Tegnap a villamosra úgy szálltunk fel a kisfiammal, hogy megígértem neki, az úton megnézheti az újonnan vásárolt könyvét tele rajzokkal metróról, kisföldalattiról, fogaskerekűről, hévről és mindenféle érdekes járműről, olyanokról, amik őt az utóbbi időben érdeklik.
Persze aztán nem volt hely. A kapaszkodó korlát mellé tereltem őt, de elkezdett toporzékolni és üvölteni, hogy „le akarok ülni”. A hangja betöltötte az egész járművet, úgy éreztem, kezemben közben még egy könyv meg vizes palack, nem lett volna rossz leülni valóban, de mégsem tartottam illendőnek így visítani. Leguggoltam hozzá, magyarázni kezdtem, hogy nem üvöltünk a villamoson, a lábamra ültettem, de ez nem felelt meg neki, közben persze fél kézzel kapaszkodtam. Végül egy anyuka jött oda, és adta át a helyet, akinek kislánya és férje a szemben levő széken pihent. Az ülés hajléktalan szagot árasztott, de ez most nem számít, mi köszönettel elfoglaltuk, csak a kicsit még nyugtatgatnom kellett, így medvés mesét duruzsoltam a fülébe.
De legalább az eset megadta a löketet, hogy megírjam ezt a régóta tervezett bejegyzést. Mert én nem egészen értem, mi folyik Budapest közlekedési eszközein. Hogy miért vagyunk ennyire ignoránsak egymással? Tudjátok, van az a helyzet, amikor valakinek nyilván helyre volna szüksége, de az ülőknek hirtelen elképesztően fontos dolguk akad: belemélyednek az újságcikkbe, sajnos éppen elbóbiskoltak, annyira hallgatják a zenét, hogy nem is látják, mi történik maguk körül, vagy épp véletlenül a másik irányba bambulnak.
Az én várandósságom nem volt nagyon egyszerű, nem fitt kismamaként rohangáltam a kilencedik hónapig, hanem hamar elfáradtam, és rosszul lettem, ha nem jutottam helyhez időben. Egyszer, emlékszem, beszálltam a metrókocsiba, hely nem volt sajnos ugye, így ketten állva maradtunk, csak mi: én a pocakommal és egy anyuka, aki már járni tudó gyerekének kezét fogta, és közben a néhány hetes pici a hasára kötve aludt. Azt hiszem, behallucináltam még egy bottal járó nénit, de lehet, hogy tényleg jelen is volt, végül is így tökéletes a kép, nem? Szerencse, hogy a többiek mind le tudták tenni a feneküket.
Nem egy óidőkóerkölcsök-szerű szöveget szeretnék itt nyomni, nem is az erkölcsök érdekelnek, hanem hogy miért szokás teljesen figyelmen kívül hagyni másokat? Hogy miért nem divat észrevenni, ha valakinek szüksége van segítségre? Ilyen mikroszinten, mint helyátadás. És igen, nem beszélek azokról a szuper jófejekről, akik meg segítenek, mert vannak ilyenek. De az a fura tapasztalatom, hogy ők főként azok közül kerülnek ki, akik már tudják, mit jelent rászorulni: anyák, idősebbek, betegek.
Ezt bizonyítja a joker-történetem is – szintén várandós-téma. Villamosra szálltam, és, hogy hogy nem, szokás szerint mindenkinek dolga akadt: legalábbis a körutat kellett megvizsgálni, mi változott meg tegnap óta, telefonon kellett letárgyalni az esti randit vagy a műkörmünket nézegetni. Felállítani én senkit sem szoktam, akkor sem tettem, de éreztem, hogy kezdek rosszul lenni. Hirtelen egy idősebb úr felállt, és mondta, üljek le. Hálásan mosolyogtam rá, mire megjegyezte: „Iker unokáim vannak, tudom, hogy nehéz ez.”
Meghatódtam, de nem volt időm borongani, mert jött az ellenőr. Mutattam a bérletem, majd az ellenőr a férfihez lépett. Erre ő elővette az igazolványát, és mosolygott: „Hetven felett vagyok, nem kell nekem már bérlet…”
De annak azért örülhetünk, hogy az összes srác végigpásztázhatta a körúti lányokat, és mindenki végiggondolhatta, mikor menjen fodrászhoz…
