Mit árul el a gyerek a családról?
Óvodai szülői értekezleten voltam ma.
A héten ez volt a második. Hétfőn a középsősöm, ma a kiscsoportos fiam óvónői tartottak „fejtágítást” a szülőknek.
Mindkét alkalommal sikerült végighallgatnom egy családi-, párkapcsolati- és gyereknevelési gyorstalpaló tanácsadást is.
A soraim gúnyosnak tűnhetnek, pedig nem annak szánom. Szerencsére mind a két csoport óvónői hasonlóan gondolkodnak a gyereknevelésről, mint én, ezért nem győzök bólogatni, amikor hallgatom a szavaikat.
És közben titkon összekulcsolom a kezem, hogy remélem, ők gyakorlatban is mesterei az elméletüknek. Mert én – bevallom – csak fejben vagyok szuperanyu.
Oké-oké, ezerszer megbeszéltük már, hogy untig elég, ha elég jó anyák vagyunk, nem kell még pluszban a tökéleteset is megformálni, mert csak saját magunkat kergetjük elérhetetlen magasságokba, de jelentkezzen az, akit nem frusztrál a szülői értekezleteken elejtett utalásmorzsa!
Ki az, aki tökéletes nyugalommal tudja végighallgatni, mikor azt mondják, hogy hát igen, vannak gyerekek, akik kissé verekedősek, édesek a kis mimózáink is, ebben a csoportban most van egy-két eléggé önállótlan csemete, meg vannak a tombolósak, de hozzájuk is szeretettel fordulunk, és egy öleléssel, higgyék el, csodákat lehet elérni!
Én ilyenkor úgy érzem, hogy a saját kompetenciámat kérdőjelezik meg.
Tudom, két fülem van, nekik meg egy munkájuk – pardon, hivatásuk! Meg még akinek nem inge, az ugye ne vegye magára. De itt éppen arról van szó, hogy sohasem tudhatjuk biztosra, hogy nem a mi szekrényünkből teregeti ki épp ki a szennyest a pedagógus?
Mert neveket nem mond ám! Értem én, hogy személyiségi jog, de amikor azt mondja mindent látó tekintettel, hogy higgyék el, kedves szülők, hogy a gyerek mindenről beszámol, olyanról is, amiről talán nem is sejtik otthon sem, hogy tudja, akkor azért az én gyomromba beleáll a görcs.
Pedig nem is termesztjük otthon a kokaint, és nem a mi mosógépünkkel mossák tisztára a maffia pénzét, a gyereket se szoktuk kikötözni a kutya tálja elé, ha nem eszi meg a vacsoráját (pedig…) – el sem tudom képzelni, azok a szülők mit érezhetnek, ahol tényleg súlyos gondok vannak odahaza!
Na meg a praktikus tanácsok, amelyeket olyan jól ismerek már a közkedvelt gyereknevelési szakkönyvekből!
Nem arról van szó, hogy nem igazak, vagy ne működnének, de amikor arról beszélnek, hogy mindig mindent türelemmel kezeljünk, hogy hallgassuk végig a gyereket, bármit is akar mondani, mert ha beléjük fojtjuk a szót, akkor később már nem is akar velünk semmit sem megosztani, s a választás szabadsága mennyire fontos, hogy ennél már csak a korlátozott választás szabadsága a fontosabb, mert anélkül a gyerek egyszerűen megőrül, és döntésképtelenné válik… No, ilyenkor én egyszerűen csak magam elé képzelem az én legnagyobb fiamat, ahogy éppen elé teszek két nadrágot, hogy válassz, a pirosat, vagy a kéket, és már hallom is, ahogyan rávágja: Nem! Figyelj, anya, nekem nem a piros kell, és nem is a kék, hanem a sááááááááááááááárgaaaaaaaaaaaaaaaa!!!
És mindig mindenre ellent mond, és mindig hamarabb beszél, mint hogy egyáltalán tudná, mit akar mondani, emiatt folyton hosszú percekig habog, de míg el nem mondja, addig senki meg se mozduljon! És persze állandó és töretlen figyelmet követel magának.
Pedig már négy és fél éves, dackorszakon túl, ki tudja milyen szörnyűséges, kisiskolás-korosztályos megőrülésen innen. De egyszerűen ő ilyen.
Minden mondatát így kezdi, ha teheti: Nem.
Ha mesélek valamit, ő közbevág: Nem! Nem, anyukám, figyelj! Nem az erdőbe megy a medve, hanem a várba!
Nem, ne a játszótérre menjünk, hanem a partra! – ugyanakkor arra a kérdésre, hogy a partra vagy a játszótérre menjünk, természetesen a válasza az lesz, hogy: nem, nem a játszótérre, nem a partra, hanem a, aaaaaaaaa, tudod hová, anyukám? Majd én megmondom, hogy hová menjünk, de nem a partra, nem a játszótérre, hanem aaaaa… aaaa… boltba!
És nem baj, hogy ő ilyen, mert (legalábbis legnagyobb igyekezetemmel) elfogadom és ilyennek szeretem, és azt is átvészeljük, hogy a kisebbek persze őt utánozzák, és átveszik a többi „remek” szokását is, mint a mindent utánozva ismétlés, az ádáz fejjel marás, a halandzsául megőrülés, az ordítva megsértődés, csak azután a kiscsoportos szülői értekezleten ne kelljen azt hallanom, hogy „az is kiderül ám, kedves anyukák, hogy otthon milyen a légkör, mert a gyerek úgy áll a társaihoz, ahogy otthon tapasztalja”, mert akkor megint egyből görcsbe ugrik a gyomrom.
Mondjuk a férjem elmehetne az ilyen szeánszokra, mert a párkapcsolatról is egész jókat mondtak, és gyereknevelési szakkönyveket sem olvasott még soha…