Terka minap azon kesergett, hogy mennyire figyelmetlenek az emberek a tömegközlekedésben. Nekem meg eszembe jutott erről egy blogbejegyzés egy elájult lányról, aki saját magának hívott mentőt, egy nemrégiben olvasott cikk, és egy tavalyi, tragikus végkimenetelű történet egy lányról, Bándy Katáról.
Utóbbira bizonyára sokan emlékeznek: egy fiatal, rendőrségi pszichológuslány, aki egy barátokkal töltött iszogatós éjszaka után soha nem tért haza. Az utoljára megtett sétájának útvonalán elhelyezett kamerák, valamint a szemtanúk alapján rekonstruált események alapján kiderült, hogy egy férfi csapódott mellé, aki először szép szóval, majd erőszakosan próbálta magáévá tenni a lányt, végül végzett vele.
Igen, jól írtam: több szemtanúról is szó van! Legalább két tanú is van, aki látta a két embert veszekedni, dulakodni a sötétben, de mind a ketten azt hitték, pusztán civódó szerelmesekről van szó. Így hát nyugodtan elszívták a megkezdett cigarettájukat, majd befeküdtek az ágyukba, és elaludtak.
A fent említett cikk szintén egy fiatalon, bűncselekmény áldozataként elhunyt nőről szól. A lány, Kitty Genovese, úgy halt meg, hogy több, mint harminc, a közvetlen környezetében élő ember így vagy úgy, de tanúja volt a többszöri, ismétlődő támadásoknak, ennek ellenére egy jó ideig senki sem riasztotta a rendőrséget.
Támadója többször elmenekült a kinyíló ablakok, kikiabáló emberek hatására, de mivel szándéka – és későbbi vallomása – szerint aznap mindenképpen ölni akart, ezért minduntalan vissza is tért, míg célját el nem érte. Maga a bűncselekmény valamivel több, mint fél óráig tartott. A nagy sokára riasztott rendőrségnek pont ugyanennyi idő alatt – a hajnali időpont ellenére – sikerült regisztrálnia 38 tanút, akik mindannyian észlelték valamilyen formában a támadást, viszont az első fél órában egyikőjük sem emelte fel a telefont!
Ez az eset a 60-as években nagy port kavart Amerikában, olyannyira, hogy egy új tünetegyüttest is regisztráltak, Genovese szindróma névvel.
Pszichológusok hadai kutatták az okokat, keresték a nagyvárosi emberben, az emberben magában. Mindenesetre tény, hogy minél több résztvevője van egy eseménynek, annál biztosabb, hogy végül senki nem vállal személyes felelősséget a történtekért, ezt nevezi a pszichológia szemlélődő effektusnak.
Az is megfigyelt tény, hogy ha többen vesznek részt egy adott feladat elvégzésében, az egyén felelősségérzete csökken.
A pszichológia állásfoglalása szerint Kittynek sokkal nagyobb esélye lett volna az életben maradásra, ha csupán egyetlen szemtanúja van a támadásnak!
Mindenesetre a lány története végigszáguldott Amerikán, rádöbbentve az embereket a nemtörődömség következményeire.
Az azóta eltelt majd’ 50 év alatt a szakemberek szerint a mindenre legyintő típusból inkább a mindenbe belekotnyeleskedő embertípus kezd terjedőben lenni.
Az életfogytig tartó büntetését töltő elkövető (aki azóta egyetemet végzett, és filozofálni kezdett) egyszer azt írta, hogy bár tragikus esemény a lány halála, de szükség volt rá, hogy az embereket felrázza a nemtörődömség fásultságából. Talán abban nyert megnyugvást, hogy a tette miatt lesz szebb a világ és jobb az emberiség…
Egy new yorki rendőr egy pár cipőt vett saját pénzből egy hajléktalannak a Times Square-en
Biztosan bántani fogja a gyilkos küldetéstudatát, de én nem gondolom, hogy bármit is változtatott volna (bűn)tettével a világon.
Az emberek véleményem szerint mindig is ilyenek voltak. Két típus – aki mindig mindenbe beleártja magát, és a többség, aki nem szeret kitűnni.
Biztos más is járt már úgy, hogy elment az áram a környéken, és csak azért nem telefonált be az Elműhöz, mert más már biztosan megtette. Vagy egy ünnepségen, bár úgy érezte, hogy már illene, de csak azért nem kezdett el tapsolni, mert más sem tapsol.
Az emberek többsége figyeli a többieket, és azok reakciói alapján határozza meg saját viselkedését is. Mintakövető, vagy mintaátadó (ha van egyáltalán ilyen kifejezés – amennyiben nem próbál meg úttörőként viselkedni, hanem ráhagyja, rábízza ezt másra).
Hogy a példánknál maradjunk, nem adom át a helyet, hiszen ül még rajtam kívül ötven másik, erősebb is, fiatalabb is, hímebb is, majd az megteszi. Ha meg nem teszi meg mégsem, akkor annak (mármint az erősebb, fiatalabb, hímebb utasnak) nagyobb oka lesz a szégyenre, mint nekem, aki szintén ülve maradtam. De ha azt látom, hogy valaki feláll, és átadja a helyét egy terhes kismamának, akkor a következő megállóban felszálló, bottal lépegető idős bácsinak szinte biztos, hogy készségesen pattanok fel az ülőhelyemről.
Szerintem az emberek többsége egyszerűen ilyen. És a fenti pszichológiai kategóriából is látszik, hogy minél nagyobb az embertömeg, annál hangsúlyosabb ez a tulajdonságunk. Ezért van, hogy nagyvárosokban sokkal inkább tűnnek az emberek közömbösnek, mint vidéken. És ezért van az, hogy a szemük láttára meg is halhatunk.
És van a másik típus, a kotnyeles, aki egyből telefonál, ha pislog egyet a villanykörte, vagy máris ugrik, ha ki kell oktatni valakit. Példát mutat, többnyire csak verbálisan. Ők azok, akik a buszon-villamoson (természetesen állva) hangos megjegyzéseket tesznek az üldögélőkre, lehetőleg fennhangon megszólítva az állni kényszerülő kismamát, vagy idős embert. Ezzel a gesztussal általában nem érik el azt a célt, hogy az udvariassági gesztust mellőzők mindannyian azonnal és visszavonhatatlan szégyenérzetbe süllyedjenek, inkább csak teremt egy ellenségképet a szegény álldogálóból, akinek eddig is épp elég baja volt enélkül is.
Jó volna hinni, hogy ezek azok az emberek, akikre számíthatunk, ha baj van, akik mellénk állnak, ha igazán segítségre van szükségünk, akik tesznek értünk, ha rászorulunk.
Mivel ezek az emberek többnyire idősek, és általában nők, így azt nem remélhetem, hogy közém és a támadóm közé veti magát, de talán a telefont időben felemeli.
És akkor már az sem érdekel, ha állni kell a villamoson…
