, csak olyan szabású ruha volt rajtam. 🙂 Ha meg nem, akkor mindig akadt olyan álló idősebb hölgy (igen, tényleg legtöbbször nők foglalkoznak a dologgal!), aki határozottan megkért egy figyelmetlenebb fiatalembert, hogy ugyan adja már át a helyét. (Én persze mindig jól elpirultam, mert sosem kérnék meg senkit, legfeljebb, ha a gyerek akar nagyon leülni.) Ugyanez érvényes a babakocsi-cipelésre is. Legalább minden második alkalommal akadt valaki, aki felajánlotta a segítségét. Pedig soha nem nézek körbe az embereket szuggerálva. Viszont ami nem szokott működni, az az, hogy az emberek átadják a babakocsinak a helyet pl. a 4-6-oson. Látják, hogy tolom be a babakocsit, mellettem jön még 1-2 kisgyerek is, de meg nem mozdulnának, hogy a kijelölt helyre tudjunk állni. Így aztán gyakran beszorulunk a két ajtó közé, s minden megállónál rángathatom arrébb a családot, hogy fel , ill. le tudjanak szállni az utasok. A nagyobbik fiam viszont mindig elintézi, hogy átadják neki a helyet, mert ő is rögtön rákezdi felszállás után, hogy “le szeretnék üüülniii!!” Akkor is, ha tudja, hogy csak egy megállót megyünk…
Irma Németh kommentjére szántam válaszként, bocsánat.
Gondolom, rám célzott. Tényleg nem adom át a helyem soha, mert gyalogolok, vagy szerencsés esetben autózom. Amúgy meg 38 hetes terhes vagyok. 🙂
Érdekes, nekem meg pont tök jó tapasztalataim vannak eddig. Amióta látszik a hasam, azóta szinte mindig átadják a helyet a tömegközlekedésen.. Férfiak, nők, vegyesen (néha ketten egyszerre 🙂 ).
Én is voltam szép, fiatal, egészséges 29-ik éve járok mankóval, nem mindig veszik észre az emberek. 72 éves leszek néhány hónap múlva, mível özv. vagyok, a gyerekem messze él, magam oldom meg a dolgaimat. A humor segít: Nekem már van mankóm, a részvétlen képembe bámulónak még lehet. Bár nem panaszkodom, mert nem vagyok savanyú magányos öregasszony. Sok fiatal barátom van, csak többnyire távol. Nem az a baj, hogy nekem nem adja át az ülőhelyet, de 2 mankóval felszállt valaki, és csak én álltam fel. Én tudom, milyen ha nem tud kapaszkodni az ember. Ilyenkor elgondolkodom, hogy kézből vagy lábból van-e kevesebb. A VA- t idézőről elképzelem, hogy nem igen adja át az ülőhelyet.Mindenkivel történhetnek jó, de rossz dolgok is. Tanács, ha az idő engedi meg kell várni egy másik járművet. Megboldogult ifjú koromban a járművezetők kértek ülőhelyet. Mindenkinek türelmet kívánok és jó közlekedést. N.I.
Majdnem mindig, ha mégse, akkor legalábbis rossz érzésem volt. És te?
A mostani neveletlenek, önzők… vajon mire nevelik a gyerekeiket? (És őket ki „nevelte” ilyenekké?)
Nem lehet nagy a korkülönbség köztünk, úgyhogy utólagos engedelmeddel tegezlek.
Te mindig átadtad a helyed a buszon, amikor még nem voltál anyuka/terhes?
Nemcsak a várandós és kisgyerekes anyukáknak nem adják át a helyet, de a bottal közlekedő öreg, vagy láthatóan mozgássérült embereknek sem. Amikor gyerekeim kisiskolások voltak három évtizede, még elvártuk tőlük, hogy átadják a helyet, akármilyen fáradtak is voltak. Azt hiszem a szemlélet, az értékrend változott meg azóta. Ma az az érték, ha valaki erős, egészséges, rámenős, élelmes, megszerzi magának, amire szüksége van. Jelen esetben egy ülőhelyet. Nincs benne a köztudatban a gyengék, a betegek, a kicsik, a másállapotban lévők iránti szolidaritás . A nevelés sokat tehetne iskolai és családi szinten, hogy ez megváltozzon.
Persze, ez tényleg szomorú, de tényleg, miért nem lehet szólni?
Én két terhességet békávéztam végig, eleinte én is magamban pufogtam, de aztán átestem a ló túloldalára és kifejezetten élveztem (és élvezem még most is két pici gyerekkel), hogy gondosan megválogatom a célszemélyt, akit felállásra kényszerítek. Általában fiatal, gyermektelennek tűnő férfiakat szoktam felszólítani pusztán nevelő célzattal 🙂
Én negyed százada (!) vártam az ikreimet, a végén már hatalmas pocakkal „tolatva”. Akkor is előfordult, hogy nem adták át a helyet… szerencsére én még az utolsó hónapban is jól bírtam. És persze a gyerekeimnek is többször kellett kapaszkodniuk, amikor kicsik voltak, amikor velük szálltam buszra, villamosra… Hiszti nem volt, tudták, hogy „ők már nagyok, akik kapaszkodnak”.
Most is vannak figyelmes és empatikus emberek – még a nagyvárosokban is.
Bízzunk a személyes jó példánkban és mutassuk meg, hogy…!
Úgy látszik én szerencsés vagyok. Nekem mindig átadták a helyet /egy esetet kivéve/ a tömegközlekedési eszközökön: metrón, villamoson és buszon is.
Azt azonban kijelenhetem, hogy az esetek 90%-ban nők adták át és nem férfiak.
Gondolom azért, mert ők tudják, hogy milyen helyzet váradósan vagy kisgyerekkel tömegközlekedni….
Tipikus nagyvárosi jelenség, a pszichológia jól ismeri. Ez, mármint a közömbösség védekezési mechanizmus. A nagyvárosok annyira túlzsúfoltak, olyan sok ember él és nyüzsög egymás hegyén-hátán, hogy az egyszerűen nem egészséges, mert nem így lettünk kitalálva. Az ember társas lény, ez igaz, de szüksége van egy bizonyos szintű szeparációra, ami az ilyen helyeken nem valósulhat meg. Erre tudattalanul úgy reagálunk, hogy kizárjuk a többieket, így próbáljuk meg ezen igényünket pótolni. Kisebb városokban, falvakban, kertvárosi részeken egészen más a helyzet. Vannak helyek, ahol az emberek még ismeretlenül is ráköszönnek a szembejövőre és még olyasmiben is segítenek, ami aztán igazán nem az ő dolguk volna – bár épp ugyanígy beleavatkozhatnak a másik életébe nemkívánatos dolgokban és mértékben is. Sokat hallani arról, hogy nagyvárosokban, főleg külföldi mamutvárosokban milyen elfogadóak az emberek a mássággal kapcsolatosan, legyen szó homoszexualitásról vagy extrém megjelenésről, bármiről. Én azt gondolom, hogy ez nem igazi elfogadás, csak közöny. Persze nem jó dolog a kirekesztés, előítéletesség sem, ami szintén tipikus tud lenni kistelepüléseken, de ott legalább figyelnek egymásra és világosabbak az együttélési szabályok, márpedig bizonyos fokig szükség van ilyesmire is.
Sarkított leszek, de az a véleményem, hogy akit zavar a nagyvárosi közöny, az ne ott éljen. Vagy ha bármilyen más előnye miatt marad, akkor fogadja el, hogy ez az érem másik oldala. Wass Alberttől olvastam valahol, hogy ha a nagyváros kényelmét választod, akkor ne reklamálj, ha elüt a villamos. Idevág. Amikor élsz egy lehetőséggel, fogadd el, hogy van hátulütője is – vagy ne élj vele, ha nem tetszik.
Néma gyereknek anyja se.