Az egyik nagy népszerűségnek örvendő napi sorozatunkban egy unoka eljátszott a gondolattal, hogy a nagyszüleit egy idősek otthonába költözteti. A téma kapcsán beszédbe elegyedtünk az anyámmal, és én viccelődve azt találtam neki mondani, hogy miért ne, a legjobb hely egy ilyen otthon, beszélgetőtársak, teljes körű kiszolgálás, még kis műhelyt is rendeztetnék be neki, hogy addig dolgozzon, ameddig csak szeretne.
Sok-sok évvel ezelőtti történetről van szó, de azóta sem tudom anyám fejéből azt a kényszerképzetet kiűzni, hogy én majd bezáratom, és holta napjáig dolgoztatom, ha egyszer majd megöregszik…
Most már tudom, milyen hely az idősek otthona. Apám nővére 89 éves, és már nem tud gondoskodni magáról. Évek óta tart a leépülése, üldözési mánia, szenilitás, furcsa víziók, hangok és alakok, be nem szedett gyógyszerek, és több baleset után a család még életben lévő része úgy döntött, hogy jobb lesz neki egy otthonban.
Nagy gonddal választották ki az intézményt. A gondozók kedvesek, közvetlenek, ismerős is van az alkalmazottak között, az épület jól felszerelt, kényelmes, szép. De a lakók nem azok a nevetgélve sakkozó csibész öregfiúk, és mosolyogva horgoló nénikék, akiket valaha ide gondoltam!
Emlékszem a sokkoló élményre, amikor legelőször meglátogattam a nagynénémet itt. Károgó-harsogó bolyongók, pelenkás totyogók, magukról nem tudók, és a folyton mindenbe belekotnyeleskedő bolondok.
És a nénim.
Régebben nem igazán kerestem a társaságát. Túl magabiztos volt, túl szókimondó, néha egyenesen nyers, és zavarba ejtően hatalmas műveltséggel rendelkezett. Ma már mindez a múlté. Néhány éve még számítógépet rendelt magának, hogy kitanulja minden csínját, interneten akart barangolni, de amikor hiába akart élethű képet találni egy bemondott címről, inkább hagyta a csudába az egészet.
Ma már meg tudnám mutatni neki a neten azt a kis eldugott utcát a romos házzal…
De egy csontosra aszott, megtört nénike vár az ágy szélén minden vasárnap, aki gyakorlatilag vak tekintetével mered a végtelen semmibe.
Van, hogy meg sem ismer, mást lát, mást vár, szinte mindig indulni készül. Kis csomagját kendőbe csomózva, karján fekete kabátjával várja, hogy hazamehessen a távoli kisvárosba, a szülői házba, amiben már évtizedek óta idegenek élnek.
De mindig örül, ha megyek. Néha nagyothalló füléhez emeli a tenyerét, engem csöndre int, és hallgatja a hallhatatlan rádió túlvilági hangjait, mondatfoszlányokat, szavakat szajkózva vissza nekem, a hangokra siketnek. És mesél. Sosem volt dolgokról, hogy hogyan csalta meg galádul az egyébként holtig hű férje, hogy tűzzel írják az égre a katonák a nevét, ha verset szaval nekik, és már mondja is, átszellemülten, behunyt szemmel: „Kúnfajta, nagyszemű legény volt, kínzottja sok-sok méla vágynak…”
És jönnek a történetek, az igaziak, az apjáról, az anyjáról, akik az én sosem ismert nagyszüleim, a tanyáról, a gyermek apámról, a cselédsorról, az eltűnt ruháról, ami miatt lopással gyanúsították, az alkuról, hogy csak akkor marad tovább, ha gyors- és gépírást tanulhat, a szerelemről, a gyárról, regényekről, utazásokról…
Időnként elcsendesül, kiszáll belőle az élet, vak szemével ismét a semmibe bámul.
Én pedig csak fogom az ápolt, de kék-barnára fogyott kezét, megsimítom a haját, a hátát, és rettegek, hogy így ér véget az én utam is.
Torz, ijesztő emlékekkel egy idegen helyen, ahol senkiben sem bízhatok, mert mindenki más épp olyan tébolyult, mint jómagam, bezárva a hamis múlttal, készülve egy soha be nem köszönő jövőre.
És amikor eljövök, néhány napig túlcsorduló szívvel mosolygok az öregekre az utcán, és elbeszélgetek a házban lakó idősekkel.
Pár napig nem bánom, ha az oviból hazafelé jövet leszólítja a fiaimat a mindig mosolygó, csoszogó bácsi, hogy aztán sokadjára is azt tudakolja tőlem: és mind fiú?!
Egy-két napig nem zavar, ha a tacskós bácsi barackot nyom a fiúk fejére, amíg azok megbűvölten bámulják az állomásra befutó vonatot.
Ilyenkor még azért sem ugrik görcsbe a gyomrom, ha a mamuszos nénike megfogja az egyik fiú kezét, és megkéri játszva, legyen a kísérője.
Mert ilyenkor látom mögöttük a szerelmet, a háborút, az éhezést, a küzdelmeket, a nevetést, mindazt, amivel ezen a hosszú úton valaha is találkoztak.
Azután egyszer csak visszaidomodom a többi emberhez, és nem értem, miért kell minden egyes nap ugyanazt a szövegkönyvet eljátszani, miért kell a gyerekemhez érni, miért kell csalogatni, és miért nincs jobb dolga, mint hogy végehosszan beszélgessen…
Míg újra el nem jön a vasárnap…
Tudod miért könnyebb az ilyen kultúrákban ez? Mert HAGYOMÁNY. Ezért van erejük, mert ez a szokás, úgy hiszik, ez így helyes, így jó. Ez a gondolat, adja meg az erőt hozzá. Ez számunkra modern “civilizált” emberek számára ismeretlen. Amúgy ez a hagyomány nem csak az indiánoknál van ugyebár, hanem ennek drasztikusabb formája, ami szerintem már embertelen – hogy a közösség elfogadja – a “büdös barlangos megoldás”, amit balkáni népeknél itt-ott még manapság is csinálnak a szegényebb, vidéki népek. (ha jól tudom Erdélyben is volt ilyen régebben) Vagy a japánoknál a halálhegy… Ezeknél az öreg tudatosan instant halálba megy, gyakorlatilag öngyilkos lesz.. Nm értek ezzel egyet abszolút! Ez borzalmas, de létező út. Az indiánok sokkal humánusabb, hiszen egy idős indián a vadonban vadászgatva, még akár évtizedeket is élhet, tehát ESÉLYT KAP, akár még egy nagyon boldog, megvilágosító, természetközeli csodálatos időszakot élhet át… A kettő közt a különbség szó szerint és absztrakt átvitt értelemben is egyaránt FATÁLIS és nagyon nagyon fontos látni ezt! Az indián utat üdvözlöm és tisztelem, a büdösbarlangos-halálhegyes “megoldást” viszont holokauszt-jellegű embertelen borzalomnak tartom..!
Valóban, ezt így még nem gondoltam végig, és sokkal szebb, méltóbb lépés ez. De vajon lenne-e erőm nem mástól (vagy mástól nem) segítséget kérni?
Nem mellesleg az indián öregek nyilván nem csak azért mennek el remetének, hogy ne legyenek a törzs terhére, hanem hogy MÉLTÓSÁGGAL HALJANAK. Ne lássa őket senki már egy leépült roncsként, sőt ne is érjék el azt az állapotot, amikor már az ember nem is ember, csak egy torz valami, inkább előbb gondoskodjon az ős természet arról, aminek meg kell lenni. Hiszen nyilván magányos remeteként nem él addig egy idős ember, mintha ápolgatnák és nem úgy hal, nem kiszenved végelgyengülésben pelenkában, vagy gépeken, hanem valami banális, balesetben pusztul, legurul egy hegyoldalon vagy vadászat közben egy vad sebzi meg stb. Viszont a testét előbb utóbb megtalálja a törzs, mert valamilyen szintű kommunikáció azért nyilván megmarad, néha meglátogatják a kunyhóját vagy füstjelekkel néha üzennek. Amikor egy ideje már nem ad életjelt, illetve nem találja otthon a néha meg-meg látogató szerette, akkor elkezdik keresni és ha megtalálták a maradványait a vadonban, méltón, tisztelettel eltemetik… Szerintem sokkal szebb és nemesebb dolog így távozni…
“Akik meg blogot gyártanak,talán figyeljenek oda,hogy a tartalom megegyezzen a képi világgal.”
“Én pedig csak fogom az _ápolt_, de kék-barnára fogyott kezét…”
Még egyszer hangsúlyozom: ezekben az otthonokban igyekeznek a testi igényeket maximálisan figyelembe venni. Van manikűr-pedikűr, fodrász.
Egészséges, fiatal, energikus társaság, várható pozitív jövő, az örök fiatalság titka, stb, na az nincsen.
Szintén ismételve magam: a kép lehet egy _jelzés_, miszerint akinek nem engedik el a kezét, az sokkal szebb öregkort érhet meg (a köröm ebben az esetben szimbólum), mint aki magányosan éli utolsó éveit.
“De azért legyünk őszinték,nem ez ma a magyar átlag.
Kenyérre,tejre,alapvető élelmiszerre sem telik…nemhogy műkörömre.” – igen, valóban, de én nem a nagy magyar átlagról írtam, hanem konkrétan a nénikémről.
Remélem, sikerült a válaszommal eloszlatni a rossz érzést Önben, és valamelyik válasz elnyeri a tetszését.
U.i: nagyon sokáig néztem, hogy a “Párválasztás a buszon” című posztban a fiatalember szeme a képen lehet, hogy zöld, és nem barna.
Azután úgy döntöttem, hogy talán nem is olyan fontos…
Egyébként tényleg köszönöm, ha megosztja velünk bárki a véleményét. De általában elsőre is értjük a kritikát, sőt, meg is értjük, többnyire meg is fogadjuk.
Kedves Cecilia!
Mi a különbség a blog és a média között ebben az esetben?A média a nyilvánosságot célozza meg,mint jelen esetben a blog is.Nem a barátnőd írta személyes levélben,hanem mindenkinek szólt…s innentől kezdve média.
Valóban nem a köröm a probléma,hanem az,hogy egy ilyen cikkhez milyen képet csatolnak.
Nem a cikkel van bajom,hanem a köritéssel.Nincs harag.Kivánom,hogy az Öregek otthonában Te legyél a legszebb körmű hölgy:)))))
Akik meg blogot gyártanak,talán figyeljenek oda,hogy a tartalom megegyezzen a képi világgal.
Nemlajos, ezzel a cikkel most a szívemből szóltál. Nagymamám majdnem 91 évesen ment el tavaly tavasszal, azóta pont ezen jár az agyam folyton. Látom az összes idős embert kisgyerekként,önfeledten játszani, majd iskolásként, szülőként, mint most én….és aztán ott a vége…és csak görcsölök, hogy engem is elér, de mennyire nem akarom…aztán nyugtatgatom magam, hogy még az nagyon messze van, bár minden szülinapon már csak ez jut eszembe,remélem egynap elhalványodik,és megint tudok önfeledten csak élni!
Én is úgy gondoltam, nah, ha öreg leszek önként és dalolva vonulok be egy öregek otthonába, mégiscsak ott lesz a korosztályom,de az én képzeletemben se így néz ki egy idősek otthona…így már nekem se tetszik 🙁
Legyünk őszinték, ez egy nagyon jól megfogalmazott írás egy kényes témában, amiről nagyon jó beszélni és igazán ritka, hogy valaki ezzel foglalkozzon. Ehhez képest igazán mellékes, hogy milyen valaki körme egy illusztrációnak választott képen. Egyébként ez nem “a média” , hanem egy blog.
Gratulálok! Nagyon szép poszt volt! Épp tegnap találkoztam egy régi barátommal, s pont arról beszélgettünk, hogy legjobban talán attól félünk, hogy mi lesz velünk, ha idősek és betegek leszünk. Sajnos a családban is aktuális téma, mert a férjem nagymamája nagyon beteg, önmagát ellátni gyakran képtelen, folyton esik-kel, kész csoda, hogy a sokadik lépcsőről való leesés következtében nem szenvedett még combnyaktörést… Ő ugyan nincs egyedül, de a nagypapa csak annyival van jobban, hogy még önellátó, s apróbb dolgokat még el tud végezni a ház körül. Minden rokon legalább 100 km-es távolságban él, mindenki dolgozik, és senki nem tudja magához venni őket, mert sehol nincs erre alkalmas hely, meg hát a napközbeni segítséget akkor is meg kellene oldani valahogy. Az idősek ráadásul amúgy sem szívesen változtatnak már, legszívesebben ők is az otthonukban maradnának életük végéig. Idősek otthonáról szó sem lehet, úgyhogy marad az otthonápolás rengeteg pénzért… Nagyon nehéz kérdés ez, a hideg futkos a hátamon, ha belegondolok, hogy egyszer mi is megöregszünk, s ugyanilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetünk. Természetesen én sem szeretnék senkire rátelepedni, terhére lenni valakinek, de azért őszintén bízom benne, hogy a három gyerekem közül legalább egy (de inkább mindhárom) majd rám nyitja az ajtót időnként, s nem csak a kötelességtudattól vezérelve. Aztán ha már nagyon öreg leszek, jóllaktam az élettel, egy este lefekszem aludni, s gyorsan, észrevétlenül távozom, kihagyva az évekig tartó folyamatos betegeskedést, testi-szellemi leépülést. Bárcsak így lenne! De sajnos nagyon sok más forgatókönyv is lehetséges…
Elgondolkodtam ezen a válaszon. Mi az,hogy haszna vagyok egy társadalomnak? Ha ez így működne, soha nem születnének gyerekek,mert elég macerás felnevelni Őket,s mint tudjuk nagyon kevés egyed hálálja meg.Ami természetes,mert Neki a saját életét kell élni.Az evolúció törvénye szerint ez így működik.El kell engedni Őket.
Ilyenkor merül fel bennem a kérdés,hogy érdemes volt feláldoznom értük az életem-tünk nagy részét?
Miért nem vagyunk olyan bátrak,hogy a saját életünket éljük?
Társadalmi elvárás…vagy gyávaság? Ez itt a kérdés? Shakespearre:)))…avagy Shakesbeere….:)))
Kedves Nemlajos!
A média fontos szerepet tölt be az ember életében.
Tehát ez egy kényes terület és nagyon oda kell figyelni,hogy a mondanivalóhoz mi párosul.Nem kell sehova szaladni,hiszen csodálatos képek,festmények vannak idős emberek kezéről,lábáról,arcáról.
De azért legyünk őszinték,nem ez ma a magyar átlag.
Kenyérre,tejre,alapvető élelmiszerre sem telik…nemhogy műkörömre.
Szerintem sok idős,elhagyatott ember örülne,ha francia manikürre telne. S fogadjunk,hogy nem csináltatnák meg, hanem az unokáiknak adnák oda ezt a pénzt.Mert Ők teli vannak szívvel-lélekkel és végtelen sok szeretettel.
Csak egy kis odafigyelés kéne…nem olyan bonyolult….
Igen, én is azt gondolom, hogy mindannyian csak reménykedhetünk, hogy ha eljön az idő, lesz módunk méltósággal távozni.
De van-e olyan pont az életünkben, amikor az ember felismeri, hogy már nincs haszna a többiek számára?
És mennyire érdekes gondolatkísérlet eljátszani azzal, hogy vannak/voltak kultúrák, ahol az ember egészen a végső öreg korig _mindig_ hasznosnak érezhette magát!
Egyébként Katka 22 éves vagy vagy 22-ben születtél?
Ha 22-ben születtél elfogadom a válaszodat,hiszen ennyi idő alatt rengeteg dolgot letettél az asztalra.
Ha 22 éves vagy, akkor méltányolom a naívságodat.
Valóban szép írás csak nem életszerű a hozzáadott kép. Nem Neked szólt,hanem azoknak, akik a képet hozzátették.
Egyébként örülök,ha a Te nagymamád műkörömmel simogat.
Ha van egy kis időtök,akkor a mellinplantáció is jöhet.Az otthonban remekül mutat.
Kedves Krisztina!
Tudjuk, hogy a képek nem mindig tökéletesen illeszkednek a leírtakhoz. Ez azért lehet, mert nincs egy kizárólagos fotósunk, aki gyorsan elszalad lefotózni azt, amire épp szükségünk van.
Elnézését kérjük, ha ez néha nagyon zavaróra sikerül.
A nénimnek egyébként kifejezetten ápolt (a legtöbb általam ismert embernél ápoltabb) körmei vannak, még a lábán is.
Az otthonba jár gyógymanikűrös, sőt, fodrász is.
Ugyanakkor a kép ellenpólust is szolgáltathat, hogy vannak öregek, akiknek nem engedik el a kezét – akármit is jelentsen ez.
Ezért gondoltam, hogy a kép jó választás lehet, de elnézést, ha ez mégis zavaróan hat a történetben.
Kedves Katka!
Köszönöm szépen a reakciódat. Valóban nem tudom miről szól ez az írás.35 éves volt az Édesanyám, amikor elment.Férjem 1998-ban ment el s én itt maradtam egy 5 éves kislánnyal és egy 15 éves kamasz fiúval.A nagymamám 78 éves koráig élt.Én intéztem az otthont neki s sűrűn látogattam.Közben a két gyermekem,ha beteg volt,nem tudtam kire hagyni.De álltam a sarat.Mindkét gyermekem egyetemre járt,jár,4.7-es átlaggal.
S bocsánatot kérek,de nekem nincs időm francia manikűrt csináltatni.mert mosni,főzni,vasalni kell,,,amig bírom.
Csak a slendriánság zavar. Nem gondolom,hogy egy otthonban műkörmös a legfontosabb személy.
Van én vagyok nagyon maradi.Ezért elnézést kéek. Én szégyellem magam….
Az öregség bonyolult és kényes kérdés. De hát mi nem a társadalmi- emberi kapcsolatok szociális viszonyok terén. Gyerekcipőben jár a civilizációnk még mindig ezek helyes kezelésében. Az indiánoknál az öregek ÖNKÉNT elhagyják a törzset, amikor már nem tudnak annak hasznára lenni, hanem csak eltartanák őket. Ismétlem – mert kulcskérdés – ÖNKÉNT !!! Nem kidobják őket, nem kiközösítik, nem bántják, nem éreztetnek velük semmi negatívat még csak finoman sem. És amikor egy-egy öreg rászánja magát a nagy útra, hogy szokás szerint, remeteként élje le a távolban, hegyen, erdőben, valahol a maradék idejét, az egész törzs SÍRVA MARASZTALJA, könyörögnek, biztosítják hogy semmi baj ha marad, SZERETIK, bármit vállalnak érte. Az öreg indián ilyenkor bár szintén sír, és ölel, de RENDÍTHETETLEN. El indul, mert tudja érzi, – legalábbis az ő ősi szokásaik szerint -hogy így van jól, ha megy; és úgy nem jó, ha marad… Ha valamelyik idős mégis úgy dönt hogy nem megy el. Semmi baj sincs, élete végégi szeretettel élnek vele. Tehát teljesen szabadon választják és az öregek 99% “él” is eme lehetőségével, vagy jogával, íratlan kötelességével. Persze ez nem ma van így, legfeljebb dél-amerikai dzsungelekben még tán, de nyilván észak- és közép-amerikában már nemigen, hiszen a kiírtott, rezeárvátumokba deportált és ott nyomorgó kevéske indián is már úgy mond “civilizálódott”… Nem vagyok idős még. Tehát nem érintettként gondolok erre néha, hanem csak ha szóba jön, mint pl itt és most e téma. Azonban ilyenkor mindig elgondolom, hogy én a 99%-ba vagy az 1%-ba tartoznék, ha mondjuk x évszázaddal ezelőtt egy nomád indián törzsben élnék és ott megöregednék.. Vajon maradnék-e vagy mennék? És mindig az utóbbit választom magamban… persze más így elképzelni, és más amikor szemben állunk valamivel éppen…
Tudod Kriszta, ez egy nagyon őszinte írás, nagyon nehéz dolgokról, ebben egy kicsit benne van az író lelke…. Ha még nem kellett családtagodat így látogatnod, akkor nyilván nem is tudod, hogy miről szól ez az írás….
Tényleg a kép volt az egyetlen, ami hosszászólásra bírt? Sajnálom….
Negatív kritikát osztogatni, más munkáját bírálni olyan könnyű, de örömmel fogadnám, ha valóban megosztanád az írással kapcsolatos véleményed.
Igen, ez is egy nagyon jó észrevétel….
És természetesen eszembe jut pár rokonom mondása: örülj, hogy lányod van, majd ellát és segít öregkorodban (nem úgy, mint a fiúgyerekek).
Én nem akarom! Nem azért akartam gyereket, hogy öregkoromban rátelepedjek az életére.
Hű, sokkoló, igaz… De még mindig egy jó verzió.
Látogatják, nem felejtik el. Mesélhet, beszélhet. Búcsú az élettől. De jobb, mint a távol lévő kórház elfekvő osztálya, ahol – mivel nővér nem jár minden öreg mellé – rengeteg nyugtatót kapnak, hogy aludjanak egész nap, ne akarjanak hazamenni…
Az is egy felmerülő kérdés, hogy hogyan fognak bánni velünk a gyerekeink, ha majd öregek leszünk és rájuk szorulunk. Valószínűleg úgy, ahogy mi bánunk a szüleinkkel és nagyszüleinkkel. Az élő példa maradandóbb, mint a szövegek, tanítások.
Nekem nagyon tetszett a második kép. A szegény, elhagyatott nagynéni képe műkörömmel,avagy francia manikűrrel:))))….csodás….
Legyenek kedvesek a moderátorok odafigyelni,mert a múltkor is szűz jegyében skorpió volt a megadva.
Egyébként elképzelhető,hogy utolsó lélegzetvételével minden idős nénike műkörmöt szeretne…milyen jól mutat majd a temetésnél.
Kac….kac…s mégegyszer kac…
Bocsi a rengeteg helyesírás hibáért…. Még nagyon reggel van… 🙂
Szerintem nagyon fontos, hogy az időskort eltervezzük, hogy tudjuk, hogy mit akarunk. Persze rózsaszín álom mindenki fejében van, hogy majd a párommal az unokáim körében és az milyen szép lesz…. Na, de mi van, ha meghal a párod? A gyerekeid külföldre költöznek és ott lesz családjuk és örülsz, ha évente 2 hetet láthatod az unokákat? Mi lesz, ha már nehezebben gondoskodsz magadról? Valamelyik gyerekedhez költözöl? Teher leszel számára? Szeretnél az lenni? Vagy inkább maradsz otthon és kérsz otthonőpolást? Akkor kezdjed el gyűjteni a pénzt, hogy majd tudjad fizetni…. Vagy bemész egy lakóotthonba. Ahol lehet önálló lakásod, szerveznek neked programokat és ahogy fogy az erőd egyre több szolgáltatást vezsel igénybe?
Mi lesz, ha pszihésen leszel beteg? Mi van, ha elviselhetetlennés tesz a betegséged? El tudod fogadni, hogy egy olyan otthonba legyél, mint a néni a cikkben? Vagy inkább terhelnéd ezzel a gyerekeidet? Mit szeretnél?
Szerintem tudatosan készülni kell ezekre, el kell fogadni az időskort is, no meg azt is, hogy lehet, hogy a párod megy el előbb….
Mit kezdesz a magányos napokkal? Mi fogja kitölteni az életed? Mi lesz nyugdíj után, ha nem lesz miért felkelned?
Nagyon nehéz kérdések…. Mindenki keresse meg a saját válaszait….