Óvodai szülői értekezleten voltam ma.
A héten ez volt a második. Hétfőn a középsősöm, ma a kiscsoportos fiam óvónői tartottak „fejtágítást” a szülőknek.
Mindkét alkalommal sikerült végighallgatnom egy családi-, párkapcsolati- és gyereknevelési gyorstalpaló tanácsadást is.
A soraim gúnyosnak tűnhetnek, pedig nem annak szánom. Szerencsére mind a két csoport óvónői hasonlóan gondolkodnak a gyereknevelésről, mint én, ezért nem győzök bólogatni, amikor hallgatom a szavaikat.
És közben titkon összekulcsolom a kezem, hogy remélem, ők gyakorlatban is mesterei az elméletüknek. Mert én – bevallom – csak fejben vagyok szuperanyu.
Oké-oké, ezerszer megbeszéltük már, hogy untig elég, ha elég jó anyák vagyunk, nem kell még pluszban a tökéleteset is megformálni, mert csak saját magunkat kergetjük elérhetetlen magasságokba, de jelentkezzen az, akit nem frusztrál a szülői értekezleteken elejtett utalásmorzsa!
Ki az, aki tökéletes nyugalommal tudja végighallgatni, mikor azt mondják, hogy hát igen, vannak gyerekek, akik kissé verekedősek, édesek a kis mimózáink is, ebben a csoportban most van egy-két eléggé önállótlan csemete, meg vannak a tombolósak, de hozzájuk is szeretettel fordulunk, és egy öleléssel, higgyék el, csodákat lehet elérni!
Én ilyenkor úgy érzem, hogy a saját kompetenciámat kérdőjelezik meg.
Tudom, két fülem van, nekik meg egy munkájuk – pardon, hivatásuk! Meg még akinek nem inge, az ugye ne vegye magára. De itt éppen arról van szó, hogy sohasem tudhatjuk biztosra, hogy nem a mi szekrényünkből teregeti ki épp ki a szennyest a pedagógus?
Mert neveket nem mond ám! Értem én, hogy személyiségi jog, de amikor azt mondja mindent látó tekintettel, hogy higgyék el, kedves szülők, hogy a gyerek mindenről beszámol, olyanról is, amiről talán nem is sejtik otthon sem, hogy tudja, akkor azért az én gyomromba beleáll a görcs.
Pedig nem is termesztjük otthon a kokaint, és nem a mi mosógépünkkel mossák tisztára a maffia pénzét, a gyereket se szoktuk kikötözni a kutya tálja elé, ha nem eszi meg a vacsoráját (pedig…) – el sem tudom képzelni, azok a szülők mit érezhetnek, ahol tényleg súlyos gondok vannak odahaza!
Na meg a praktikus tanácsok, amelyeket olyan jól ismerek már a közkedvelt gyereknevelési szakkönyvekből!
Nem arról van szó, hogy nem igazak, vagy ne működnének, de amikor arról beszélnek, hogy mindig mindent türelemmel kezeljünk, hogy hallgassuk végig a gyereket, bármit is akar mondani, mert ha beléjük fojtjuk a szót, akkor később már nem is akar velünk semmit sem megosztani, s a választás szabadsága mennyire fontos, hogy ennél már csak a korlátozott választás szabadsága a fontosabb, mert anélkül a gyerek egyszerűen megőrül, és döntésképtelenné válik… No, ilyenkor én egyszerűen csak magam elé képzelem az én legnagyobb fiamat, ahogy éppen elé teszek két nadrágot, hogy válassz, a pirosat, vagy a kéket, és már hallom is, ahogyan rávágja: Nem! Figyelj, anya, nekem nem a piros kell, és nem is a kék, hanem a sááááááááááááááárgaaaaaaaaaaaaaaaa!!!
És mindig mindenre ellent mond, és mindig hamarabb beszél, mint hogy egyáltalán tudná, mit akar mondani, emiatt folyton hosszú percekig habog, de míg el nem mondja, addig senki meg se mozduljon! És persze állandó és töretlen figyelmet követel magának.
Pedig már négy és fél éves, dackorszakon túl, ki tudja milyen szörnyűséges, kisiskolás-korosztályos megőrülésen innen. De egyszerűen ő ilyen.
Minden mondatát így kezdi, ha teheti: Nem.
Ha mesélek valamit, ő közbevág: Nem! Nem, anyukám, figyelj! Nem az erdőbe megy a medve, hanem a várba!
Nem, ne a játszótérre menjünk, hanem a partra! – ugyanakkor arra a kérdésre, hogy a partra vagy a játszótérre menjünk, természetesen a válasza az lesz, hogy: nem, nem a játszótérre, nem a partra, hanem a, aaaaaaaaa, tudod hová, anyukám? Majd én megmondom, hogy hová menjünk, de nem a partra, nem a játszótérre, hanem aaaaa… aaaa… boltba!
És nem baj, hogy ő ilyen, mert (legalábbis legnagyobb igyekezetemmel) elfogadom és ilyennek szeretem, és azt is átvészeljük, hogy a kisebbek persze őt utánozzák, és átveszik a többi „remek” szokását is, mint a mindent utánozva ismétlés, az ádáz fejjel marás, a halandzsául megőrülés, az ordítva megsértődés, csak azután a kiscsoportos szülői értekezleten ne kelljen azt hallanom, hogy „az is kiderül ám, kedves anyukák, hogy otthon milyen a légkör, mert a gyerek úgy áll a társaihoz, ahogy otthon tapasztalja”, mert akkor megint egyből görcsbe ugrik a gyomrom.
Mondjuk a férjem elmehetne az ilyen szeánszokra, mert a párkapcsolatról is egész jókat mondtak, és gyereknevelési szakkönyveket sem olvasott még soha…
Most olvastam, nekem tetszett. Nem vagyok óvónő, úgyhogy nekem érdekes volt látni a másik oldalt közelről:
http://savariababa.hu/hirek/75-elso-nap-az-ovodaban-/?fb_action_ids=3440991161596&fb_action_types=og.likes&fb_source=other_multiline&action_object_map=%7B%223440991161596%22%3A258270914275831%7D&action_type_map=%7B%223440991161596%22%3A%22og.likes%22%7D&action_ref_map=%5B%5D
Ami a tdományos kutatásokat illeti: speciel olyan kutatás is van, amelyik azt bizonyítja, hogy a 2-3 évesen közösségbe kerülő gyerekek szociális kompetenciái és kognitív képességei (pl. problémamegoldó gondolkodása, szókincse 🙂 ) jobbak lesznek, mint a kizárólag családjukban nevelkedőké. Nos…
Egyébként a poszt nagy részével egyetértek, ha hiányzik a partnerség a szülő és az óvóvő között, az csak rossz lehet egy gyereknek (is). (Közhely, tudom..)
Amúgy korábban is írtál azt hiszem pont erről a gyermekedről… Nem lehet, hogy neked van valami bajod vele, és emiatt érzed úgy, hogy mások is mindig róla beszélnek?
Pontosan azért lett szükséges rosszként lentebb említve, mert ez a szerep az együtt élő nagy családból átkerült egy mesterséges közösségbe.
Régen nem a gyerek volt a középpont, vagy nem csak egy gyerek, mert többnyire nem egy gyerek volt.
Nem tettek elé mindent… sőt, általában, amiket felhozol, csak az egykékre igaz.
A mi családunkban mindenkinek van (és lesz) feladata, és bizony sokszor ki kell verekedniük a “helyet”, mert több gyerek van, mint figyelő szüli tekintet 🙂
Ha az óvónőhöz fordulsz tanácsért, akkor ő nem idegen, hanem szakember – jó esetben. 🙂 Mindenesetre ha ilyesmitől tartasz, akkor bölcsebb először óvatosan tapogatózni, hogy vajon hogy viselkedik a gyerek az óvodában? Nincs-e vele valami probléma (anélkül, hogy megmondanád, hogy szerinted mi). Ha nincs, akkor még mindig meggondolhatod, hogy tőle kérdezz-e vagy esetleg a nevelési tanácsadóhoz fordulj. Ha pedig van, s ugyanaz, mint otthon, akkor igazán elárulhatja a receptet, ha már rájött. 🙂
Nem nevezném szükséges rossznak az óvodát. A gyerek ugyanis ott tanulja meg, hogyan illeszkedjen be egy közösségbe, hogyan éljen együtt másokkal (hiszen mindenféle tevékenységet elvégez az óvodában, amit otthon is – eszik-iszik, alszik, játszik, beszélget stb.), hogyan alkalmazkodjon másokhoz. Ez lesz a valódi élet, nem az otthoni. A családba beleszületik, nem kell kiverekedni a helyét, a figyelem és a szeretet mennyisége adott, nem kell érte megküzdenie, általában ő a középpont, körülötte forog minden és mindenki. Aztán bekerül az óvodába, és el kell fogadtatni magát a társakkal, barátokat kell szereznie, meg kell küzdenie az általa fontosnak és értékesnek tartott emberek szeretetéért és odafigyeléséért, és sok mindent megtanul, amit otthon nem (például otthon mindent elé teszünk, az óvodában napos lesz, fontos feladatot kap, érzi, hogy el tud végezni tevékenységeket). Az óvónő pedig nem azért van, hogy anyja helyett anyja legyen, de felhívhatja a figyelmet arra, ha valami gond van, ugyanakkor szeretetet, figyelmet és törődést adhat a gyerekeknek. És teljesen normális, hogy a mi szemünk fénye (meg a többi húsz anyukáé) nem lehet itt is körberajongott középpont.
Pont emiatt volt bennem rossz érzés az óvodával kapcsolatban. Viszont én nem bánom, hogy elkezdtük. Jobb lett volna az egészet még egy évvel eltolni, de ha már az első elkezdte, akkor most már menjen.
A középsőnek kifejezetten jót tett máris ez a két hét.
És a legkisebbnek is, hogy végre vele is tudok picit csak kettesben lenni.
De egyébként én is egyetértek Veled, Csizi. Ez egy kényszermegoldás. És szerencsére sok óvónő csinálja ennek ellenére nagyon jól 🙂
Ezt most úgy, ahogy van, nem értem, de valahol sejtem, hogy nem pozitív hozzászólás…
Jé, tényleg nagyon érdekes, amiről írsz, ebbe így még nem gondoltam bele.
Viszont a szimpátia… Igen, tény, nagyon fontos, de nem gondolom, hogy az általad említett érvek miatt. Hiszen a nagy – tágabban vett – családot sem mi válogattuk össze, ott is simán előfordultak ellentétek.
viszont az biztos, hogy a gyermekünk idejének jelentős részét ezeknek a pedagógusoknak a kezei között töltik, az a minimum, hogy legalább mi (és a gyerek!) szimpatikusnak találja!
Igen, ez így van, az óvónőkről nem is állt szándékomban semmi rosszat mondani! 🙂
Rám tudod, hogy számíthatsz, ha tökéletlenségről van szó 😉
Egyébként meg nagyon durva, de épp ma gondoltam arra, hogy megkérdezem a nagyobbikom óvónőjét, hogy mit tanácsol, hogyan kezeljük ezt az eléggé elharapózott hevességet, amit mostanában tapasztalunk nála.
Aztán meg arra gondoltam, hogy bakker, vajon jó-e, ha tanácstalannak mutatkozom a saját gyerekemet illetően, illetve hogy fog esni az, ha kiderül (ami valószínű), hogy az óvodában egyáltalán nincs jele ilyen viselkedésnek nála.
Mert akkor aztán tényleg írásba is adhatom, hogy itthon van valami bibi…
És nyilván, lehetnék türelmesebb, kedvesebb, kitartóbb, lelkesebb, szeretetteljesebb sok esetben, de ettől még nem érzem, hogy vállalhatatlan körülmények között nevelném a gyerekeimet.
Márpedig ha egy kvázi-idegenhez fordulok tanácsért, az majdhogynem olyan, nem?
Nem nehezményezték, nagyon aranyosak voltak.
Csak én lettem egy órácskára újra óvodás, vagy inkább kisiskolás, aki fél, hogy megint bajba keveredik 😉
ez milyen jó módszer! Nyilván nem kívánná senki, hogy ugyanazokat elmondják 27-szer, de talán egy általános ismertetőt egy A4-es oldalban mindenki kaphatna, és a többi meg tényleg a gyerekről szólna.
Nem volt ezzel a szülőivel semmi baj, ismétlem, ez inkább a bennem dúló érzelmi folyamatokról akart szólni, és nem egy kritika az óvoda felé.
Nekem azért jönnek jól ezek a megfogalmazások, mert egyrészt időt és energiát követel magának minden egyes leírt történet, hogy reflektáljak rá és ugyanakkor önmagamra, másrészt újrafogalmazva, megrágva, a kommentek által esetleg más perspektívából megvilágítva át tudom lépni azokat az árnyékokat, amelyek esetleg ezek nélkül a posztok nélkül bennem maradnának, akár megfogalmazás, felismerés nélkül, de ártón.
Nekem ez egy önismereti terápia 🙂
Ja igen! Az óvónők a gyereknevelés istenkirályai, akik tankönyvből tanulták a nevelést és akiknek egy konkrét gyerekre jut naponta összesen három percük. Ezzel szemben a szülő az csak amatőr, aki bár egészen idáig minden percét a gyerekével töltötte, nem sok fogalma van arról, hogy ki is a saját csemetéje és hogyan lehet személy szerint vele zöld ágra vergődni.
Talán meglep, de minden gyerek más és azt nem lehet főiskolán megtanulni, hogy Kovács Pistike mitől érzi jól magát, miben ügyes és milyen körülmények között lehet fejleszteni őt. Az óvónéninek meg sosem lesz arra ideje, hogy ezzel foglalkozzon, arra meg végképp nem, hogy annyi szeretetet és figyelmet adjon neki, amennyit otthon Kovács anyukától és apukától kapott.
Az óvoda – vegyük már tudomásul végre – egy kényszermegoldás, mert ha már ilyen társadalomban élünk, még mindig jobb oviba dugni a gyereket, mint felügyelet nélkül hagyni, amíg a szülők dolgoznak. De ez csak a kisebbik rossz és nem az üdvözítő út.
A gyereknek a családban a legjobb és tudományos kutatások is bizonyítják: azok a gyerekek, akik hatéves korukig otthon maradhattak, sokkal nyugodtabbak, magabiztosabbak és jobban teljesítenek a suliban, mint a többiek. (Ezt is Vekerdytől hallottam.) Úgyhogy az óvónők csak ne okoskodjanak, mert csupán halovány pótlékai annak, amire a gyerekeknek szükségük volna.
Látom megint egy olyan poszt ami a gyereket teszi középpontba a felnőttek vitájában és minősítgetéseiben.Mármint az ovónő és a T.anyuka,T.apuka között.Komolyan hiszem hogy a gyereket nem nevelni kell,csak a mintát adjuk mi szülők és ha már annyira liberálisan neveljük hogy dönthet dolgokról,akkor mit csodálkozunk azon hogy egy vadidegen(ovónő) minősíti ha rosszul dönt?Neki kell naponta tíz-húsz ilyen “döntésképes gyerekkel”kínlódni.Komolyan,ki bírná ezt frusztráció nélkül?Ja hogy a gyerek viselkedéséből le lehet szűrni a családi problémákat?Ne nézzük már “hülyének “a tapasztalt sokat megélt vezető ovónőket.Kérem ennyire ne legyünk már nagypofájúak!:)
Hát igen:) Tény, hogy jó látni, hogy másnál is vannak ilyen helyzetek:)
Persze nekem is hitelesebb lenne egy olyan pedagógus, aki képes és hajlandó is időnként önkritikát gyakorolni, de nem biztos, hogy minden szülő (sőt..) megfelelően kezelné a dolgot. A társadalom azt várja el a pedagógustól, hogy mindig meg tudja oldani a felmerülő problémákat, hiszen “ez a munkája, ezért kapja a fizetését.”
De igazából nem is erre akartam kihegyezni a dolgot, hanem inkább azt szerettem volna ezzel mondani, hogy a mások tökéletlenségét tapasztalva kicsit enged a gyomorgörcs, amit az
állandó megfelelési kényszer okoz.
Érdekes, mert nekem meg pont akkor kérdőjeleződik meg az óvónő kompetenciája, amikor azt látom, hogy bort iszik és vizet prédikál. Sokkal hitelesebb lenne, ha bizonyos kérdésekben esetleg odajönne hozzám, megmondaná, hogy a gyerekemmel kapcsolatban ezzel vagy azzal nem boldogul, és megkérdezé, hogy otthon hogyan kezeljük a dolgot. Ahelyett, hogy a szülőin célozgatna, hogy én nem neveltem meg rendesen.
Nekem az a véleményem a témával kapcsolatban, hogy az óvodai közösség teljesen más,mint az otthoni. Az óvónö személye sem azonos az anyáéval. Tehát a gyereknek talán életében elöször meg kell tanulnia egyedül egy új közösséghez alkalmazkodni. A gyerek nem tudja az otthoni környezetben teljes mértékben elsajátítani azokat a szociális készségeket, amikre az oviban szüksége lesz. Természetesen ezért is kerül óvodába és nemcsak azért, hogy letegyük valahol, hogy dolgozni tudjunk. Réges-régen ugye más volt a helyzet, nagyobb közösségek dolgoztak/éltek együtt, a gyermek nevelése nem csak (jó esetben) mindkét szülöre hárult, hanem ott voltak a nagyobb testvérek, nagyszülö, nagynéni, nagybácsi stb…fel voltak osztva a feladatok és a 3 éves gyereket már bevonták a mindennapi teendök egy részébe is. A gyermek úgymond beleszocializálódott a családi hierarchiába annak minden elönyével és hátrányával együtt. Nem csak a két szülö kizárólagos felelössége volt a fölnevelése. Ma a szülök ugyanúgy dolgoznak, mint régen, az anya emellett vezeti a kettö- három-négy-ötfös háztartás jórészét és neveli a gyerekeit az apával együtt, vagy bizony elég gyakran nélküle. A két szülö között oszlik meg a legtöbb teher. Az óvoda pedig átvette a régi “nagycsalád” szerepét. Az óvodai közösség nem csak a gyerek, hanem a szülök számára is az alkalmazkodókészség egy vizsgája. A szituáció mindenki számára új. Ennek a hierarchiának a csúcsán nem a család öregei, hanem a szinte vadidegen óvónénik ülnek, akikkel meg kell ismerkedni, meg kell tanulni velük szülöként is együttmüködni. Ez nem mindig könnyü. Elfogadni egy szinte ismeretlen ember véleményét a gyermekünkkel kapcsolatban… még a családtagokkal sem mindig egyezik a vélemény nevelési kérdésekben…
Ezért érdemes jól körbenézni, hogy milyen óvodába és kihez adja be az ember a gyerekét, hogy milyen a kapcsolati kémia az óvónénikkel és bácsikkal, egy húron pendül e velük az ember, vagy inkább az ellenérzések dominálnak. Az óvónöknek/óvodáknak pedig nagyon profinak kell lenniük minden szempontból. Mint tanácsadónak, a gyermek és családja lelki és fizikai kíséröjeként és egy gyermekcsoport vezetöjeként is…Nekem nagyon nagy szerencsém van, a fiam szeptember 2-a óta jár óvodába és megtaláltuk azt a helyet és azokat a nevelöket, ahol és akiknél eddig minden az elképzeléseink szerint alakul. A fiunk is be tudott illeszkedni nagyobb zökkenök nélkül.
Fontos, hogy az ember türelmes legyen és figyeljen oda arra, hogy valójában mit akarnak vele közölni. Ha valaki eleve úgy áll egy óvodai szülöi értekezlethez, hogy “na, vajon mikor kezdik el szidni a gyerekem”, az ezt is fogja kivenni a beszélgetésböl és talán elszalaszt egy lehetöséget, ami által a családja és a gyereke is fejlödhetne.
Persze az is tény, hogy rossz ovik is vannak. Szóval nem könyü dolog, érdemes észnél lenni mindenkinek, mint az élet egyéb területein is.
Kedves NemLajos! Az óvónői hivatás is egy foglalkozás, amelyet jó vagy nagyon jó vagy gyengébb ember végez. Nem kell gyomorgörcsöt kapni, hanem meghallgatni. A véleményeket pedig egy megbeszélt alkalommal egyeztetni vele, de csak azt, ami valóban a gyerek érdekeit szolgálja. A mi óvodánkban, ahová a kicsinyeink járnak családlátogatással kezdik az évet az óvonők. Ez plussz munka nekik, de minden elismerést megér.
Nem tudtam befejezni a mondatot – akik nem is értik, hogy miért lettek azok a gyerekek túlkapások áldozatai.
A nevelési tanácsadóban meg ott ül egy pár ember, akik nem is értik, miért…
Nagyon-nagyon ismerős érzés! A gyereknevelés tényleg egy önismereti tréning is egyben: mindig rádöbbenek, sokszor mennyire meg akarok felelni mindennek és mindenkinek. A szülői értekezleteken aztán végképp felerősödik ez a megfelelési kényszer, s én is folyton agyalok, vajon az én gyerekemről van-e éppen szó. :S
Volt olyan eset, hogy az óvó néni közölte, hogy tanítsuk meg a gyerekeket önállóan orrot fújni, mert még mindig vannak olyanok, akik hozzájuk viszik a zsebkendőt segítséget kérve. Hát ez tényleg gáz – gondoltam magamban, hiszen az én kisfiam már 2 éves kora óta ügyesen megoldja ezt egyedül, s 3-4 évesen aztán már tényleg illene egy gyereknek ezt megtanulnia. Aztán amikor a szülői végén odamentem az óvónőhöz időpontot kérni a fogadóra, akkor kaptam a pofont, hogy bizony az én fiam is odavitte a zsepit! S akkor kicsit elszégyelltem magam, hiszen valószínűleg a többiek is képesek rá, csak éppen ők is több figyelmet akarnak maguknak kicsikarni az óvó néniktől (26 fős a csoport!).
Ami a nevelési elveiket illeti, sajnos az az érzésem, hogy gyakran megmarad a szavak szintjén, s a gyakorlat egészen más. Mint ahogy – Nemlajoshoz hasonlóan – én is “szuperanya” vagyok fejben, de az elméletet – finoman szólva – nem mindig sikerül a gyakorlatba átültetni. Viszont amíg én ezt a családom, a barátaim, vagy mondjuk egy ilyen felületen kvázi ismeretlenként nyugodtan kimondom/leírom, addig az óvónők nem biztos, hogy ugyanezt megtehetik a szülők előtt, mert rögtön megkérdőjelezik a kompetenciájukat. Ezt felismerve némileg csökken azért a szorongás bennem…
Szerintem nettó bunkóság ezzel jönni, hogy a gyerek úgyis elmesél mindent. Ne azért nevelje senki normálisan a gyerekét, mert mit szól majd az óvónő. A legnagyobb bunkóság pedig mikor ezzel az infóval visszaélnek, minket fogadott úgy óvónő, hogy hallom apuka kezében lángolt a serpenyő. Hááááát, akkor én is NAGYON kiakadtam.
Kívülről nehéz megítélni egy családi szituációt, és szerintem az orvos, az óvónéni, mindenki kicsit elfelejtette, hogy az otthon az más tészta… Ők ott vannak, te meg otthon, valahol összeegyeztethetetlen, tehát szerintem nem kellene úgy érezni, hogy mindenképpen meg kell felelni. A megfelelés meg jönni fog magától szerintem, ha lenyugszanak a kedélyek.
Egyébként szerintem sajnos természetes, hogy vannak önállótlan, mimóza, vagy éppenséggel akaratos gyerekek. A verekedés meg lehet a frusztráció jele is. Azt nem értem, mi itt a gond? Ha kedves és profi az óvónéni, akkor egy jól összecsiszolódott csoport fog kialakulni időre.
Nagyon jók a fotók, és nagyon jó a leírás. Minden gyerek külön egyéniség, és ha ezt az óvónénik nehezményezik, az ő komplexusuk. Ne vedd magadra. Úgy jó a gyereked a saját egyéniségével, ahogy van. Az óvónéniknek meg toll a fülébe!
A mi regi ovodankban egyenkent hivtak be a szuloket beszelgetesre. Nagyon jonak tartottam.
Igy senki nem vesz magara semmilyen felesleges inget, nincs alkalom a talalgatasokra.
Es hogy mit mond el a gyerek az ovodaban? Ettol meg mindig tartok. Az enyem mindent elmond. El is varom tole, hogy az igazat mondja. Igy az ovodaban tortentekrol is -a sajat szemszogebol- az igazat hallom (es egyik helyen sem terem kokain 🙂 ).
Persze masik kerdes, hogy az intim, csaladi eletunkrol is elmond mindent. Lassan eleg okos lesz, hogy errol beszelgessunk vele, hogy megis mennyit, es kinek meseljen.
Az ovonoket csak becsulni tudom, es mindegyiket lehet szeliditeni. Eleg idot kell nekik/magunknak adni.
Nálunk még nem volt szülői értekezlet, jövő hétfőn lesz, de már epedve várom:)
Egyetértek Csizivel, az óvoda azért van, hogy napközben vigyázzon a gyerekre amíg én nem tudok vele lenni. Az óvónők nem szívességet tesznek ezzel, hanem a munkájukat végzik, ami nem az, hogy helyettem neveljék (és kritizálják) a gyereket. Ebből kifolyólag – még ha találva is érzem majd magamat, mert nyilván, én is mindent magamra fogok venni – nem nagyon fognak meghatni az óvónők beszólásai, amíg azt érzem belőlük, hogy tulajdonképpen csak nekik nehéz a helyzet, de a gyerekkel nincs igazán baj.
A bölcsiben ezt már lejátszottuk: Többször célozgattak, hogy elveszi a többiektől a játékot. Aha, és? 2 éves, még szép, hogy elveszi a másiktól a játékot. Nyilván ők azt várták, hogy szoktassam le erről a gyereket. Én viszont nem gondolom, hogy az lenne a megoldás, hogy leszoktatom az önérvényesítésről, és belénevelem, hogy ne akard megszerezni azt, amit szeretnél. Sokkal inkább arra fordítottam az energiát, hogy megtanítsam neki azt, hogy HOGYAN kérje el a játékot, ha játszani akar vele. A volt férjemmel volt is egy kisebb vitánk ebből, mert szerinte igenis azt kellett volna megtanítani a gyereknek, hogy ilyenkor mondjon le a játékról. Visszakérdeztem, hogy ezek szerint ha a mi fiunk játszik valamivel, akkor ő is lefoglalhatja azt a játékot egész napra, még akkor is, ha más játszani szeretne vele? Erre azt mondta, hogy hát nem, mást is hagynia kell játszani vele. Ekkor mondtam, hogy én erős ellentmondást érzek ebben, hiszen ha az az elv, hogy azé a játék, aki játszik vele, akkor bizony a mi gyerekünk is “ráülhet”. Ha viszont illik megosztani, akkor a másik gyerektől is elvárható, hogy másnak is engedje át. És itt jön be az, amit én gondolok (és kicsit kapcsolódik az önállóságról szóló poszthoz is): ne az igényérvényesítésről neveljük le a gyereket, hanem a korának megfelelő módszerekre tanítsuk meg! Kérje el a játékot, kérdezze meg, hogy ő mikor kerül sorra, stb.
És visszatérve ehhez a poszthoz: én, amikor találva érzem magam, mindig végiggondolom, hogy egyetértek-e az illetővel, vagy csak megfelelni akarnék, Ha az utóbbi, akkor bizony nem foglalkozom vele, mert tudom, hogy mi az oka/miért van úgy/stb.
Juj, ez az “új apuka” dolog azért már nagyon durva 🙁
Itt nem ítélkeztek, és tényleg sok félék a gyerekek, amit itt tényleg örömmel fogadtak. Nagyjából minden az elfogadásról szólt, de mivel minden szülő azért megy oda, hogy valamit, bármit megtudjon a gyerekéről, szerintem érthető, ha mindenben találva érezzük magunkat, miközben már magyarázkodunk is, hogy de hát az nem azért van…
Azt hiszem, félreértetted a posztot, valószínűleg én fogalmaztam rosszul. Nem az óvónőket akartam bántani, mert a szülői értekezlet egy szükséges rossz, ott viszont _tényleg_ nem mondhat senkiről semmit nyilvánosan, és ők ezt remekül megosztják.
Igazából az én belső lelki folyamataimra akartam kihegyezni a történetet, remélve, hogy másnak is ott szorít ez a cipő, ahol nekem.
Hogy állandó megfelelési kényszerünk van a gyerekorvos, óvónő, tanítónő, védőnő, sarki zöldséges felé, és “cikinek” érezzük, ha a gyerek (vagy én)nem a szakkönyvnek megfelelően reagál adott szituációban, pedig csak annyiról van szó, hogy a gyerekek nem tömbösíthetőek, még ha átlagolni lehet is őket.
Az ovink jó 🙂
Nekünk annak idején, nem nagyon sikerült az óvoda dolog. A fiam apukája épp a kiscsoportos beszoktatás közben vette kalapját, hogy mégsem szeretne családot, ami alaposan megtépázta, az amúgy is elevenke, csupa tűz háromévesemet. ( A mai napig tíz körömmel ugranék annak, aki rámondja egy eleven, érdeklődő gyerekre hogy “rossz”)
Nem szépítek. Végigszenvedtük az óvodát. Megalázó szülői értekezletek, ahol mindenki tudta, hogy az ÉN törpémről beszélnek. Mert nem eszi meg, nem tartja be, nem működik együtt, nem csinálja, nem szereti. A szülők szánakozó pillantásai, ő volt a “rossz gyerek” Elküldtek nevelési tanácsadóba is, ahová reménykedve mentem, hogy hasznos tanácsokat kapok, hogyan segítsem a kicsim beilleszkedését, simogassam el a lázadásokat. Két “csodálatos” tanácsot kaptam: 1. Szerezzek neki másik apukát ( Így szó szerint!!) és 2. Írassam be egész napra az óvodába ( ahová délig sem szeretett járni). Azt hiszem rajtam kívül akkoriban senki sem bízott a fiamban…De én bíztam benne, nem érdekelt ki mit gondol, nem érdekeltek a lenéző tekintetek. És láss csodát. Lassan lassan elmaradtak a beírások, a panaszok. 16 éves. Naponta, hetente kapom a csodálkozó megjegyzéseket, hogy nahát, milyen figyelmes, kedves, értelmes gyerek. Jól tanul, nem csavarog, sokat beszélgetünk. És örülök neki, hogy nem “törtem meg”. Hogy nem próbáltam minden áron ráerőltetni, hogy belesimuljon a sorba. Mert vannak gyerekek, akiknek nem megy. Viszont úgy érzem, az óvónénik az egyengyerekeket szeretik. Ennek számomra megmosolyogtató példája volt, amikor 5 évesen, ismét csak a nevelési tanácsadóba voltunk hivatalosak. A folyosón összefutottunk a fiam egyik kis csoporttársával, egy kislánnyal, akit a röpke találkozások alapján, egy kifejezetten csendes, álmodozó kislánynak képzeltem. El nem tudtam képzelni, mit keresnek ott, mert én azt hittem, a nehezen kezelhető, eleven gyerekeket küldik “tanácsba”. Ennyire tévedtem volna? Az angyali arc mögött, egy “kisördög” rejtőzne? Aztán az anyukája elmondta, azért vannak ott, mert a gyerek “túl csendes”, “túl zárkózott”, “túl félénk”. Én meg csak néztem nagy szemekkel. Hát ez sem jó?? Akkor milyen legyen egy gyerek? Lehetőleg minél átlagosabb, könnyebben kezelhető?
Az is eszembe jutott, szintén a főiskolán tanultuk, hogy
aki nevelni akar, maga is legyen nevelt.
Ezt igazán megszívlelhetnék az óvónénik – és a szülők is figyelembe vehetnék, amikor nevelési intézményt választanak.
Hát, azt hiszem, már tudod, Nemlajos, hogy milyen véleménnyel vagyok az óvodákról (és iskolákról is egyébként), úgyhogy igyekszem velősen összefoglalni.
1. Az óvoda van a szülőkért és a gyerekekért és nem fordítva. Szerintem kívánatos lenne, ha így állnának hozzá a kedves pedagógusok. Értünk dolgoznak és nem azért, hogy számonkérjenek, megítéljenek, magánügyekbe avatkozzanak.
2. A gyereknevelés mindenkinek a magánügye. Az, hogy ki hogyan és mire neveli a saját gyerekét, abba senkinek semmiféle beleszólása nincsen (egészen addig, amíg a gyerek normálisan el van látva, nincs bántalmazva, stb.). Abban az esetben, ha a szülő tanácsot kér, lehet adni, amúgy ennyi.
3. Amennyiben a pedagógus úgy látja, hogy valamelyik gyerekkel “gond van” (nem tudom nem idézőjel nélkül írni, mert a gyerekekkel kilencvenkilencegészkilenckilenckilenckilenc százalékban semmi gond nincs, csak az óvónéninek esetleg nem szimpatikus vagy nem tud vele mit kezdeni szakmai inkompetenciája okán), üljön le külön a szülővel és beszélje meg konkrétan, ne csoportosan, mások előtt, homályosan célozgatva.
4. Ha az óvónéni problémának látja, hogy mindegyik gyerek más és mindegyik él és mozog és hangokat ad ki, akkor lehet, hogy pályát tévesztett és végképp ne papoljon türelemről.
5. Szerintem nagyon béna ovit választottatok, de most komolyan. Először a sok bevinnivaló, most meg ez…
Egyébként mégis milyen titkokat tud kiadni egy négyéves? Az én kétéves fiam múltkor elújságolta a papájának, hogy az apukája épp pisil, na bumm. Emlékszem, amikor elsős voltam, elmeséltem a tanító néninek, hogy ha anyukám valami finomat főz, az apukám azt szokta rá mondani, hogy guszti. Micsoda titkok! Ez csak szemétkedés az óvónőktől és igazán bunkó dolog.