Liza férje – saját megfogalmazása szerint – egy macsó. És most elmondja, hogy ez kell a nőnek, vagy valami teljesen más…
Macsó a férjem. Korábban ez nem zavart, amíg nem volt gyerekünk. Poén együtt lenni egy domináns hímmel. Szép, okos, szellemes férfi, más nők is ilyenről álmodoznak. Én meg szép, okos, szellemes nő vagyok. Nincs itt semmi hiba!
Amíg nem volt gyerek, addig az élet munkával telt mindkettőnk részéről, este hazamentünk, otthon nagyjából elláttam a dolgom, főztem másnapra, egyszerű volt. Nem problémamentes, de könnyen élhető. Hosszú idő után eldöntöttük, hogy jó lenne, ha lenne gyermekünk, aki szinte azonnal megfogant.
Innentől kezdve sokasodtak a gondok. Vagy talán inkább mást vártam. Amikor émelyegtem, több megértésre, bújásra, kedvességre vágytam, arra, hogy korábban hazajöjjön, több időt töltsön velem, kapcsolódjon be a gyermeknevelési könyvek olvasásába vagy legalább megbeszélésébe, hogy kialakuljon egy család.
És vágytam ettől függetlenül szexuális életre is.
A felsoroltak közül egyet se kaptam meg. A munka mindennél fontosabb lett (maradt?). Végül megértettem. Azt is, hogy nem kíván, mert mondjuk félti a magzatot, és különben is, egy terhes anyát nem mindenki kíván.
Ahogy nőtt a hasam, egyre több lett az elvárás a háztartással kapcsolatban. Sosem voltam tökéletes háziasszony, mert valahogy nem jött zsigerből. De amikor rosszul éreztem magam, akkor nem azt vártam, hogy a fejemhez vágják, hogy miért nincs teljes tisztaság, és mi lesz, ha gyerekünk lesz. Mindezt “macsó” stílusban, szerintem könyörtelen módon. Nagy hassal nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam, mi lesz, ha kidob, mert nem vagyok elég jó – így éreztem. Nem hiszem, hogy megtette volna, de célozgatott. Mert igen, az ő anyukája is micsoda jó háziasszony, mindig minden tiszta, stb…
Megszületett a baba, és mint minden baba, sírt néha. A gyereksírást a férjem nem bírta elviselni. Át kellett költöznöm a gyerek szobájába, hogy amint hangot ad ki, azonnal meg tudjam nyugtatni, mert ugyebár a férjem-uramnak másnap fontos munkája akadt.
Reggel elment dolgozni, és este 9 előtt sosem láttam. Állítólag, mert nem volt csend, rend, nyugalom, hívogató otthon, tisztaság, béke.
Bezzeg más anyuka! Más anyuka milyen szép rendet tart, pedig több gyereke is van! Mondjuk hozzám nem tette be senki a lábát, rokon, barátok, de hát más nő ettől még teljesen tud tisztaságot és nyugalmat teremteni, végül is csak otthon van, mi más dolga lenne egy csöppség mellett? Amikor csak egy gyerek van?
A kisbabám mellett, aki mellett még folyamatosan fejnem is kellett, nem tudtam a főzésen-mosáson-vasaláson kívül még csillogó tisztaságot is, és csalogató otthont teremteni. És egyre frusztráltabb lettem egyedül otthon.
Ráadásul abban a hitben voltam, hogy a munkahelyemre sincs vissza út. De tartottam magam. Lefogytam, mosolyogtam. Most is mosolygok. Sok kedves szavam van. Kedves és butácska szavak.
A férjem otthon nyugalomra vágyott, ha véletlenül korábban ért haza, vagy hétvégén itthon volt, akkor mindig elmentünk sétálni a kicsivel. Kettesben. A gyerek meg én. Kell a Macsó Férfinek a pihenés, mert ő a családfenntartó. Az ő fizetése nélkül összedől a világ (és egyébként tényleg). Az ő minket megtűrő képessége nélkül mehetünk akár a híd alá.
Így próbáltunk mindig meghúzódni, nehogy zavarjuk.
Azóta azért javult a helyzet, korábban jár haza, és egy kicsit játszik a gyerekkel este. Hétvégén meg többet. Dolgozom én is, szervezem a napjaim ahogy tudom, főzök, mosok, vasalok.
De azóta se vágyik rám. Mint mondja, ki is vágyna ilyen nőre, aki nem teremt neki meleg otthont. Aki nem tud változni, akinek nincsenek új gondolatai, aki ennyi év után is elköveti ugyanazokat a hibákat, úgy, mint egy kisgyerek (pl. belevág a másik szavába túllelkesülésből), aki nem hozza azt a sztereotipikus, sokak által imádott anyaképet, melyet előszeretettel emlegetnek: főz-mos-takarít-szoptat, nappal okos gondolatai vannak, kifinomult, szellemes, csinos, diszkréten visszafogott, és a gyereke is nyugodt, nem hisztis, átalussza az éjjelt. Ettől függetlenül kitartok, mert jó apa. Mert vannak jó pillanatok.
De éppen ez a macsó viselkedés váltja ki az ellenállást bennem, és állítom, a többi nőben is! A megalázás, a szidó szavak azonnali védekezésre késztetnek. Vesztes pozíció.
Ez a “ha te így, akkor én is így” helyzet. Amióta dolgozom, már nem érzem magam annyira kiszolgáltatottnak. De egy macsó mellett folyamatosan ott van az a teljesítési kényszer, hogy ha nem elég jó a nő, akkor mint egy alkalmazottat, kirúghatják. Ez a félelem egy kiegyensúlyozott kapcsolatnak nem lehetne a része.
Ezt írta a korábbi posztban a macsó férfi:
“Most van ez a blog is meg mindenféle női cikkek, a feleségem néha megmutat néhányat, de nem fogom fel, mit kell panaszkodni azon, milyen nehéz két vagy három gyereket nevelni, főzni, takarítani. Anyámnak öt gyereke volt, és soha egyetlen rossz szava sem apámhoz. Mindig volt főtt étel, tiszta ruha, nyugodt otthon. Boldogan éltek.“
Úgy vagyok ezzel, hogy igen, de szeretnék én is hinni a mesékben!
Bár én is tudnék ilyen varázsnő lenni, aki az anyaság mellett minden másra is talál időt, és a gyerekeit se hanyagolja el, semmilyen formában! Akarom, hogy elfogadjon a férjem! Akarom, hogy egyszer azt mondja, hogy finom volt a vacsora, és nem azt, hogy miért hagytam nyitva a szekrényt?! 
Mindig van valami, ami nem jó. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy lehet ezt egyedül megcsinálni, Macsó férj és Macsó család segítsége nélkül: mert ők persze élik a saját addigi életüket, és nem is akarják, hogy abba belezavarjon bárki.
Nem hiszek a mesékben.
Láttam anyákat, akiket annyira istenítettek a rend és minden más miatt.
Ha nem is mindig látványosan, de lelkileg sokszor elhanyagolták a gyerekeiket – talán így keletkeznek a Macsó férfiak?
A gyerekekkel való játszás helyett a konyhában robotolnak. A gyerek agyát kilövik a tévével vagy a számítógéppel, hogy csönd legyen. Vagy egyszerűen bezárják a gyerekszobába, hadd ordítson, ha olyanja van.
Mert házimunka van. Mert a csillogás nem múlhat.
Mert a gyereknek megvan a helye, a maga szobájában, a maga kis világában, már az első két évben is.
Hallottam olyat, hogy megtanította az anya a gyerekét, hogy csak délután 5-6-ig van játszás vele, addig meg a járókában legyen egyedül, megfelelő időpontokban kap enni, inni, pelenkát persze.
Egy macsó pasi tényleg ilyen anyára, családra, feleségre vágyik?
És én, a hétköznapi nő, mire vágyom?
Csak egy önzetlen ölelésre a férjemtől.
http://www.ferfihang.hu
A feminista sárkányok már válásra buzdítják a nőt, gratulálok. Igen, szét is kell verni minden normális értéket a világon. Szép.
Elkezdett segíteni (mosogatás, főzés).
Kevesebbet balhézik.
Eljött a gyerek különóráját megnézni.
És kedvesebb is.
Elmeséled mi történt?
Nem tudom, hogy attól kezdenek-e változni a dolgok, hogy leírtam, én hogyan éltem meg az utóbbi éveket, de kezdenek. Pozitív irányba. Hm!
Szerintem meg van úgy, akár párkapcsolati, akár más nehéz élethelyzetben, hogy az ember nem tud lépni. Egyszerűen nem tud. Nem tehet mást, mint elfogadja, hogy most nem tud. Nem tudjuk minden helyzetünket megoldani. Vagy nem azonnal.
“Nem szeretem az ILYEN kategórákat.” Ezt írtam pontosan. Tehát az nem szeretem, ha egy tipizálásban nyilvánvaló, hogy ki a jó ki a rossz. Simán lehetnek, vannak az első kategórában is jellemtelenek, megalkuvók, de a “mozgók” is lehetnek ilyenek. Egyre kevésbé hiszek a fekete-fehérben, valakinek így, valakinek úgy, a kinyilatkoztatást meg kifejezetten nem bírom… Vannak típusok, van olyan, hogy átlagos posztíró, a kommentelők meg szeretik osztani az észt, mert alap emberi tulajdonság, hogy szeretünk beleszólni mások életébe. Nem mondom, hogy én nem vagyok ilyen, de igyekszem visszafogni magam. Liza szerintem csak egy virtuális vállat akart, ahol “kisírhatja” a bánatát, az elején (meg a kommentjeiben) is nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar menni. Én ezt elfogadtam. És igen, ehhez is kell erő (mégpedig sok), hogy maradjon és harcoljon. És nem egy hős (nem szeretem az ilyen jelzőket, hogy szent meg hős, de úgy látszik, te igen :P), szerintem is hibát követ el. De nekem emberileg szimpi. Ennyi. 🙂
Nem nagyon érdekel, hogy az idézet szellemi gazdája milyen családi életet élt. Az érdekel, amit üzen a világnak, mert igaznak érzem a gondolatát.
Tudod, vannak emberek, akiken egyszerűen nem lehet segíteni és ez is benne van ebben az idézetben.
Van úgy, hogy valaki gödörbe kerül és jajveszékel, hogy segítsenek rajta. Aztán amikor valakik ki akarják húzni, az illető azt mondja, hogy figyeljetek, nem is olyan rossz itt. Igaz, hogy sötét van, meg nyirkos is, de mégiscsak egy stabil hely, egy biztos pont, ahol nem érhet meglepetés. Míg ha kikerülök innen, ki tudja, mégis mi várhat rám. Végülis vannak objektív változások, például a patkányok már nem rágnak, mert lement a szezonjuk. Úgyhogy inkább maradok idelent. De azért mindenkinek köszi.
Jaaa, értem, szóval nem szereted a kategóriákat. Csak éppen az első kategóriába tartoznak a megfellebbezhetetlen szentek, a többibe a gerinctelenek, az “átlagos posztíró”-ról pedig pontosan tudod, hogy mit írna. Liza egy hős, a kommentelők meg okostojások, akik össze-vissza felelőtlenkednek a tanácsaikkal. Mi lenne, ha szeretnéd a kategóriákat, hm? 😀
Köszi!
Valójában a férjemtől szeretném kapni, de képzeld, mintha olvasná a blogot, és kaptam egyet!!!!!
Blani, nagyon drukkolok Nektek!
Amellett, hogy teljes mértékben egyetértek, nem tudok elmenni a többször felemlített vélemény mellett, miszerint ha a nő kereső, akkor ugorjon bátran, hiszen a pasi is fizet majd gyerektartást.
Mert szerintem egy keresetből két embert eltartani egy albérletben, és várni, hogy az ex fizesse a gyerektartást, amit esetleg bírósági végzéssel lehet majd belőle kisarcolni, és még akkor is csak a minimumot, mert úgy van bejelentve… megértem, ha valaki óvatosabb.
De lépni muszáj! Ez igaz.
Ugyanígy gondolkozom a lelki tanácsadókról egyébként, valószínűsítem, hogy sokan azért választanak olyan pályát, hogy másokon segítsenek, mert önmaguknak van legnagyobb szüksége a segítségre. Én magamon és a családomon akarok segíteni, és nem lelki nyomoroncokat látni magam körül.
Tudnék a környezetemben jelenleg 3 konkrét példát említeni a -segítsünk másokon- mozgalomban, akik a saját életükben elbuktak, teljesen. Nem fogom feladni, főleg, hogy látok pozitív változást.
A politikusoknak pláne nem hiszek. Olyan könnyű kifelé megmondani a tutit, és a saját életet meg kegyetlenül élni.
Nem szeretem az idézeteket. Honnan tudod, hogy az idézet szellemi gazdája milyen családi életet élt, és mennyire hiteles.
Én vagyok az, aki hiszek a változásokban, családon belül is.
Beletaláltál. Korábban egy vita során felmerült a válás, és kerek perec kijelentette, hogy elperli a gyereket, és simán talál egy nőt, aki fel fogja nevelni, amíg ő dolgozik. Még ha csak fenyegetés is, …
Nem szeretem az ilyen kategórákat. De ha már itt tartunk mindegyikre szükség van. Az első kategória az, aki a háború után eltakarítja a holttesteket (miközben a “mozgók” halottak, vagy átpártoltak az ellenséghez), akik otthon ápolják nagybeteg hozzátartozójukat (miközben a mozgók rég otthonba adták a sajátjukat), aki zsidókat bújtattak (miközben a mozgók már rég Amerikában voltak)… Lehet, hogy Liza is ilyen. Ő kitart talán akkor is, amikor már nem kéne. Szerintem is lépnie kéne. De tisztelem benne, hogy harcol. És még az szimpatikus, hogy leírja, hogy mi van, tudja, hogy menni kéne, de vállalja, hogy mégse megy… Az átlagos posztíró vagy leírná, hogy ő milyen tuti, hogy egy ilyen helyzetből lelépett, vagy leírná, hogy ő egy ilyen pasit megváltoztatott, bezzeg most már korán jár haza és játszik a gyerekkel. Liza nem teszi, nem vetít, éli a mindennapjait, dolgozik, foglalkozik a gyerekével. Ez szimpatikus. És szerintem objektív. De a véleményem szubjektív :).
Még valami. Egy kapcsolatban arra várni, hogy majd a másik megváltozik és akkor jó lesz, az nagyon nagy melléfogás. Ilyen még soha nem történt meg és nem is fog. Ezt én még tizenévesen, az első csalódásomnál megtanultam és az élet később is mindig igazolta.
Úgyhogy még ha ilyet is ígér valaki, hogy ő meg fog változni, azt nem szabad elhinni! Vagy olyannak szeretem, imádom a páromat, amilyen és így vagyok boldog mellette, vagy pedig soha nem lesz őmellette ebben részem. És akkor érdemes megkeresni azt, aki mellett igen. Mellesleg fordítva is: vagy olyannak szeret, imád a párom, amilyen vagyok szőröstül-bőröstül, hibákkal és hajlamokkal együtt, vagy soha nem fog igazán szeretni.
Nem szeretném számszerűsíteni, hogy hány kudarcba fulladt kapcsolat tapasztalata alapján mondom ezt, mert nem vagyok rá büszke. De volt iksz melléfogás és most itt van a férjem, a szerelmem. Akin néha igazán elcsodálkozom, hogy kitart mellettem, a sok hülyeség ellenére, a sok nehézség ellenére, hogy mindenben támogat, ami nekem fontos, hogy még mindig ugyanolyan szépnek lát, hogy ennyire elfogult mindennel, amit csak csinálok, hogy mindent megoszthatok vele és ő is megoszt velem mindent. Ő számomra a szó legszebb értelmében vett FÉRFI, akit szerelemmel szeretek, olyannal, ami nem elmúlik, hanem erősödik az idővel. És ez nem azt jelenti, hogy mindennap vadul és szenvedélyesen romantikázunk, hanem azt, hogy együtt minden kerek. Itt vagyunk egymásnak, bármiről legyen szó és ennél nagyobb kincs nem sok van az életben.
Úgyhogy Liza, tudj róla, hogy ilyen van, valahol rád is vár. És senkinek nincsen joga úgy bánni veled, ahogy a jelenlegi férjed teszi. És ha önzetlen ölelésre vágysz, akkor én igazán őszintén küldök neked egyet így virtuálisan!
Benjamin Franklin gondolata.
Háromféle ember létezik a világon. Vannak, akik mozdíthatatlanok, akik nem kapnak és nem is akarnak kapni és nem is tesznek érte semmit. Vannak, akik mozdíthatók, akik érzik a változás szükségességét és készen állnak rá arra, hogy hallgassanak rá. És vannak azok, akik mozognak, azok, akik változtatnak.
Liza, te melyik vagy?
Nem mondtam olyasmit, hogy szánalmas és hogy meneküljön. Azt mondtam, hogy amennyiben ez így neki nem jó, márpedig eléggé úgy néz ki, akkor lépjen ki belőle. A kettő nem ugyanaz. A menekülés és a kilépés.
Az pedig biztosan nem segít, hogy vállon veregetjük, hogy milyen erős nő, amiért elviseli a világ egyik legbunkóbb pasiját. Az az erős, aki képes belátni, hogy hibázott, hogy nem jó az, ami van és meg tudja hozni a döntést, hogy ezt lezárja.
Ebben a helyzetben a reménykedés igenis önámítás. Objektív javulás??? Te melyik posztot olvastad? Attól, hogy néha eszébe jut a pasasnak, hogy van egy gyereke, még nem változott benne az égvilágon semmi!
És ebből a szempontból tök mindegy, hogy idegenként írom ezt vagy sem, mert a tényeken ez nem változtat.
Most olvastam egy ideillő gondolatot egy híres embertől, külön hsz-ben mindjárt le is írom.
Szerintem meg az, hogy te (meg mások), idegenként, egy poszt alapján a szemébe vágod, hogy mennyire szánalmas és azonnal meneküljön, az nem segít. Liza nem az a “Csernus doktor páciense” típus, akit megráznak és feleszmél, hogy “jé, tényleg”. Szerintem objektív. Leírta, hogy mi volt/van, nem vetít, nem önámít. Reménykedik. Ez különbség. Hiszen objektíve is van javulás (korábban jár haza a férj, foglalkozik a gyerekkel). Bízik benne, hogy egyre jobb lesz. Tudja, hogy kicsi rá az esély, de hátha. És ha ráeszmél, hogy nem lesz jobb (hanem esetleg még rosszabb), lépni fog. (remélem)
Hát én meg nagyon nehezen viselem, amikor mások szándékosan a rosszat választják. Azért, mert a saját tesóm is ezt tette. Én pedig kénytelen vagyok végignézni a nyomorúságos kis életét, aminél sokkal jobbat érdemelne, ha elhinné magáról.
És szerintem nagyon is elveszítette az objektivitását az, aki egy ilyen helyzetben még azzal ámítja magát, hogy hátha történik valami csoda. Ez most ugye vicc.
LIZA! NEM FOG!
Hidd el, hogy nem fogsz éhen halni és híd alá kerülni attól, hogy elhagyod ezt az embert. Nem tudom megmondani, hogy hogyan fogsz boldogulni, de ha muszáj lesz, biztos, hogy fogsz.
Ha viszont úgy érzed, hogy neked mégiscsak jó így, meg hogy hátha ha még jobban ráhajtasz arra, hogy pöpecebb anya és házvezetőnő légy és még több szeretetet pazarolj erre az emberre, akkor biztosan idővel jobb lesz: nos, akkor hajrá, de akkor tényleg ne sajnáld és ne sajnáltasd magad. Mert akkor valóban egyedül magad tehetsz a nyomorodról, viseld a döntéseid következményét. És ez bizony igenis ilyen fekete és fehér. Van megoldás a problémádra, vagy megléped, vagy nem, ennyi.
Liza, itt sokan, sokat írtak, biztos legtöbbjüknek igaza is van. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy felnézek rád, irtó erős nő vagy. Kitartasz, reménykedsz, küzdesz, de emellett az objektivitásod sem veszíted el. Szóval, le a kalappal. Család, barátok nélkül nagyon nehéz lehet. És a kommentelők nemigen gondolnak bele, hogy hova mehetnél gyerekestül a 6 órás fizuddal… Albérletbe? Anyaotthonba? Akár el is perelhetné az apja tőled a gyereket… Szóval, kitartás, én nem adok tanácsot, tudom, ha tarthatatlan a helyzet és lesz lehetőséged, úgyis elmész. Addig meg lehet, hogy történik valami csoda…
Szerintem meg a rosszban benne maradni tűnik egyszerűbbnek, pedig az nagy butaság. És a gyerek, aki imádja az apját: nézz mélyen a szívedbe, csak kifogás. Imádhatja úgy is, ha ti külön vagytok, lehet vele akkor is sokat, már ha az apja is akarja.
Persze mindenkinek elidegeníthetetlen joga a saját életét elszúrni, ez egyes egyedül a te döntésed.
Az én szüleim nem váltak el. Mai napig azt mondom, hogy az lett volna a jó megoldás, mert akkor nem ment volna tönkre az anyám a kapcsolatban. Gyerekként sem volt jó megélni azt, hogy együtt vannak énmiattam, felnőttként pedig pláne nem.
Jó tudni, hogy nem egyedi az esetem.
Itt a család többi része is macsó, többszörös a gond, de azért egyre könnyebb úgy érzem.
Én sem adom föl. Amúgy A 3,5 -4 év nagyon gázos időszak után, most, hogy már a gyerek nagyobbacsa, könnyebb.
Egyszerűnek tűnő megoldás lenne, ha nem lenne gyermekünk, aki imádja az apját…
“A nők olyan tulajdonságokat jelölnek meg ami szinte teljesen kizárja egymást: legyen férfias, határozott ugyanakkor gyengéd de ne nagyon mert az nyálas stb”
Tévedsz, nem zárják ki egymást, kevered a határozottságot az önteltséggel és bunkósággal. Ugyanígy a gyengédség sem azonos a lihegő-nyáladzó-örömében bepisilő-kiskutya mentalitással, ahogy a gyengeséggel sem.
Liza férjével sem az a gond, hogy határozott, hanem az, hogy egy a lelke mélyén valójában önmagában bizonytalan, kompenzáló, infantilis, hatalmaskodó seggfej. (Elnézést a durva megfogalmazásért, de ezt gondolom.) Macsónak még véletlenül se nevezném.
Az alapgondolattal hajlamos vagyok egyetérteni; vannak nők, akik mintha nem látnának a szemüktől, “jaj, hát _egyébként_ rendes pasi”, “nehéz gyerekkora volt szegénynek”, “majd megváltozik mellettem” etc. De arról azért ne feledkezzünk meg, hogy a társadalmi nyomás is közrejátszik ebben; itt ugyan csak egy ilyen hozzászólás volt eddig, de általában akad jóval több hasonló vélemény, leggyakrabban ráadásul rokonok, ill. általában a közvetlen környezet részéről, amely a nőt nyomasztja azzal, hogy “vegyen fel szexi fehérneműt” ahelyett, hogy arra biztatná: végre nyissa ki a szemét és álljon ki önmagáért.
Viszont általánosítasz, mint állat. Én például úgy a kamaszkorom vége felé kikeveredtem ebből a rózsaszínködös marhaságból.
Végül egy megfontolandó gondolat (filmidézet):
“Low Self Esteem is the root cause of practically all the pain and misery in the world. It’s what drives War and Torture and Genocide. It’s what Evil is.”
Ez a normális.
“Sokat olvasok: bizony vannak férfiak, akik a babákkal nem tudnak mit kezdeni.”
Nők is vannak ilyenek. Na és takarítani ki szeret?
Mégis megcsináljuk, mert muszáj. Ennyi.
Még ha el is fogadod, hogy a “macsó” nem babázik annyit, arra nincs mentsége, hogy folyamatosan megaláz.
“A férfi akkor lesz férfi, ha elismerik. Ha elismerik, ő is máshogy fog hozzáállni a megoldandó feladatokhoz.”
Már megint ez a nőidomítás, hogy csináld ezt meg azt jobban, ezt ne így, hanem amúgy, legyél megértőbb, vegyél fel szexi fehérneműt, blablabla, mert a törékeny férfiegó…
Akinek itt elismerésre lenne szüksége, arra, hogy becsüljék a munkáját, az Liza.
20 évesen én is hozzámentem MR. Macsómenhez, aki szintén alfahím volt, jóképű, nagydumás, határozott. A babát is ő akarta, így utólag visszanézve, leginkább azért, hogy ezzel is szuperpasi mivoltát legyezgesse, aki fiút nemzett pikk-pakk. Aztán nálunk is a te általad leírt forgatókönyv zajlott, én nem győztem mindent egyedül, nálunk is a takarítás maradt el sokszor, ő meg utált és megvetett miatta. Mert az anyukája bezzeg…És mit képzelek, mikor egész nap csak itthon mereszem….Volt olyan, hogy amikor otthagytam a lakásban szanaszét a játékokat, és nem volt elmosogatva, mert jött egy szép napos délután, és én inkább elvittem a fiam sétálni, akkor amikor hazaért, felhívta anyukámat, hogy jöjjön fel, nézze meg milyen “kosz” van nálunk, milyen rendetlen a lánya….Nálunk végül ő ment el 4 év után, mert engem nem lehet kibírni….És tudod mit? Aznap este, amikor összecsomagolt, és elvitte a cuccait, én ültem az ágyon, a gyerek aludt, és nem éreztem semmi mást, csak iszonyat megkönnyebbülést. Nincs több számonkérés, görcs a gyomromban, ha meghallom a lépteit a lépcsőn, hogy ma mi nem lesz jó, nincs több lelki terror, nincs több szidás. 10 évig éltem egyedül, nehéz volt, de hidd el, sokkal jobb, békésebb. A fiam 16 éves, nyugodt, jó tanuló gyerek, rengeteget segít, és nagyon anyás. Amikor már úgy éreztem nem jó egyedül, ismerkedtem is, de a macsó típust már 1 mondat után messzire elkerültem 🙂 Megismerkedtem egy férfivel, aki ma már a férjem, és aki talán csendesebb szavú, kevésbé feltűnő jelenség, de a világ legkedvesebb, legszerethetőbb embere. Az elején mikor összeköltöztünk, hónapokig bennem felkavarodtak az emlékek, és ijedten mentegetőztem, ha nem volt időm elmosogatni, vagy feltörölni a padlót. Szépen lassan, sok szeretettel, megértéssel leszoktatott erről, már nem érzem úgy hogy ha nem leszek tökéletes, akkor nem fog szeretni. És persze rengeteget segít is, hétvégente EGYÜTT, megcsinálunk mindent, ( vagy néha hagyjuk a csudába egy részét 🙂 ) aztán délután pihenünk, kirándulunk. És én csak most látom, hogy ez (lenne) a természetes. Szeretnénk babát, persze ezzel kapcsolatban is tele vagyok félelemmel, de úgy érzem, vele együtt most sikerülni fog felhőtlenül anyának lenni, most más lesz, most nem leszek egyedül.
Jaj, Aliza! Ne hallgass Angélára! Lehet, hogy most rosszul fog esni, amit írok, de a helyzet egészen velősen az, hogy a férjed nem szeret téged. Egy bármilyen pasas, aki egy kicsit is szereti a párját, az nem így áll hozzá. És erről nem te tehetsz! Nem azért van így, mert nem vagy tökéletes anya és háziasszony (szerintem sokkal többet megteszel, mint ami elvárható volna), hanem mert ő sajnos érzelmileg csökevényes és soha az életben nem lesz képes őszintén és mélyen szeretni senkit sem.
Igen, buta voltál, hogy bedőltél a látszatnak, hogy azt hitted, egy ilyen pasi mellett megfogtad az isten lábát. Helyette jól melléfogtál.
Ne várj tőle szeretet, törődést, gyengédséget, mert nincs az a pszichológus, párterapeuta, sem senki a világon, aki ennek az embernek az érzelmi csonkaságát orvosolni tudná. Ne várd, hogy a helyzet jobbra fordul, mert nincs semmi, amitől ez megtörténhetne.
Lásd be, hogy hibáztál és lépj tovább! Ne félj az anyagi dolgoktól, ha elváltok, köteles gyerektartást fizetni, ha pedig van állásod, ahogy írtad, akkor nagyon nagy bajok nem lesznek.
Ne fecséreld az idődet, energiádat, szeretetedet olyasvalakire, aki soha nem fogja tudni megadni azt a legalapvetőbb dolgot, amire vágysz!
Hidd el, hogy igenis van valahol valaki, aki pont olyan, mint te, csak pasiban és rád vár, te teljesíted ki az ő életét, ő pedig a tiédet. Aki mellett igazán hangosan és boldogan énekelhetsz majd újra! Aki olyannak szeret, amilyen vagy, azért szeret, mert vagy, abban támogat, ami neked fontos! Valahol ott van és nélküled éppolyan hiányos az élete, mint most neked nélküle. Ha meg akarod találni őt, akkor lépj ki ebből az “altruizmusból”, ebből a mártírkodásból és adj magadnak lehetőséget a boldogságra! Ha te megtalálod, akkor a gyermeked is meg fogja. De ehhez lépned kell, mert amíg elvágod magad a világtól, addig nem fog sikerülni. Nagyon sok sikert és kitartást kívánok hozzá tiszta szívből!
Kedves Aliza!
18 évig én is egy álmacsó felesége voltam, hasonló cipőben, ezért talán hitelesek a tanácsaim.
Rossz hírem van, itt nemcsak a férjed a hibás. Ugyanezt a hibát követtem el én is…a félelem nagy úr, féltem, hogy elveszik tőlem, hogy már nem kellek. A félelem messziről “bűzlik”, ezt a férjed is nagyon jól érzi. Eltörölted a határokat és ez nagy hiba. Neki ez azt jelenti, hogy mindent szabad. Te belementél egy játékba, egy mártír szerepbe. Felbillentek a viszonyok, a férjed nem tud rád nézni úgy, mint régen, tisztelni téged. Ha az első megnyilvánulásánál határt szabtál volna, nem bánna így veled. Család és támogató barátok nélkül nehéz ezt végiggondolni és te pont az ellenkezőjét tetted annak amit kellett volna…még több szeretetért. Megértelek, tudom…én is ebben a cipőben jártam. Még többet, még többet, csak hogy meg tudjak felelni. Megsúgom, sosem lesz elég. Ha változást akarsz, ebből a szerepkörből ki kell lépned.
A férj szemszögéből nézve az álmacsók igen érzékenyek belülről. Addig ő volt a trónon, most pedig a kis jövevény letaszította. Bizony, most lehet ő sem kapja meg tőled azokat a finom kis szeretgetéseket és nagyon magányos. Ő azzal mutatja ki szeretetét, hogy ügyel a család biztonságára, megteremti azt, ami az életetekhez szükséges. Cserébe pár jó szót vár el és kis melegséget otthon. Hidd el, megoldható. Azt gondolom, neki is fontos a kis családja, csak nem tudja hogyan kell ezt a problémát kezelni. Tehetetlenségében inkább rád hárítja. Ha változást akarsz, neked kell elkezdened…szeretettel.
Én úgy érzem, te szeretnéd megmenteni a kis családodat, de ahhoz az kell, hogy tiszteld a férjedet és ő is téged. A férfi akkor lesz férfi, ha elismerik. Ha elismerik, ő is máshogy fog hozzáállni a megoldandó feladatokhoz. Sok-sok beszélgetésre és sok-sok szeretetre lenne szükség ebben a kapcsolatban mindkét félnek.
Ha így folytatjátok, csak elmentek egymás mellett. Ti egy szövetséget kötöttetek, a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket.
Én nem adnám fel a családot, küzdenék érte.
Life-Coaching terapeutaként Hellinger módszerrel sok ilyen helyzetet meg tudtunk közösen oldani…ha szükséged van segítségre, fordulj hozzám bizalommal.
“Székely ember üldögél a háza előtt, mellette ül a kutyája. Keservesen vonyít. Arra jön a szomszéd. Kérdi: miért vonyít a kutyád annyira? Mert szögbe ült – hangzik a válasz. Akkor meg miért nem megy odébb? Mert még nem böki eléggé!”
facebook.com/a.merengo
Az igaz, hogy illene leválni az anyuciról, de az anyuci igenis, hogy hibás, és “ellenünk neveli” a férjemet. Ha náluk voltunk, rászólt, hogy ne segítsen! Engem meg oltott a dumával szintén, hogy ő annak idején mi mindent megcsinált a gyerekeiért, és hogy nevelte rendre őket (pl. nem akartam nevesíteni, de ő volt az, aki jó példaként említette, hogy rászokatta a gyereket, hogy csak 5-6-ig foglalkozik vele.) Hideg. Rideg. Felöltött mosoly, moderált viselkedés. Az az ember, aki nem veszik össze másokkal, hanem “mutatja”, hogy valaki persona non grata.
Lehet, hogy a “kedves mama” nem is tud róla, hogy a fia rá hivatkozva gyalázza a feleségét… Valahogy mindig “anyuci pici fia”-ként van megnevezve aki szarházi. Végülis szaranyák vagyunk, mint tudjuk 🙁 Nem, a férfi soha semmiért nem hibás. Nyolcvanéves korában is az anyjára van kenve, ha valamiben rossz.
Egyébként magam körül én is látom a családokat. És néha köpni-nyelni nem tudok: pl. régi ismerősöm (kisgyerekes anyuka) el tudott vállalni egy olyan munkát, ahol kétnaponta 12 órázik, mert azokon a napokon a férje megy a gyerekért. Másik ismerősömnek is kell délutánoznia heti háromszor, akkor is ott vannak a nagyszülők. Vagy szintén másik ismerősöm szülei vagy anyósa/apósa el szokta vinni a gyereket játszótérre, hogy addig a szülőpáros együtt elmehessen pl. fagyizni.
Mindez nálunk elképzelhetetlen.
És sok igazság van abban, amit írsz.
Köszönöm! Vekerdyt én is olvastam, csak néhány pontban túlzottan egyetértek vele. 🙂
És ott vannak azon állatias tényezők, hogy a nők az utód minőségét garantálni kívánandó alfahímekkel párosodnak.
Nagyon meglepett a sok érzelemmel teli reakció. És mind a kritikák, mind a segítőbb szándékú írások segítettek.
Kb. 4 éve tart ennyire durván ez az eseménysor, és igen, nagy az internet, elférne mindent leírni, minden körülményt és befolyásoló tényezőt kielemezni, de nem vagyok benne biztos, hogy szükséges. Lenne mit írnom.
Leírtam a legfontosabb dolgokat, amiket leginkább gyászolok, amiken szeretnék túllépni, túljutni, megoldani, megbocsátani.
Az, hogy nem süket fülekre találtam ismét (mint az elmúlt 4 évben minden rokon és közeli ismerős esetében), valóban nagy meglepetés volt, vagy csak a net, a távolság okozza, hogy kaphattam igazi véleményeket és válaszokat?
Nem azon sírtam, hogy kritikák értek, hanem inkább azon, hogy valaki válaszol, van valaki a vonal túloldalán. Kár, hogy ismeretlenek. Kár, hogy nem a rokonaim vagy barátaim. Gyászolom most és korábban őket, azt hittem, hogy annyira változott a világ a válság óta, hogy mindenki magába zuhant, és pánikszerűen plázákba és pótcselekvésekbe menekült (akár túlzásba vitt munka, akár kóros vásárlási mánia, vagy sorolhatnám, mi történt az ismerősökkel).
Sokat segített, hogy leírhattam. És az, hogy nem azt kaptam vissza, hogy bizony az a nő dolga, hogy akár éjjel csinálja meg a házimunkát, és a párját hagyja pihenni…
((Sokszor kaptam azt is, hogy azért tűntek el az ismerőseim, mert nem vagyok rá érdemes, nem vagyok elég kellemes.))
Bár valóban, tényleg nem vagyok abból a szempontból kellemes, hogy nem szeretem a látszatmegoldásokat. Például nem tartom fontosnak azt, hogy a szomszéd mit hall, simán kiszólok hangosan az udvarra, hogy “gyere be!”, nem tartom fontosnak a temetőlátogatást (rokonlátogatás helyett). Nem szeretek plázákban vásárolgatni barátnőkkel. És nem vagyok mindig moderált, néha túl hangosan nevetek, vagy túl intenzíven, sok érzelmet és képet a mondandómba víve kommunikálok. És korábban szerettem énekelgetni. Most magamban teszem, amikor véletlenül se hallja más.
Persze a munkahelyen is egyre nagyobb a nyomás, hiszen kicsi gyerekkel a munkában nem vagyok valami megbízható munkaerő (betegségek, kötelező orvoslátogatás a gyerekkel munkaidőben, megannyi “kifogás”, ami miatt hiányoznom kell, egyedül nekem). De örülhetek, hogy legalább valamennyit keresek.
Még mindig mérges vagyok, a világra is, persze magamra is, és sokan meg rám mérgesek, és szeretném, ha legalább én nem lennék az. Vagy ha legalább kevesebb lenne a nyomás.
Megtaláltuk! Itt van! (Ha linkelsz, sajnos a rendszer a spambe teszi!)
Ez most komoly hogy írtam 1.5 oldalt és nem jelenik meg a kommentem? Vagy utó-moderált az oldal?
Hello
Olyan ideges lettem a levéltől hogy éjjel 2.35-kor képes voltam ide beregisztrálni hogy megírhassam a véleményem
Sajnálom Lizát, férfi létemre nagyon empatikus típus vagyok
Megértem hogy szeretetre, odabújásra, igazi családra vágyik a gyerekkel és a macsó férjével, de:
Könyörgöm, ő döntött, ő ment hozzá úgy hogy tudta hogy milyen macsó
Most komolyan, ennyire buták a nők?
Hát nem látják hogy a macsó férfiak 99%-a alkalmatlan apának? Lemerem fogadni hogy a késői 9 órás hazajárás nem a tisztaság hiánya miatt van hanem egy másik nő miatt
Több ilyen esetet ismerek személyesen
A nők mintha mazohisták volnának, a lekük mélyén tudják hogy egy macsó férfi, aki ráadásul jóképű és szellemes, nem fog lehorgonyozni egy nőnél amikor rengeteg lehetősége van más nőkkel ismerkedni hiszen a többi nő ~80%-a is macsó férfit akar
Ismerettségi köröm és a társkeresők tele vannak megkeseredett nőkkel akik panaszkodnak hogy a csúnya szemét pasik elhagyták őket
Könyörgöm, te választottad, csak azt kapod amit akartál
Választottál volna férjnek valót az lehet hogy szeret és nem hagy el
Ja hogy az nem elég férfias vagy nem annyira jóképű
A nők olyan tulajdonságokat jelölnek meg ami szinte teljesen kizárja egymást: legyen férfias, határozott ugyanakkor gyengéd de ne nagyon mert az nyálas stb
Mivel az esetek 99%-ban a nő válasz/dönt ezért csak magát okolhatja a hibás döntésért
Aki nem látta, nézze meg azt a filmet a Brandon Fraserrel akinek 7 kivánsága volt mert beakart vágódni a nőnél akibe beleszeretett de a nő le se szarta
Még annyit hogy nem a savanyú a szőlő beszél belőlem, nem vagyok csúnya, sőt fiatal koromban szabályosan udvaroltak nekem egyes nők
De nem vagyok (sajnos) elég határozott, macsó pediga legkevésbé sem
Engem pont az ellenkezőleg neveltek mint a fent említett macsó férjed de a genetoka is számít nem csak a nevelés
Szóval nők, nézzetek magatokba mertnagyrészt bennetek van a hiba
Olvasnivalo:
http://www.ferfihang.hu
jó éjt
Bárcsak kamu lenne, de még véletlenül sem mi írtuk 🙁
Viszont a típus nagyon is ismerős, és csak áldom a sorsot, hogy végül nem ott és akkor állapodtam meg.
Kedves Liza!
Nagyon megértem a helyzeted, mivel kicsit hasonló helyzetben vagyok annyiban, hogy 6 hónapos baba mellett nincs segítségem, a férjem reggeltől estig dolgozik, “ügyelnem” kell az éjjeli csendre és a háztartás rám marad. Viszont én nem csinálok magamból mártírt, a baba a legfontosabb, utána pedig a saját pihenésem, mivel, ha nem alszom ki magam, nem tudom ellátni a babát, apad a tej, rossz a kedvem..stb. Mindenkinek jobb, ha kipihent az anyuka, sokkal többet ér, mint a rend és a csillogó lakás. Én minden másnap vagy harmadnap teszek csak rendet, a férjemmel is kedvesebb vagyok pihentebben. A Te férjed hozzádállása nagyon nem fair! Azt akarja, hogy 100%-os takarítónő meg anya legyél egyszemélyben, de ha mindettől elfáradsz, kinyuvadsz, akkor “ilyen formában már nem vagy szerethető” ?? Istenem! El ne hidd!!! Az a baj az ilyen szintű lelki lehúzásokkal és lélekrombolással, hogy egy idő után a megalázások szenvedő alanya elhiszi magáról, hogy valóban értéktelen és lecserélhető. Figy. olvass Vekerdy-t! Azt mondja NEM KELL VASALNI! A pihent anya 100x többet ér, mint a vasalt ing. Másrészt ketten vállaltátok a gyereket, a férjednek is illene kivennie a részét belőle, akkor is, ha ő a családfenntartó. Ilyen nincs, hogy valaki nem szerethető, mert nem tesz rendet!Ez a pasi lelkidefektes, ami nem a Te hibád!Ne akarj megfelelni neki, csakis saját magadnak, a saját elvárásaidnak, önmagadért szeressen és ne azért, mert szép a lakás. Lehet fizetni takarítónőnek, bejárónőnek. Az meg, hogy az anyós mennyit nyelt le és vágott hozzá jópofát, nem tudjuk. 100 éve az asszonynak kuss volt a neve, elfojtottak minden ellenérzést, aztán szépen meghaltak gyomor és egyéb emésztőrendszeri problémákban, mert érdemi kommunikáció akkoriban pláne nem volt divat. Mert ez volt a szokás. Lehet, hogy szép volt a lakás és meleg étel volt minden nap, de boldog élete volt az anyósnak? Lelkitársa volt a férje? Jókat beszélgettek, szeretkeztek? Ezekre sosem derül fény, mert ezeket a kívülálló nem látja, csak azt, hogy rend van a lakásban. Mellesleg pici baba melletti időszakról beszél a férjed és visszaemlékszik, amikor ő volt kisbaba és az anyukája 100%-os rendet tartott totál egyedül??? Vagy arról az időszakról, amikor ő már iskolás volt, az anyuka nem dolgozott és egésznap ráért takarítani meg főzni? Ne keverje már a szezont a fazonnal. Terhes nőt ugráltatni meg egyenesen bicskamyitogató, én úgy leugattam volna a fejét, hogy nem győzött volna dölöngélni. Felháborító, hogy ilyen létezik, főleg azért, mert Te teret adsz neki Liza és részt veszel a játszmájában. Legyen már benned egy kis tartás. Nem vagy szerethető, kimondta. Ennyi. Ha áldott állapotban és életed legszebb (anyává váltál) időszakában sem vagy szerethető, akkor mikor??? Sajnos erre nincs megoldás. Ha ő maga nem akar változni, Te hiába erőlködsz. De azért még szurkolok, hogy megjöjjön az esze. Néhány napra azért elköltözhetnél ismerőshöz, albiba, nagyszülőhöz, akárhová. Lehet észbekapna egy kicsit ez a műmacsó.
Lola, nem hiszem, hogy Lizának segítesz ezzel a tipikus “majd én megmondom a tutit” szöveggel. A véleményed nagyon leegyszerűsített és sarkos, a problémája viszon sokkal bonyolultabb ennél. Nem hiszem, hogy ettől fogja majd jobban érezni magát…
Ja, és még valami: a férjedet vidd el cihológushoz, mert anélkül piszok nehéz lesz bármit is kezdeni. Amúgy meg ha nem ennyire fekete és fehér, akkor a többit miért nem írtad le? Az internet végtelen, elfér rajta. 😉
De könyörgöm, a férjed nem “egy nagyobb gond”, hanem minden gondok forrása, okozója. És ez már évek óta így megy, nem?!
Ez is biztos, és mindenképpen komplexebb az altruizmusnál, de az is beletartozik, és sok minden más is, korábbi traumák, gyerekkori traumák, elfojtott dolgok, mondhatni mindkét részről.
Kedves vagy, köszönöm. Részben igazad van, de nem fekete-fehér minden. Sajnos nem olyan egyszerű. Amúgy meg szerintem az nem korrekt, ha felmerül egy akár nagyobb gond, de lécelnék… Valahogy kell, hogy legyen megoldás.
Kedves Liza! Közel 11 hónapos a kisfiunk és a férjem is egy gyöngyszem. Ezt most nem azért írom, hogy szarabbul érezd magad, hanem azért, hogy tudd: van ilyen és EZ a normális. 🙂
Kézenfekvő lenne a kérdés, de még senki nem kérdezte meg: ha van önálló kereseted is, ha rettegsz attól, hogy utcára tesznek, miért nem fordítasz és teszed ki te őt (esetleg a nevén van az amúgy közös lakás, ugye nem?!), vagy miért nem költöztök el a gyermekkel csak úgy szó nélkül? Ez nem normális, ez aberrált, kitekert, kifacsart, ez a pasi beteg, elmebeteg és ráadásul egy pszichopata állat. Én a gyerek párhetes korában otthagytam volna a fenébe!
Elmondom, hogy nálunk ez hogy volt mindig is: apa sokat dolgozott, de amennyire tudta, kivette a részét a pocakosságom alatt és a szülés után is a házimunkából is. Ha kellett, vásárolt, ha kellett, ablakot segített pucolni, ha kellett, kelt éjjel a babához – volt, hogy én meg sem hallottam: Manóvári sír a kiságyban. (Hasfájós gyerek volt, pokoli estéink és hajnalaink voltak.)
A babónk nincs még 11 hónapos és én most hétvégén tőlük teljesen külön vettem részt egy szakmai programon. Apa nem panaszkodott, megoldott mindent, még a babaúszást is kettesben, persze apának a gyerek is mintagyerek volt, sokat aludt és mindent megevett. 😉
Szóval ha esetleg igazolást kerestél ahhoz, hogy ez így nem normális, akkor biztosítalak róla: ez így nem normális.
Olyan, mint a volt főnököm, aki kihasználta a lelkesedésem és az akkor még családtalan életemet. Aki miatt mondjuk áttettük a nászutunkat. Aki miatt az esküvőm utáni hétfő reggel nyolckor már az irodában voltam. Aki miatt nem tudtunk úgy elutazni üdülni – hétvégén, nyáron, karácsonykor -, hogy ne hívott volna és ne lett volna többtíz, kurvafontos kérdése. Ismerős pepitában? Na, annyira elegem lett belőle, hogy amikor felmondtam, még a felmondási időmet sem töltöttem ki nála. Nem is nagyon kérdezgette, hogy miért.
Ha bp-i vagy és egyedül vagy és kellene egy-két barát, akkor engem is kereshetsz, írj és küldöm a mailcímemet. 🙂
Szerénységre vall, (vagy talán áldozati szerepkörre?) hogy az altruizmus oldaláról közelíted meg ezt a témát. Én itt sokkal inkább egy olyan férfit látok, aki nem látja helyén sem a családját, sem saját magát.
Nyugodtan keress meg: van egy blogom: a mikvannak nevű blog itt a cafén, ott elérsz privát üzenetben, ha gondolod.
(((Egy elismert szakember pszichológiai személyiségtesztje kimutatta, hogy a férjem semmiféle altruizmussal nem rendelkezik.)))
Szerintem megfogtad a dolog lényegét. Nem kisírni akarom magam, hanem valós megoldást, és nem vagyok lusta küzdeni érte.
Igen, érdekelne, szerintem is segítség kell.
Kedves Liza! A férjed nem egy macho, hanem egy tahó és e kettő között nagyon nagy különbség van! Sajnálom, hogy a médiában is keveredik a két szó, hiszen nem attól lesz valaki macho, hogy leteremti az asszonyt és jól felzabálja a vacsorát, meg későn jár haza. Sokkal férfiasabb, ha az ember tényleges férfi módjára veszi ki a feladatát a kis családja érdekében. És ebbe beletartozik a szoptatáson kívül minden egyes és bármilyen házimunka. Véleményem szerint nálatok sokkal mélyebben kell keresni az okokat, minthogy a baba idegesíti őt; minden valószínűség szerint te is és a férjed is önbecsülésetek hiányában különböző pótcselekvésekkel próbáljátok meg magatoknak igazolni az amúgy szomorú életeteket. Pótcselekvés a férjed túlzásba vitt munkája is és pótcselekvés az is, hogyha a babába temetkezel. Javaslom, hogy látogass el sürgősen egy szakemberhez, aki segíteni tud neked az önbecsülésed helyreállításában, mert senkinek sem kell elviselnie azt, amin te mész keresztül. Ha tudok segíteni, kérlek keress!
Ezt már te tudod, hogy mit lehet ebben a helyzetben tenni, illetve hogy érdemes-e. Csak arra vigyázz, hogy ne vezessen oda a kitartásod, hogy tényleg te érzed magad kevesebbnek és szerethetetlennek! Mert nem vagy az, az ő hozzáállása az, ami végtelenül felszínes és önző!
Azt már csak saját példámból kiindulva mondom, hogy ahhoz, hogy itt változás legyen, a férjednek kell magától rájönnie, hogy változtatni kell, külső hatásra szerintem sem fog változni semmi.
Sajnos van benne valami.
De nem akarok beletörődni.
Sajnálom, hogy ilyen helyzetben vagy.
Szerintem aki azt mondja, hogy ilyen formában nem vagy szerethető, az nem szeret egyáltalán.
Amikor majd szerethető leszel, akkor is csak a formádat fogja szeretni, vagy a rendet, amit csinálsz, meg az ételt, amit főzöl. Nem TÉGED.
De, igaz.
A mesekönyvet a polcon tartanám azért, mert hiszek a változásban. Sokat olvasok: bizony vannak férfiak, akik a babákkal nem tudnak mit kezdeni. De azt látom, hogy ahogy nő a gyerek, egyre inkább embernek tudja tekinteni, nem csak egy vinnyogó idegesítő lénynek. Remélem egyszer én is visszanyerem a méltó helyem. Barátok vagy család nincs, nem részletezném… De elég erős vagyok. Egyelőre anyagilag nem független, törekszem, hogy az legyek valamennyire “ha bármi lenne”. Van saját keresetem. Furcsállom, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi komment érkezett.
Az írás valamiféle “coming out” volt részemről, egy személyes terápia része, hiszen nincs kivel megosszam, és nem volt, aki megértse. Akár tekinthető a férjem virtuális megcsalásának is. 🙂 Túl sokat hallottam azt, hogy nekem kellene jobban teljesítenem, és úgy éreztem, hogy elértem egy határra. De tanultam a dologból, és még egyszer nem vállalnék gyereket így. Pokoli ennyire egyedül maradni, tudva, hogy nem számíthatok senkire, csak magamra. Ettől függetlenül vágyom a férjemre. Egyszer remélem nem az lesz a válasza a közeledésemre, hogy ilyen formában nem vagyok szerethető.
Lola, azért én megvédeném Lizát. Nem jellemtelen, hanem rossz helyzetben van. Ritkán tudunk tökéletesek lenni és tökéletes mintát adni a gyerekünknek. Igen, Lizának jó lenne változtatni dolgokon, de nem tartom jellemtelenségnek, hogy most így van ebben a kapcsolatban.
Ezzel nagyon egyet tudok érteni!
1. Nagyon remélem,hogy ez egy kamu cikk, azért ilyen sarkos, mert kell az olvasószám/flekk/rád szólt a szerkesztő, hogy kevés a komment nálad…
2. Ha netán igaz, kedves Liza, magadnak köszönheted a helyzeted, te mentél bele a gyerek születésétől kezdve. Bedarált a férjed, az ő vágyaihoz alakítod a saját életed,ez egy dolog, de a gyereked életét is feláldozod,ez márfelelőtlen.
3. Így nemhogy a gyereketeknek nem lesz apás gyerekkora, de ezt a párkapcsolati mintát fogja magába építeni, vagyis ugyanilyen élete lesz (nemtom h fiu vagy leany: vagy sz@r alak lesz szolgalelkű barátnővel, vagy szolgalelkű nő macsó férjjel..)
4. Te felnőtt vagy, a saját mindennapi párkapcsolati nyomorodat úgy alakítod,ahogy bírod,de egy gyerek életével packázni, az már jellemtelen. Anyaként ne legyél rossz minta.
Liza! Neked is vannak szüleid, testvéreid jó barátaid bizonyára. Vedd fel velük a kapcsolatot, erősödj általuk. Meg kell tanulnod döntéseket hozni, s kijönni a sarokból, ahol térdepelsz. Csukd be a mesekönyvet. A férjed el van/ volt kényeztetve. Nem nőtt fel, anyuci kisfia neki a legmegfelelőbb helyzet.Részt kell vennie a való élet feladataiban, s ezt vagy megtanulja, vagy le kell őt váltanod:). Küzdened kell a gyerekedért, a házasságodért, a férjedért, is, föl kell venned a sors által odadobott kesztyűt.. A férj esetében hamarosan eldől, hogy érdemes-e küzdeni érte. Ő túlértékeli önmagát. A te önbizalmadat rombolja, mert így tud “ngy ” lenni a sját szemében.Túl nagy a mellénye. Nem vagy egyedül. Szedd össze magad. Nem kell a válóperes ügyvédhez szaladni azonnal, de ha muszáj, akkor nem hagyjuk ki.Bárhogy is alakul, neked csak jobb lehet. A te életed, ne pocsékold el.
Hát igen, sajnos van ez a típusú férfi. Én nem tudnék ilyennel élni….és inkább önzőnek nevezném, mint macsónak.
Volt egy ismerősöm úgy 10 évvel ezelőtt, aki tipikusan ez az érzéketlen pasi volt, aki csak annyit adott bele a (ráadásul igen felületes) kapcsolataiba, amennyi neki még éppen kényelmes volt. Semmi olyat nem vállalt be, ami már zavarta volna az ő köreit. Ennek ellenére – vagy pont ezért- iszonyatosan vonzó volt, 20 évesen rettenetesen odavoltam érte. De már akkor is úgy gondoltam, hogy értelmes nő nem kezd komoly kapcsolatot egy ilyen férfival, mert csak ráfázik. Többször hangoztatta, hogy ő gyerekes nővel nem kezd, rá senki ne tukmálja rá magát…
Most, 10 évvel később ezzel a pasival élek. Ennyi idő kellett, hogy belássa, hogy akkor rosszul választott. Most imádja a gyerekemet, apja helyett apja lett, viszi az oviba, mesél neki, játszik vele, és mindezt teljesen magától. És ennek egyetlen oka van: szeret minket, és így a világ legtermészetesebb dolga, hogy részt vesz az életünkben.
Tény, hogy az élet nagyon meggyötörte, mire eljutott idáig, hogy új fontossági sorrendet állítson fel. Nagyon sok mindent elveszített, mire tanult a saját hibájából, de szerencsére még időben változtatott.
Liza drága! Légy erős, sajnos a helyzet az idő előrehaladtával csak romlani fog. Nyiss egy önálló bankszámlát, és ami pénzt lehet, azt rakd félre Nektek, mármint a babának és Neked, ezzel a pasival hosszú távon nem lehet tervezni. Mi lenne, ha néha besegítene a főzésbe, mosásba, háztartásba? Nem esne le a korona a fejéről, hiszen nem magadnak szülted a gyereket, hanem kettőtöknek.
Huh, nagyon kiakadtam, és ne példálózzon az ő anyjával, mert TE nem az anyja vagy, és az igen kevés, hogy ő leteszi a lóvét az asztalra, vagy ha leteszi, vegyél el belőle annyit amennyit csak tudsz, és gondolj a jövőre. Egyenrangú társ vagy, aki ráadásul MEGAJÁNDÉKOZTA!!! egy gyerekkel, hiszen valljuk be a mai világban nem minden nő áldozza be a testét a gyerekszülésre. Lesz szíves közreműködni a család életében tevőlegesen is, mert egy apa nem attól apa, hogy pénzt keres, más “funkciói” is vannak a családban.
Ne hagyd magad megalázni, erős asszony vagy, és hidd el ilyen nő gyerekkel együtt is kelendő.
Az anyjának meg bújjon be a hátsó felébe, talán jöjjön a kedves mama és segítsen be, ha már olyan k…vára ügyes, hányok ettől az anyaszövegtől, elvégre ő cseszte el a szaros kisfiát, talán be kellett volna fogni egy kis házimunkára, nem a fenekét fényesre nyalogatni. Bocsánat, de totál kiakadtam!
Nagyon kemény! Ezért mondom mindig, hogy macsóhoz hozzámenni TILOS! Az a baj Liza, hogy ez később sem lesz jobb…