Várandós voltam, amikor először találkoztam egy nővel, aki két nyelven nevelte a kislányát. Mindenki előtt magyarul beszélt vele, de otthon csak olaszul. Megkérdeztem, hogy az olasz anyanyelve-e, de azt mondta, nem, csak élt kint, és nagyon jól tud, egyáltalán nem probléma, hogy mindent olaszul mondjon, és ez a gyereknek is hasznos. Azóta másokat is ismerek, akik otthon idegen nyelven beszélnek a csemetéjükhöz annak ellenére, hogy mindkét szülő magyar.
Ez a téma a férjemmel is felmerült, amikor még csak tervezgettük, mi lesz, ha a kicsi megszületik. Ő nagyon szeretné, hogy hamar megtanuljon lehetőleg angolul, és ezzel se maradjon le a kortársaival szemben. Egy időben mindketten jól tudtunk angolul, elvileg megoldható lett volna, hogy így beszéljünk a fiunkkal. Azóta az én nyelvtudásom igencsak apadt, ez szokott történni, ha az ember nem használja – nálam legalábbis, de ettől függetlenül is mély ellenérzésem volt a projekttel szemben. Nyilván nem lett volna így, ha a párom történetesen angol anyanyelvű, eszembe sem jutott volna, hogy ő ne a saját nyelvén beszéljen a gyerekhez, de ahhoz, azt hiszem, minden körülmények között ragaszkodtam volna, hogy én magyarul szólok hozzá. Még akkor is, ha valamely nyelvtudásom eléri a tökéletes, anyanyelvi szintet.
De persze lehetséges, hogy engem valamiféle különös viszony köt az anyanyelvemhez, ami másoknál egyáltalán nincs meg: nekik ez egyszerűen nem ilyen fontos. Számomra a nyelvben, amit beszélek, benne van a kultúrám, az, ami nekem fontos, az, amiben felnőttem, a gyerekkorom és az érzéseim is, nem úgy értve, hogy csak a nyelven keresztül tudom kifejezni őket, remélem, nem, de a szavak és a hangzások érzéseket rejtenek. Csak magyarul van meg a rezgés, a hangulat, a másodlagos jelentés, az én világom.
Szabályosan fájna, ha más nyelven kellene megpróbálni visszaadni ugyanezt.
Sőt, bevallom, bár sok szakkönyv és szakcikk ennek ellentmond, én még a nagyon korai nyelvtanfolyamokat sem szeretem annyira. Jó, ha élvezi, hogy angol éneket tanul, tanuljon, de tanuljunk már meg magyarul! Úgy rendesen.
(Figyelitek, lassan irodalmi kifakadás következik édes anyanyelvem szeretetéről. Na jó, abbahagytam.)
Szóval nagybetűs nemet mondtam az ötletre, hogy beszéljünk itthon angolul. Az angol bölcsiről, amit szintén nem akartam, meg kiderült, hogy messze van és nagyon drága. Mondjuk, lett helyette egy nagyon magyar, szocreál-jellegű, de ez másik kérdés.
Viszont mindig is érdekelt, milyen lehet azoknál a családoknál, ahol a szülők is kétnyelvűek, és esetleg az ország, amelyben élnek, egy harmadik nyelvet beszél.
Van ehhez kapcsolódó történetetek?
Ti beszéltek idegen nyelven a gyereketekkel?
