Nyárbúcsúztatót rendezett az egyik bolt a környékünkön.
Nem igazán szeretem a kötelező népi tömegmegmozdulásokat, de úgy gondoltam, a gyerekeknek jó program, egy kicsi változatosság a kezdődő őszi rutinjukban.
Ez egy aránylag zárt lakókörnyezet, ezeket mostanában szokás lakópark névvel illetni, esetünkben ez annyit jelent, hogy nincs rajta átmenő forgalom.
Gondoltam, ennek függvényében a rendezvényen részt vevők száma is bőven az elviselhetőn belül lesz majd. Tévedtem.
Nagyjából száz négyzetméteren volt felállítva egy ugrálóvár, egy labdafújó izgalmasság, két sörpad kreatívsaroknak, egy a repilufiknak, valamint egy kínálgatópult. A mulatságot levezénylő srác hol hatalmas buborékokat eregetett, hol az ugrálóvárban tomboló gyerekeket instruálva és felügyelve hajtogatta a lufiállatokat.
No, hát erre a száz négyzetméterre betömörült soktucat gyerek, anyástól, nagyanyástól, hogy megküzdjön egymással és az elemekkel.
Én ugyebár három gyereket abszolváltam, egyet babakocsistól, ami már önmagában kudarc egy ilyen helyen. A füvön amúgy sem tudod tolni, de ha még tudnád is, akkor meg a tömeg miatt nem, a másik kettő meg kétfelé kerüli az embereket, és egy pillantás alatt eltűnnek a szemed elől.
Hordozva sem lenne praktikusabb, mert a lökdösődő emberek között csak ugyanúgy aggódhatnék a gyerekem miatt, úgyhogy leginkább sehogyan sem kellene ilyen helyre járni.
Na de a kezdők bénázása, ugye…
Először lelkes anyukaként bőszen követtem az amúgy tényleg talpalatnyi területen a két nagyobbat, egyrészt mert tényleg kevés tapasztalattal rendelkezem a (felnőttként látogatott) kvázi-majálisról, másrészt mert a gyerekeim is eléggé átváltottak bambi-üzemódba.
Toltam hát a babakocsit a buckákon át, szedtem a labdát a röptetőhöz, próbáltam okosabbnak és ügyesebbnek látszódni a gyerekeimnél, közben felmérni a terepet, mi merre található, s persze megakadályozni, hogy a babakocsis kicsin valaki átessen.
Töretlen lelkesedéssel kísértem el őket az ugrálóvár kapujáig, vártam végig velük a sort, figyelve, hogy mikor tudnak az engedélyezett létszámú (5 fő) csoportba beférni. Mivel ők valamiért már eléggé nagy fiúkként lettek azonosítva, így pillanatok alatt egy metálkoncert arénájára hajazó hullámzásban találták magukat néhány valóban nagy fiú társaságában, emiatt az én kétharmadom egy-két bátortalan próbálkozás után inkább a perifériára szorulva próbálta megőrizni a nyugalmát és a már nem is olyan őszinte mosolyát.
A kép azt a véletlen pillanatot örökíti meg, amikor úgy tűnik, egyedül vannak, és biztonságban. De elmúlt…
A tébolyult ugrabugra után úgy véltem, hogy a következő kötelező elem ebben az extrém sportban a hajtogatott lufiállat beszerzése a kölkök számára. Türelmesen (vegyük ezt költői túlzásnak) kiálltam babakocsistól az alig húsz perces sort, elnéztem néhány elém tolakodó, elszánt gyereket, ahogy az amúgy is két részből álló kard mellé még egy kardhüvelyt is berendel magának, miközben az enyémek valahol a távolban (jó, mondjuk úgy öt méterre) dobálták a labdákat a fújókákra, és hagyták, hogy én ejtsem el nekik a lufivadat.
Miután végképp én (mit is beszélek, a gyerekeim) következtem volna, rá kellett döbbennem, hogy a fiaim finoman szólva is tesznek rám, és a többször is könyörgőn elrebegett „gyere ide és mondd el mit szeretnél” kérésre, és konkrétan eszük ágában sincs odajönni.
Az én rabszolgaláncaim itt hullottak le. Egy torz mosollyal kiléptem a sor elejéről, és elindítottam a gyerekeimet az önmegvalósítás rögös, ámde annál gyümölcsözőbb útjára.
Először is elmagyaráztam nekik, hogy a lufiállatról lemondhatnak, viszont kaphatnak repilufit, amennyiben odamennek és kérik. Természetesen a társaságomban, de önállóan. Tétován, bátortalanul, de lufival távoztunk!
Azután ugyanezt felajánlottam a süteményes standnál, ahol már érezték, hogy egy új korszak van kibontakozóban, és – főleg a nagyobbik – erőteljes lázadásba kezdett az önálló sütikiválasztás és annak hangos megnevezése ellen. De én voltam a kitartóbb, végül – engem kézen fogva, és halkan rebegve ugyan, de – ők kérték a papírtálcára a sütiket.
Kezdtem megrészegülni a hirtelen jött sikertől, hiszen mégsem járja, hogy míg más gyerekek magabiztosan (és milyen hatékonyan!) végzik az önmenedzselést, addig az én hibásan értelmezett (és gyerekkoromból fakadó) szülői szerepemmel háttérbe szorítottam a saját gyerekeimet, akadályozva őket az akaratuk tevékeny kifejezésében. Úgy éreztem, hogy ezen az úton most kell végigmennünk, és lám, milyen könnyen megy!
De korai volt az örömmámor, az utolsó próbatételbe ugyanis belebuktunk.
A fiaim ismét szerettek volna ugrálni a várban, én pedig teljesen a háttérbe vonultam a legkisebbel. Igazából már nagyon elegem volt az egészből, a mindenkiben ellenséget látó, és az unokáját marcona matrónaként védelmező nagymamából, a tömeg szélén cigizgető apukákból, a szem elől tévesztetett, lökdösődő gyerekekből, a csokorba verődve trécselő anyukákból, meg magamból, a teszetoszaságomért, meg a lufifóbiámért, hogy úgy érzem magam a sok pukkangatás miatt, mintha háborús övezetben lennénk, és hogy nem tudom élvezni ezt a remek délutánt a gyerekeimmel.
Míg ezt végiggondoltam – nagyjából húsz perc alatt – négy forduló is lement az ugriknál, és valahogy a gyerekeim egyik eresztésbe se fértek bele. Hol a kicsik mentek, hol a nagyok, hol a lányok, majd végül azok, akik még eddig nem voltak. A fiaim meg csak ültek bánatos-nagy szemekkel a vár szélén, és vágyakozva nézték az ugrálókat. Mert az ő kicsi fejükben az volt, hogy ők sem nem lányok, sem nem kicsik, de még nem is nagyok, és végül is már egyszer ugráltak, másfél órával azelőtt…
Elfacsarodott a szívem, amiért ilyen helyzetbe hoztam a fiúkat. Kézen fogtam őket, és beültünk inkább a sarki cukrászdába, ahol közösen elnyaltunk egy-egy fagyit, amit a felszolgálóval hozattunk az asztalunkhoz.
És többé nem megyünk frusztrálódni tömegrendezvényre, pláne nem gyereket trenírozni!
Az előző hozzászólásodhoz akartam, csak ahhoz már nem engedte.
Én azt gondolom, hogy teljesen felnőtt viselkedés volt ez a gyerekektől. Egyáltalán nem önbizalomhiányból fakad szerintem az, ami történt. Egyszerűen betartották a felnőtt által hozott szabályokat. Az már a felnőtt hibája, hogy nem voltak jól meghatározva a kategóriák (kisfiú-nagyfiú-lány-nem volt még, stb) Egy 5-6 éves gyerektől szerintem nem várható el, hogy megkérdőjelezzen felnőtt által szabott kategóriákat. Sőt! Ha jól belegondolunk, a történtek azt mutatják, hogy jól nevelted a gyerekeket, mert szófogadóak, és elfogadják azt, hogy egy felnőtt “okosabb”. Itt az ugrálóváras embernek kellett volna megfelelően kezelni a sort.
ööö… amennyiben a gyerekeim mosolyogva, türelmesen, önszántukból vártak volna, most nem volna miről beszélgetnünk.
De kétségbeesetten, sóvárogva várták, hogy mikor jönnek már végre ők, de egyszer sem érezték magukat megszólítva, mert mindig azt gondolták, ó, ez nem lehetek én.
Más egy lehetőséget átengedni másnak, és más teszetoszaságból folyton elszalasztani.
így van RD!:) Bár nem lúzernek mondanám, hanem mimózának, ami persze, hogy aranyos, de szeretném, hogy ha kiállnának magukért. Nem erőszakosan, nem mindenáron, nem minden helyzetben, de legyen meg bennük ez a képesség. Mert bennem sokáig nem volt, és még most is mesélhetnék…
na ezzel teljes mértékben egyetértek! 🙂
Csak tudod, van az a vékony sáv, amikor a gyerek furakodna vissza a kényelmes komfortzónájába, hogy anya öltöztesse, anya kérje, anya intézze, de hát nyilván nekem az a feladatom, hogy egy magabiztos, döntésre képes, az életben határozottan mozgó emberré hagyjam formálódni.
A dilemmám akkor és ott arról szólt, hogy vajon mennyire kell erre “noszogatni” a gyereket.
És igen, nekem is a gyerekkorból fakad ez a kérdés, a mai napig érzem a hatását, hogy anyu mindig, minden szituációban elmondta, hogy “és akkor majd mondd azt, és ha pedig ezt válaszolja, Te erre azt mondod, hogy, na, ismételd el, mit fogsz mondani?!”
és utána jött egy “de” 🙂
De oké, értem, nem olvastam elég alaposan! Bocsánat!
Akkor rosszul látta és ezt nagyon sajnálom!
Mondok egy tök sima példát. A szüleim utcája iszonyú keskeny, egyszerre csak egy autó fér el az úton. Ha szembejön valaki, akkor az egyiknek félre kell állni. És itt jön a kérdés: mikor ki áll félre? Egy ideig én mindig félre álltam, hogy mások, akik még csak nem is lassítottak, elmehessenek. Aztán kinyílt a bicska a zsebemben. Ej, miért mindig én ugrálok félre mások előtt? Eldöntöttem, hogy ennek vége és működött. Mentem határozottan nagy dirrel-durral, mit sem törődve azzal, hogy szembejön valaki. Előbb-utóbb mindig félre húzódott a másik. Aztán tudod mi lett? Szarul kezdtem érezni magam. Most újra mindig félrehúzódok, nem muszájból, önszántamból. Néha még villantok és integetek is, sőt, mosolyogni is szoktam. És visszamosolyognak! Lúzerség lenne? Magabiztosság hiánya? 😉
Azért nem véletlenül van az a mondás, hogy okos enged, és erről kár lenevelni a gyerekeket szerintem. De úgyis mindenki úgy csinálja, ahogy gondolja.
Ha a gyerekeim mások lennének, mint én vagy párom, biztos én is ezt írnám, mint te. Engem is túlféltettek (ill. túlféltettek és elhanyagoltak egyszerre, ha ez lehetséges), és én is nagyon másképp csinálom. Mégis ugyanazokat a személyiségjegyeket látom kirajzolódni… C’est la vie…
Szerintem rosszul látod. Kis lúzereknek látta a fiait Nemlajos ott az ugrálóvár szélénél, és ebbe belefacsarodott a szíve. Mert magabiztos gyerekeket szeretne (miközben ő maga nem az :P).
Egyébként ez is érdekes kérdést vet fel, hogy pontosan mi is számít “normál önállóságnak”. Van, aki már egy két hónapos csecsemőtől elvárja, hogy egyedül aludjon a kiságyban, én a kétévesemtől még mindig nem, mert szerintem még ebben az életkorban is nagy szükségük van az anya közelségére. Napközben sokszor elég neki a tudat, hogy ott vagyok a közelben, éjszaka viszont kellek, ha felriad vagy ha bújhatnékja van. Szerintem ez nem önállótlanság, hanem életkori sajátosság, biztos vagyok benne, hogy tízévesen még megpuszilni sem nagyon engedi majd magát.
Úgyhogy nem biztos, hogy amit normál önállóságnak gondolunk, az tényleg az. Egyszerűen csak figyelni kell a gyereket, hogy mennyire van valóban szüksége ránk és mikor nincs. Mert ha olyankor is tapadunk, amikor nincs, na akkor lesz önállótlan, és most megint a saját gyerekkoromból indulok ki.
Én nem tudom, hogy hol ér véget a genetika és hol kezdődik a mintakövetés meg a nevelés. Csak azt tudom, hogy a saját gyerekünk olyan személyiségtípus, amilyen köszönőviszonyban sincsen sem az enyémmel, sem a férjemmel, sem semelyik családtagunkkal, akiket ismerünk.
Őszintén szólva megtisztelő, hogy magabiztosnak tartasz, de most bevallom, hogy csak így a neten, név és arc nélkül vagyok az, a való élet teljesen más.
És pontosan azért tudom jól, hogy egy szülő hogyan tudja aláásni a gyereke önbizalmát, mert bármennyire is imádom a szüleimet, nekem az anyukám túlféltése iszonyúan betett. Úgy 25-30 éves koromig meg voltam róla győződve, hogy én önmagamban egy rakás szerencsétlenség vagyok, hiszen nyilván azért kell rám ilyen nagyon vigyázni.
Egyébként pedig a magabiztosság kérdése ebben a posztban nekem kicsit sántít. Jól sejtem, vagy csak beleképzelem vajon, hogy Nemlajos mi nem mondva halál büszke a gyerekeire, amiért olyan jólelkűek, hogy nem mennek az ugrálóvárba, ha úgy érzik, hogy nem őket hívják. És szerintem is büszke lehet rájuk, mert ez nem azt jelenti, hogy nem magabiztosak, hanem azt, hogy van lelkiismeretük, becsületük. Ez és a magabiztosság nem zárja ki egymást.
A magabiztosság azt jelenti, hogy tudom, ki vagyok, mit akarok, mire vagyok képes és ennek fényében viszonyulok a külvilághoz. Ettől még nem kell pofátlannak, nyomulósnak, másokat félrelökősnek lenni.
Nem tudom, te mit olvastál a hozzászólásom helyett, mert én ezt írtam: “Persze lehet neveléssel erősíteni és gyengíteni is rajta…”
Csizi, azért te is egy elég magabiztos ember vagy, nem? Én nem vagyok az (férjem se), és a gyerekeim sem. Vagyis itthon, a saját közegükben azok, de a “nagyvilágban” bátortalanok, visszahúzódók. Pedig isten uccse nem korlátozom őket, kicsit se vagyok túlféltős (a kis lelküket persze féltem, de a fizikai dolgokban laza vagyok). Erőltetni se szoktam, csak annyit, amennyi a normál önállósághoz elvárható. Akkor ez most mi? Genetika, mintakövetés?
Férj mesélte, hogy az apja nem volt egy macsó típus, de tőle elvárta volna, hogy “tökös” gyerekként viselkedjen, idegesítette pl. hogy félt a sötétben… Jó, mondjuk én is úgy álltam hozzá, hogy majd neveléssel mennyire más embert “faragok” a gyerekeimből, mint saját magam. És, lőn, nagyjából olyanok, mint a szüleik… De azért továbbra is igyekszem. Legfőképpen elfogadni (nem könnyű). És, hogy a kérdésre megpróbaljak válaszolni: szerintem úgy nevelhetünk magabiztos gyereket, ha elfogadjuk olyannak, amilyen. Akár nem magabiztosnak is…
Ha jól értem, akkor most azt mondod, hogy ha magabiztos, az veleszületett tulajdonság, ha béna, azt meg anya rontotta el…? 😛
várjuk szeretettel, mindenképpen érdekes (és rettenetesen jó vitaalap! 😉 )
Igen, ez igaz. A média sugallata…:)
Persze, szívesen írok. Csak a hangsúlyt arra helyezném, hogy hisztimentes, magabiztos gyereket. Ha jó a francia módszer, ami alapján én nevelem a gyerekeimet, akkor szívesen írok róla.
Egy 15 éves tinilány és egy majdnem 3 éves kissrác mamijaként vannak tapasztalataim, Mo-n is és itt Fr.o-ban is. Teljesen más az, ahogyan a két gyereket neveltem kicsinek, és rengeteget változtam én is. 22 évesen szültem a lányomat, még nem volt sok fogalmam az életről. 35 évesen pedig a kisfiamat, akivel már minden tudatosabbá vált…sokszor mondják a spanyol barátnőim, hogy az első gyerek csak teszt…én nem így gondolom, de biztos, hogy sok mindenre megtanított. Ma már nem rendelem alá magam nekik, mégis mindketten nagyon öntudatos (nem akaratos) gyerekek. Ha ez érdekes lehet, szívesen írok az én tapasztalataimról. 🙂
Szerintem a magabiztosság részben veleszületett tulajdonság. Persze lehet neveléssel erősíteni és gyengíteni is rajta, de a saját gyerekemből kiindulva mondom: ő veleszületetten olyan magabiztos, hogy ilyet én még nem láttam. Igaz, csak ismerős terepen, megszokott helyen vagy jól ismert emberek között.
Azt pedig még a fősulin tanultuk, hogy az önbizalom alapja az, hogy kipróbálhassa magát a gyerek és ezáltal sikerélményeket éljen át. A túlféltő szülő, aki azt mondja, kicsim, azt ne fogd meg, mert te nem bírod el, ne mássz fel oda, mert leesel, ne nyúlj a cicához, megkarmol, ne rohangálj, megütöd magad, nos, az a szülő nagyon nagy hibát követ el. Egyszerűen meggátolja a gyereket abban, hogy megismerje a saját képességeit és korlátait. Ráadásul el fogja hinni magáról azt, amit közvetve kommunikálnak neki folyamatosan: hogy ő egy szerencsétlen béna, akinek semmi sem sikerülhet egyedül.
Magabiztossá szerintem úgy nevelhetünk egy gyereket, ha támogatjuk, engedjük a világ megismerésében, önmaga kipróbálásában, másfelől pedig nem erőltetünk rá olyasmit, amit magától nem akar kipróbálni. Hinni kell bennük, hogy ügyesek és képesek rá és akkor azok is lesznek. Közben persze a fél szemünk mindig rajtuk van, ha netán mégse így lenne. De azt magam is megtapasztaltam, hogy minél jobban bízom a gyerekben, annál ügyesebb és minél jobban féltem, annál inkább bekövetkezik a baleset.
Jaj, én azt nagyon szívesen és örömmel venném! Kapnál külön posztot neki! Na? 🙂
(a cím: na igen, a bulvársajtó elhitette velünk, hogy ha a címben kérdés van, akkor alatta ott a válasz. De ha ez igaz volna, akkor nagy bajban lennénk pl. a Ki viszi át a szerelmet? című vers olvasásakor – hogy mást ne említsek…)
Arra én is rájöttem. :)Félrevezetett a cím…
A válasz:Így biztosan nem. 🙂
Nekem vannak tapasztalataim, talán ha több időm lesz, kifejtem.
Nem vált azzá. Éppen ez a kérdés, hogy ha nem így, akkor hogy? 😛
Ismerem a szitut, csak a poszt címét nem értem…miért vált volna ettől magabiztossá a gyerek?!