Tünde pontosan olyan nő, mint akikért megnyitottuk ezt a blogot. Nem mondhatja el senkinek, ezért elmondja az egész világnak…
A múltkori bejegyzés kommentjeiben szinte megszólítva éreztem magam, amikor számon kérték, hogy lehet elcsábítani egy nős férfit. Hogy egyáltalán, milyen nő tehet ilyet?
Hát tessék, megmondom: egy teljesen átlagos nő is képes rá! Például én.
Nincs bennem semmi különös, tanárként dolgozom egy középiskolában, egyedül élek, egy több éves kapcsolat után végre a magam ura vagyok. És ez a kulcsmondat: úgy érzem, mindenki a saját maga ura, a tetteiért csak ő felelős!
Így nem csináltam különösebb morális problémát abból sem, mikor tavaly a kollégák között észrevettem Janit. Én akkor kerültem a tantestületbe, ő már több éve az iskolában dolgozott. Természetesen igazából nem Janinak hívják. Mint ahogy nem is történelmet tanít, de most mégis mondjuk azt.
Tudtam, hogy felesége van, azt is, hogy van egy 8 hónapos gyereke. És azt is napokon belül megtudtam, hogy a feleségével évek óta rossz a viszony, amolyan se veled, se nélküled kapcsolat. Többször szétmentek már, majd valamiért mindig egymás mellett kötöttek ki.
Nem én érdeklődtem, legalábbis nem jobban, mint bárki más után, mégis azonnal a birtokomba kerültek ezek az információk. Én csak azt tudtam, hogy irtó szexi, és nagyon bejön nekem a humora.
Mivel mind a ketten dohányosok vagyunk, így nem kellett különösebb szervezés ahhoz, hogy a lehető legtöbb időt töltsük el együtt. Folyton egymással dumáltunk, volt, hogy ajtót csapkodtunk, úgy összeszólalkoztunk, ha nem értettünk egyet – persze csak valami apró-cseprő ügyben, máskor meg csak egymásba feledkezve néztük egymást.
Mind a ketten tudtuk, hogy valami elkezdődött. De nem beszéltünk róla. És különösen nem beszéltük a feleségéről. Csak éreztük a vibrálást kettőnk között. És valószínűleg érezték mások is.
A karácsonyi partin aztán elcsattant az első csók. Én egy kis aprósággal kedveskedtem neki az ünnepekre, csak egy tolltartó, mert mindig szerteszét hagyta a tollait. Azt akartam átadni neki, így félrehívtam egy félreeső folyosóra. Nagyon meglepődött, és nagyon megörült az ajándéknak. Aztán ahogy meg akartuk puszilni egymást, hirtelen egy hatalmas örvény kavarodott körülöttünk, s mire felocsúdtunk, már úgy csókoltuk egymást, mintha ez tartana életben minket.
A vágyainknak egy felkapcsolódó villany szabott gátat, s mi zavartan próbáltuk rendbe szedni magunkat, míg az egymás között vihorászó kolléganőim eltűntek a folyosó végében. Szerencsére nem vettek minket észre.
A szünet után próbáltunk úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, de az apró érintések, összenézések világosan mutatták számunkra, hogy a tűz ott ég mindkettőnkben.
A félévi osztályozó konferencia után, ami késő délutánig tartott, és eléggé besötétedett, felajánlotta, hogy hazavisz. A ház előtt aztán elszabadult bennünk minden, úgyhogy nem volt kérdés, feljön velem a lakásomba, és befejezzük, amire hónapok óta mind a ketten a levegőnél jobban vágyunk.
Életem legjobb szeretkezése volt!
Talán a tudat, hogy ez a pasi nem az enyém, hogy tilosban járunk, vagy a kiéheztetett szenvedélyünk, de órákon keresztül kényeztettük egymást, szeretgettük egymás összes porcikáját…
Így kezdődött, és egészen az érettségiztetésig tartott. Eldugott helyszínek, lopott órák, izzó együttlétek. Soha nem beszéltünk arról, mi lesz velünk, soha nem kérdeztem, mi van a feleségével. Csak hagytuk, hogy megtörténjen, és ami megtörtént, az jó volt. Aztán az érettséginél lecsapott a villám. Már a szóbeli vizsgák alatt láttam rajta, hogy rettenetesen feszült, de nem árult el semmit, én meg nem kérdeztem, hogy velünk van-e baj.
De amikor átadtuk az utolsó osztály bizonyítványait is, félrehívott. Azt mondta, szerette volna ezt máshogy megbeszélni, de nem akar velem kettesben maradni, mert nem bírna nekem ellenállni.
Aztán elmondta, hogy a felesége terhes, a második gyermeküket várja.
Elmondta, hogy bár nagyon szerette, ami kettőnk között történt, és majdnem feláldozta érte a családját (itt megfordult velem a világ, hiszen erről nekem eddig soha nem beszélt), de most döntenie kell, és ő úgy döntött, hogy kitart amellett a nő mellett, aki gyerekeket szült és szül neki.
Elmondta, hogy nem szerelmes a feleségébe, még az is lehet, hogy belém szerelmes, de a feleségét szereti. És hogy a szerelem és a szenvedély elmúlik. Hogy ugrálhatna még így harmincon túl kapcsolatból ki, és kapcsolatba be, de előbb-utóbb mindegyik szerelem szeretetté szelídülne, s ki tudja, lehet, hogy sokkal rosszabb maradna a helyén, mint amiben most van. Hogy lehet, hogy velem most nagyon jó, de ki tudja, hogy ha együtt élnénk, hogy jönnénk ki. És neki most biztosra kell mennie, mert nem csak két ember kapcsolatáról kellett döntenie, hanem a gyerekeiéről is. Akik mindennél fontosabbak neki.
Kérdeztem bármit is ezek után? Hogy miért nem ad legalább egy esélyt? Hogy hogyan képes eldobni magától a szerelmet élete delén? Lemondani egy életre a szenvedélyről, csak azért, hogy egy aránylag biztonságos pocsolyában élje le az életét? Nem, nem kérdeztem. Ha addig nem voltak fontosak a kérdéseim, amíg tartott, akkor most, hogy vége lett, már talán nem is számítanának a válaszok sem…
Annyit mondtam, hogy megértem, és hogy gratulálok a babához.
És idén már egy másik iskolában kezdtem a tanévet.
