Máté levelét olvashatjátok, aki az eddig blogunkon megjelenő macsó férfiak szöges ellentétének tűnik…
Azért írok, mert szeretném, ha nem az a kép alakulna ki a férfiakról, hogy mind macsók, élhetetlenek, és nem akarnak részt venni a gyerek körüli teendőkben. Persze ilyen is létezik, de nem kizárólag!
Régóta foglalkoztat ez a téma egyébként, mert a haveri körömben is van pár ilyen eset. Konkrétan az történt, hogy az illetők vagy még a terhesség alatt, vagy a gyerekek pár hetes korában hagyták ott a párjukat, és azóta sem nagyon akartak foglalkozni a kicsikkel. Pénzt ugyan fizettek, akár lakást is, de egy darab pelenkát nem cseréltek, és nem érdekelte őket a síró gyerek. Bevallom, engem ez a magatartás eléggé felháborított, azóta, ha tehetem, kerülöm is az illetőket, mert nem igazán akarok ilyen embert a baráti társaságomban. Szerintem ez elfogadhatatlan! Mellesleg nem is értem, hogy tartottunk ki olyan sok évig egymás mellett azelőtt ezekkel a srácokkal. Lehet amúgy, hogy a kicsiknek végül is jobb lesz, ha nincs egy megbízhatatlan alak a közelükben, de azért a kezdeti időszak “átvészelését” – anya és gyerek részére egyaránt – mégiscsak megkönnyítené, ha lenne egy férfi is a közelben. De lehet, hogy tévedek.
Ugyanez a téma: nyáron Szellő István esete, ami emlékszem, teljesen kiborított. Egy korábbi barátnőjétől ikrei születtek (most néhány évesek), akiket amúgy Szellő nem is akart, talán támogatta őket egy kicsit, talán nem, lényeg, hogy meghalt a gyerekek anyukája. Ezek után nem az következett, hogy Szellő magához vette a gyerekekeit és mindent megad nekik.
Nem, a gyerekeket a keresztszülők, vagy kik fogják felnevelni. Szerintem viszont kutya kötelessége lenne az apának ilyenkor mindent elkövetni annak érdekében, hogy teljesítse a kötelezettségeit, akár úgy is, hogy átszervezi az életét, vagy feladja a karrierjét, mert most őszintén: az fontosabb neki, mint két kisgyerek -akik ráadásul a sajátjai ?
Persze tudom, hogy nem ismerhetjük az eset összes körülményét, meg hogy valószínűleg a kicsiknek is jobb, ha igazán szerető környezetben nőnek fel és nem egy apa mellett, akinek talán sosem voltak fontosak. De azért ha meglátom a képernyőn ezt az alakot, én elkapcsolok.
És hasonlókat gondolok az egyik korábbi levélben említett „macsó” férjről! Ahogy a levélíró bemutatja, hasonlít a barátaimhoz, akiktől az utóbbi időben eltávolodtam. Számomra ez az értékrend elfogadhatatlan és tarthatatlan.
Én része akarok lenni a lányom életének, és nem csak annyiban, hogy adok pénzt az anyjának.
(kép)
Sok erőt kívánok Nektek.
Az egyszerűbb fajta férfiak közé tartozik ezek szerint, akinek nem valami bonyolult a lelki világa… Sajnálom…
Ó, ezt körülbelül 2x buktam csak be, még az elején, azóta ha 1000%-ra mondja, hogy jön, akkor sem mondom a gyereknek. Vagy ha kikerülhetetlen, hogy mondjak valamit, akkor csak úgy, hogy “apa azt mondta, hogy….”. Én nem fogom becsapni a gyereket, mert annál kevés nagyobb vétek van szerintem.
Értem én, hogy rossz neki, de azt gondolom, hogy a támogatásnak is van egy határa. Nálam egészen pontosan ott, hogy addig vagyok segítőkész és támogató, amíg nem árt a gyereknek (vagy nekem). Ha választanom kell a gyerek lelkivilága és az övé között, akkor a gyerekét választom. És a történtek fényében azt gondolom, hogy átlagon felül rendes és toleráns vagyok a helyzetben.
Sajnos nem elhanyagolható szempont, hogy nem én okoztam a problémát, ami a válásunkhoz vezetett. Ennek ellenére, mivel én mondtam ki a végső szót, ő azzal kábítja magát, hogy miattam került nehéz helyzetbe. Én meg azt gondolom, hogy aki megcsal (amin még túltettem volna magam) és hónapokon keresztül a szemembe hazudik más témában is (amin viszont nem tudom túltenni magamat sosem), az igenis vállalja a felelősséget a tetteiért, és ne védje magát azzal, hogy fáj neki az élet. Nekem is fáj, mégis foglalkoznom kell a gyerekkel és el kell látnom. Csak az a különbség, hogy bennem fel sem merül, hogy nem a gyerek az első és legfontosabb, fontosabb, mint az én keservem. Nem azért, mert kötelesség, hanem azért, mert szeretem, és a világ legtermészetesebb dolga, hogy a bajomban is ott van nekem és törődöm vele.
És ez az a hozzáállás, ami szerintem nem attól függ, hogy anya vagy apa valaki, vagy hogy mekkora baja van, hanem attól, hogy szereti-e igazán azt a gyereket. Ha szeretem, akkor nekem hiányzik, ha nem látom, én akarok menni hozzá, én akarok minden lehetséges időt vele tölteni.
De a gyerekeknek ne mondd, hogy apa majd jön, mert megígérte, mert az mindenkinek nagy csalódás, ha mégse… Inkább legyen kellemes meglepetés, ha mégis megjelenik.
Valószínűleg depressziós. Válik, nincs munkája, az élet is fáj. Amúgy meg azt hiszem nem minden férfi tud úgy szeretni, és úgy ragaszkodni a gyerekekhez, mint az anyák, erre vagy képes valaki, vagy nem. Szerintem erőltetni nem lehet. Kár, hogy szétmentetek… Ha nem akarod végleg elvadítani, inkább szerintem amennyire lehet támogasd, és ne erőltesd a gyerekeket. Mert addig úgy se foglalkozik velük lelkileg, mert lelkileg van máshol. És lehet, hogy nem akarja, hogy bárki lássa rajta, hogy mennyire szomorú. Nem?
Ezek szerint a (volt) párod ott él veletek, mint egy albérlő, vagy nem is tudom, szállóvendég, akinek semmire semmi gondja?
Ez borzalmas, nagyon sajnálom 🙁
Kedves Krisztina!
Nem egyszerű a kommentjeinket követni, én tudom. A kis négyzeteket kell követni, úgy vannak bekeretezve a kommentek, ahogy egymásra reagálnak. Ha a kis szélső vonalat követed, akkor láthatod, mi tartozik össze, és mi nem.
A fent említett 8:25-ös kommentem ez volt:
“Borzalmas lehetett mindezt végigélned anyaként 🙁 Mert ezen tényleg nem segíthetsz, ez a döntés az, ami teljesen a határaidon kívül esik.
Elképzelhetetlennek tartom, hogy a férjemet ne érdekeljék a fiai, ha ne adj isten szétmennénk. De látom a környezetemben a példákat, és már tudom, semmiben sem lehetek biztos :(”
És ha megnézed, a kis keret Blani hozzászólásához tartozik, rá reagáltam, az ő történetére.
Máté – tudtommal – nem nő, én nem félek elhinni, hogy a szerkesztőségbe érkező leveleink valós történeteket mesélnek el, még ha – érthető okból – álnevekkel, fals dátumokkal.
Semmi okom gyanakodni ez ügyben.
Az Ursula szerkesztője – jelenleg – két nő 🙂 Levelezünk egymással, de nem itt, hanem fészbukon, a blogot érintő mindenféle fontos ügyben.
És ha elolvasod a kommentjeimet, nagyjából egyet is értek veled (mármint abban, hogy ha egy apa nem várt gyereke életében nem vesz részt, akkor az neki soha nem fog érzelmi kötődést hozni, pusztán anyagi felelősséget – maximum).
Ha van még más kérdésed is az Ursula működésével kapcsolatban, szívesen válaszolok rá!
Kedves Nemlajos !
Teljesen igazad van, amikor azt írtad hogy egy kapcsolatból kilépve valaki újjá építi az életét. Nincs ezzel semmi gondom, ha valóban megteszi hogy kilép. De sajnos ez nálunk nem így van. Amikor ez az egész kiderült kb. 3 hónapja , Ő mondta hogy összeköltöznek a barátjával. Ok, legyél boldog, az a gyereknek is jó. De még mindig itt lakik, és nem látom a lendületet. 🙂 Persze azóta én vezetem a háztartást, mosás , vasalás, főzés, tanulás a gyerekkel, kert , kutya, munka. Ezzel sincs bajom , mert előtte is a kivettem a részem belőle. Az is természetes, hogy anyagilag mindent én rendezek. Tudom, én is sokmindent elrontottam, ezért voltam idáig toleráns, de kezdem magam kicsit baleknak érezni !!
De ott a gyerek aki imádja az Anyukáját ! Aki lemondott Róla minden szinten, persze ezt Ő nem tudja. Nos, akkor most mit kéne csinálnom? Azt érzem, visszaélnek a türelmemmel…
Neked is volt vele kapcsolatod Szilvia,hogy tudod,hogy egy unintelligens alkoholista állat?Hosszúnyelvű véglény? Nálad is használta,hogy ilyen haragos vagy?
S honnan tudod az elveit? Elmondta neked egy mámoros éjszakán?..ezért haragszol ennyire rá?
Nemlajos péntek 13 08.25
Állítólag Máté levelét olvashatjuk.Tényleg borzalmas lehet Máténak anyaként végig élni ezt. Látod a környezetedben? Mint Máté,Béla,Józsi anya?
A szerkesztőségben ne egymással levelezzetek. Vannak emberek,akik össze tudják rakni ezt a baromságot.
Ursula is 1 férfi? Vagy Máté egy nő?
Egyébként semmi tisztem megvédeni Szellőt,de ahhoz két ember kell,hogy egy kapcsolat szétmenjen.
Hány nő akar egy gyerekkel megfogni egy férfit? Kérte? Miért rájuk haragszunk?
Egyébként nő vagyok,nem Máté alcímen bejegyezve és van két gyönyörű,okos gyermekem és csodálatos férjem…nézzetek már magatokba…nem lehet rálőcsölni a gyerekeket senkire,ha nem akarja…
Vessetek a mókusok elé, de én azt még fel tudom fogni, ha egy férfi azzal a gyerekkel nem foglalkozik, aki mellett soha nem élt apaként (az más kérdés, hogy miért nem tette, és akkor már inkább mégis ő menjen a mókusok elé).
Egy apa nem alakul ki a terhességi idő alatt, a kötődés nem (feltétlenül) jön létre a szüléssel, az apáknak általában hosszabb idő kell, hogy érzelmileg is kötődjenek a gyerekükhöz.
Általában onnan, mikor már “lehet vele valamit kezdeni”, mondjuk úgy 1-2 éves kortól.
Ha ezt az időt sem töltötte együtt a gyerekkel, én elhiszem, hogy számára pusztán anyagi kérdés a felelősségvállalás.
De az, aki három, vagy még több évig igazán az apukája volt valakinek, és aztán az egészből úgy kilép, mint egy megunt kocsmából… Hát banyek!!!
Számomra ez is felfoghatatlan 🙁 Mármint a közös felügyeletről való lemondás.
Az, hogy egy párkapcsolatból kilépve újra építi az életét, szerintem elfogadható. Mondjuk ha a megbeszélés inkább érzelmi zsarolás, akkor az nagyon nagy hiba 🙁
Borzalmas lehetett mindezt végigélned anyaként 🙁 Mert ezen tényleg nem segíthetsz, ez a döntés az, ami teljesen a határaidon kívül esik.
Elképzelhetetlennek tartom, hogy a férjemet ne érdekeljék a fiai, ha ne adj isten szétmennénk. De látom a környezetemben a példákat, és már tudom, semmiben sem lehetek biztos 🙁
És ha egy Anya lép le, mert szerelmes lett és neki ez jár? A 10 éves gyerekre hárítja a döntés felelősségét. Pl. Ugye elmehetek 2 éjszakára, nem csak egyre? Ugye elmehetek nyaralni az új barátommal? Erre mit mondjon szegény? Lemondott a közös felügyeletről is…. A gyerek persze szenved.
Hát ilyen is van
Szellő egy alkoholista, unintelligens, hosszú nyelvű véglény. Nem kár érte, hogy nem ő neveli a gyerekeit. Ne is! Olyan elveket, amilyeneket ő vall, ne is adjon tovább!
Számomra is érthetetlen ez a magatartás, képtelen vagyok megérteni, hogy valaki a gyereket hogyan tudja elhagyni. Az egy dolog, hogy az anyával nem tartja a kapcsolatot a férfi, de hogy a gyerekkel se?!
Nálunk is megy sajnos ebbe az irányba a helyzet, pedig én abszolút partner vagyok abban, hogy a (nemsokára) volt férjem minél több időt tölthessen a gyerekkel. A baj csak az, hogy most munkát keres, állásinterjúkra jár, így kevés ideje van. Ezt még értem is, de azt már nem, hogy miért nem fektet plusz energiát abba, hogy megoldja a kapcsolattartást a gyerekkel ennek ellenére. Ugyanis az ő gondolatmenete megáll ott, hogy ő most elfoglalt, és nincs ideje, és én nem értem meg, hogy milyen nehéz most az ő helyzete. ..
Én viszont azt gondolom, hogy ha nem ér rá délután jönni, ahogy megígérte, akkor igenis erőt kéne vennie magán, és mondjuk reggel eljönni és elvinni a gyereket oviba. Már persze ha tényleg cél a jó kapcsolat a gyerekkel, és nem csak az a lényeg, hogy rá ne mondhassák, hogy nem látogatja a gyerekét….
Az én ismeretségi körömben is volt olyan, aki még a terhes felesége mellett lett szerelmes, és onnantól kezdve nem is nézett rá a családjára, és mivel volt közös tartozás, abba belefizetett, de a családnak nem adott több pénzt…
Mindig ledöbbenek, hogy egy apa csak úgy megunhatja a családi élettel járó feladatokat…nem minősíteném, mindannyian annak tartjuk, ami. Havonta 6000 Ft? Hmm…
Nehéz lehetett nektek, és igazat adok a fiadnak. Még jó, hogy nem állított be azzal, hogy ő most ápolásra szorul, fizessétek a kórházi számláit. Elképesztő, hogyan gondolkodna egyesek…
A fiadnak csodaszép jövőt kívánok, neked pedig még több erőt, fantasztikus anya vagy.
Tökéletesen egyetértek. Az apa attól apa, hogy kiáll a gyermekeiért, még akkor is, ha esetleg nem marad együtt az édesanyjukkal. Ellenkező esetben nem nevezném apának.
Az apaság felelősség, miközben a kicsi növekszik odabent, az apának is meg kell születnie. Ha valaki erre éretlen vagy túl önző, akkor otthagyja a gyermekét és a gyermeke anyját. Szomorú, de sokszor a saját gyerekkor játszik benne nagy szerepet, ezeknek az embereknek talán sosem volt igazi apaképük, még akkor sem, ha az apjuk mellett nőttek fel.
Szülőnek lenni hatalmas felelősség és mindkét félre szüksége van a gyereknek, nagyon jól látod Máté.
Alig múlt 3 éves a fiam, amikor elment az apukája, megunva a családi élettel járó nyűgöket. Kb. 3-4 alkalommal még megjelent, 1-2 évig fizetett is, havonta 6000 Ft-ot, aztán: Semmi. Se egy látogatás, se egy telefonhívás, se egy fillér. Őszintén szólva, a pénzt bántam a legkevésbé.
A szívem a fiamért fájt a legjobban. Azért a fájdalomért, ami benne volt a szemében, amikor látott egy apukát, a nyakában a gyerekével. Annyiszor kérdezte, hogy őt miért nem szereti az apukája? A karateedzőjén szó szerint úgy lógott, mint egy kis majom, már szinte nekem volt kínos. Azt mondogatta: Anya, vegyünk egy bácsit! Lógott az öcsémen is, ha vitte magával.
Minden karácsonykor, minden születésnapkor, várta a meglepit. Csak egy telefonhívást.Kétségbeesetten vágyódott. És küzdött a tudattal, nem kellek, nem kíváncsi rám. Miért?? Aztán ahogy kamaszodott, minden úgy fordult haraggá benne. 16 évesen megkereste őt az iskolában. Nagybeteg. Beszélgessenek. És a fiam azt mondta, késő. Meg sem ismerte. Nem tud mit kezdeni vele. És ha betölti a 18 évet, az én nevemet akarja felvenni. Mindezt úgy, hogy én soha egy rossz szót, soha egy indulatos mondatot nem mondtam. Mert akkor még szerette, vágyta az apját. Nem vehettem el tőle ezt az érzést. Legalább ezt. Sosem fogom megérteni az exférjemet. Van egy gyönyörű, értelmes, klassz srác a világban, aki az övé. A fiam jól tanul, nagyon rendes, ragaszkodó, nyugodt gyerek. És semmit nem tud róla. Mi a kedvence, mi a célja, mik az álmai, mit szeret, milyen ember? Egy gyerek sem érdemli ezt a sorsot, az örökös fájdalmat, amit az okoz, hogy nem kell, hogy úgy érzi nem szeretik…Lehettem én a világ legjobb, legszeretőbb, legodaadóbb anyukája, ezt a fájdalmat, ezt a hiányt, nem tudtam eltörölni sosem…