Ki hallgatja meg a kismamákat?

Van egy álmom.

Tudom, ezt már mások is mondták.

Az én álmom, ha nem is olyan nagystílű, mint amilyen Martin Luther Kingé volt, de azért van benne kicsi fennköltség. Vagyis nem. Egy csomó gyakorlati kérdés van benne, amiket egyedül soha nem fogok tudni megoldani, és lehet, hogy ezért az álmom soha nem valósul meg, de akkor majd hátha valaki más megvalósítja.

Elmondom végre, miről beszélek, jó?

Vagy legalábbis hogy honnan is kezdődik a dolog.

Önkéntesként dolgozom egy kórházban heti egy délelőttöt egy osztályon, ahol daganatos betegeket kezelnek. Bár a kórház mindent megtesz a betegek érdekében, annyira túlterhelt a személyzet, hogy legkevésbé arra van ideje, hogy a bent fekvők lelki ügyeivel, apró-cseprő problémájával foglalkozzon. Szerencse, hogy ezen a helyen vannak önkéntesek, akik délelőtt és délután megjelennek, teát visznek a kezelés alatt állóknak, és meghallgatják azt, aki beszélgetni akar. Az egész igazából arról szól, hogy a betegek úgy érezzék, foglalkoznak velük, egyedi, egyszeri embernek tekintik őket, nem egy elromlott gépezetnek, és van, aki oda tud ülni meghallgatni, hogy mi bántja őket – és nyilván ezek súlyos dolgok lehetnek, mert persze előfordul, hogy az időjárás kerül szóba, de nem ez a jellemző. A kapcsolat ilyenkor lehet egy mosoly, egy mozdulat, hosszú beszélgetés is. Nem túlmisztifikálni akarom az önkéntesek szerepét, de azt mindenki tudja, mennyit jelenthet az az érzés, hogy figyelnek rám egy olyan helyzetben, amikor szörnyen kiszolgáltatottnak érzem magam.

Na és az álmom.

Az álmom az, hogy legyenek egyszer önkéntesek szülészeteken is. Aki nem nővér, nem laktációs tanácsadó, nem orvos és nem családtag, hanem csak egy ember, akinek van ideje leülni, és meghallgatni, ha valami jó vagy rossz. Tudjuk, hogy az első három nap az anya-baba kapcsolat szempontjából meghatározó, és ezeket a napokat általában kórházban töltik a kismamák. Még optimális, komplikációmentes szülés esetében is nagy lehet az érzelmi hullámvasút ilyenkor, és nincs mindig ott családtag (van, ahol nem is lehet).

Mondták már nekem, hogy ilyenkor a kismama nem akar senkivel sem beszélni, meg ott a szobatárs meg a nővér, de én ezt nehezen hiszem. Azt igen, hogy van, aki nem akar beszélgetni, de azt nem, hogy ne lenne olyan, akinek ez jól esik. Akinek fontos, hogy emberszámba veszik, és nem csak nővérek üvöltöznek vele, hogy tegye már a mellére azt a gyereket – mert sok ilyet hallottam már. Bekukkant egy-két nő, mosolyog, megkérdezi, hogy mi a helyzet, hogy vagy, és tényleg érdekli is a válasz. Ilyesmire gondoltam.

De persze megmondhatjátok, mit gondoltok erről.