A gyerek és a veszteség avagy esetünk a marcipán delfinbálnával

Szereti valaki a veszteséget?

Nem nagyon hinném, hogy bárki is azt kívánná, bárcsak le kellene mondania valamiről, ami neki fontos, bárcsak nem láthatná többé azt, amit vagy akit szeret, bárcsak ne csinálhatná többé, amit szívesen tesz.

Bár tudjuk, hogy a gyerekeinket sem tudjuk felnevelni anélkül, hogy megtapasztalják, mit jelent soha nem tudni visszacsinálni valamit, megjavíthatatlanul széttörni vagy visszakaphatatlanul elveszíteni dolgokat, helyzeteket, akár embereket, mégis szeretnénk néha átvenni a terhüket. Nem is csak a veszteségtől óvjuk őket, hanem a fájdalomtól. Mennyire örültem volna sokszor, ha én kapom az oltást, vagy legalább én érzem a szúrást, ha én viselem a betegséget, és nem kell néznem a gyerek letört, szomorú arcát, és látnom, hogy alig él, ha megoltalmazhatom egy szeretett játék elvesztésétől, még ha tudom is, hogy nem jó, ha megkímélem mindentől. De szerintem az ember egyébként is legkésőbb a szülésnél rájön, hogy nem tud megcsinálni dolgokat a gyereke helyett. Például nem tud megszületni helyette. Azt neki kell végigcsinálni. És nem a legkisebb küzdelem az életében.

Nálunk az első szörnyen átélt veszteség egyébként egy lufi volt.

Mondhatjátok, hogy semmiség, egyébként persze, az, mégis teljes erővel rázuhant a fiamra minden, ami az elvesztéssel együtt jár: kidurrant a piros lufi, éppen az az egyetlen, és senki sem tudja újra összerakni. Apa sem, anya sem. Pukkant egyet, szétszakadt. Először látszott a fiamon a hitetlenkedés, a követelés, hogy csináljuk vissza, majd következett a zokogás abban a pillanatban, amikor leesett, hogy ezt már nem lehet. Még mi sem vagyunk akkora hatalmúak, hogy egy lufit visszafújjunk. És akkor ugye, ez lehetetlenség is. Másrészt pedig rémisztő, nem? Hogy vannak dolgok, amiket még apa és anya sem tud visszacsinálni. És láttam az arcán kétségbeesett sírás közben a gyászt és a dühöt, és a végtelen veszteséget. Drámai volt, hiába csak egy lufiról volt szó.

És most itt ez az eset a marcipán bálnával. Megmondom, perceim rettegésben telnek, mióta hozzánk költözött a cukrászdából. Történt ugyanis, hogy gyermekem fejébe vette, hogy a cukiban bálnák laknak. Megvizsgálta a kávézó összes helyiségét, és együtt megkérdeztük a tulajdonoslányt, vannak-e erre bálnák, vagy ha voltak, nem látta-e őket korábban. Sokat beszélgettünk ennek következtében bálnacsaládokról, anya- meg apabálnákról, bálnagyerekekről. Miután többször is jártunk nála hasonló témában, a cukis lány segítségünkre sietett, és berendelt egy marcipán halat. Megérkezett a delfin, akit ugye bálnának neveztem, hogy végre haladjunk a kérdésben. Ma megvizsgáltuk, Briginek neveztük el, megvásároltuk, és a fiam nagyon boldog volt. Beszélgetett a delfinjellegű marcipánlénnyel. Ő akarta hazahozni, amitől a hideg kivert, mert már láttam, hogy kiejti a kezéből, és azonnal összetörik Brigi, a delfinbálna, és egész délután csak gyászoljuk. Egyszer valóban ki is esett, de túlélte.

Nem lehetett zacskóba tenni, csak a mindig szétesés előtt álló műanyag dobozban hoztuk. Megérkeztünk, és reméltem, hogy akkor kitesszük az asztalra, és örülünk neki. Nem ez történt. Fiam kivette a dobozból, közölte, hogy vele fog aludni, olvassunk mesét, és Brigi is hallgassa, és nem lehet magunk mellé tenni, hanem ő fogja. Szerintetek mennyi idő kell egy marcipán bálnának, hogy szétolvadjon? Mondjuk öt perc alatt leolvad a szája, ezt már megtapasztaltuk, de a többire lehet még tippelni! Meddig élhet egy cukorlény, valójában delfin, amely egy fura kagylón vagy marcipánsziklán trónol, és amelyet egy majdnem három éves egyik szobából a másikba hurcol, magánál tart, könyvet olvas neki, és időről-időre szorongat, mert nagyon szereti és nagyon aranyosnak találja?

Meddig tudjuk elkerülni a keserves sírást, amit a bálna elvesztése, megsemmisülése hoz majd magával, egy lényé, akit lassan már én is megszeretek, hát csak van lelke, ha a fiam beszélget vele, nem?

Nálatok is laknak fura lények, akiket muszáj megszeretni? Ti hogy kezelitek ezeket a helyzeteket?

marcipán delfinbálna kép innen