Az egyik nagy népszerűségnek örvendő napi sorozatunkban egy unoka eljátszott a gondolattal, hogy a nagyszüleit egy idősek otthonába költözteti. A téma kapcsán beszédbe elegyedtünk az anyámmal, és én viccelődve azt találtam neki mondani, hogy miért ne, a legjobb hely egy ilyen otthon, beszélgetőtársak, teljes körű kiszolgálás, még kis műhelyt is rendeztetnék be neki, hogy addig dolgozzon, ameddig csak szeretne.
Sok-sok évvel ezelőtti történetről van szó, de azóta sem tudom anyám fejéből azt a kényszerképzetet kiűzni, hogy én majd bezáratom, és holta napjáig dolgoztatom, ha egyszer majd megöregszik…
Most már tudom, milyen hely az idősek otthona. Apám nővére 89 éves, és már nem tud gondoskodni magáról. Évek óta tart a leépülése, üldözési mánia, szenilitás, furcsa víziók, hangok és alakok, be nem szedett gyógyszerek, és több baleset után a család még életben lévő része úgy döntött, hogy jobb lesz neki egy otthonban.
Nagy gonddal választották ki az intézményt. A gondozók kedvesek, közvetlenek, ismerős is van az alkalmazottak között, az épület jól felszerelt, kényelmes, szép. De a lakók nem azok a nevetgélve sakkozó csibész öregfiúk, és mosolyogva horgoló nénikék, akiket valaha ide gondoltam!
Emlékszem a sokkoló élményre, amikor legelőször meglátogattam a nagynénémet itt. Károgó-harsogó bolyongók, pelenkás totyogók, magukról nem tudók, és a folyton mindenbe belekotnyeleskedő bolondok.
És a nénim.
Régebben nem igazán kerestem a társaságát. Túl magabiztos volt, túl szókimondó, néha egyenesen nyers, és zavarba ejtően hatalmas műveltséggel rendelkezett. Ma már mindez a múlté. Néhány éve még számítógépet rendelt magának, hogy kitanulja minden csínját, interneten akart barangolni, de amikor hiába akart élethű képet találni egy bemondott címről, inkább hagyta a csudába az egészet.
Ma már meg tudnám mutatni neki a neten azt a kis eldugott utcát a romos házzal…
De egy csontosra aszott, megtört nénike vár az ágy szélén minden vasárnap, aki gyakorlatilag vak tekintetével mered a végtelen semmibe.
Van, hogy meg sem ismer, mást lát, mást vár, szinte mindig indulni készül. Kis csomagját kendőbe csomózva, karján fekete kabátjával várja, hogy hazamehessen a távoli kisvárosba, a szülői házba, amiben már évtizedek óta idegenek élnek.
De mindig örül, ha megyek. Néha nagyothalló füléhez emeli a tenyerét, engem csöndre int, és hallgatja a hallhatatlan rádió túlvilági hangjait, mondatfoszlányokat, szavakat szajkózva vissza nekem, a hangokra siketnek. És mesél. Sosem volt dolgokról, hogy hogyan csalta meg galádul az egyébként holtig hű férje, hogy tűzzel írják az égre a katonák a nevét, ha verset szaval nekik, és már mondja is, átszellemülten, behunyt szemmel: „Kúnfajta, nagyszemű legény volt, kínzottja sok-sok méla vágynak…”
És jönnek a történetek, az igaziak, az apjáról, az anyjáról, akik az én sosem ismert nagyszüleim, a tanyáról, a gyermek apámról, a cselédsorról, az eltűnt ruháról, ami miatt lopással gyanúsították, az alkuról, hogy csak akkor marad tovább, ha gyors- és gépírást tanulhat, a szerelemről, a gyárról, regényekről, utazásokról…
Időnként elcsendesül, kiszáll belőle az élet, vak szemével ismét a semmibe bámul.
Én pedig csak fogom az ápolt, de kék-barnára fogyott kezét, megsimítom a haját, a hátát, és rettegek, hogy így ér véget az én utam is.
Torz, ijesztő emlékekkel egy idegen helyen, ahol senkiben sem bízhatok, mert mindenki más épp olyan tébolyult, mint jómagam, bezárva a hamis múlttal, készülve egy soha be nem köszönő jövőre.
És amikor eljövök, néhány napig túlcsorduló szívvel mosolygok az öregekre az utcán, és elbeszélgetek a házban lakó idősekkel.
Pár napig nem bánom, ha az oviból hazafelé jövet leszólítja a fiaimat a mindig mosolygó, csoszogó bácsi, hogy aztán sokadjára is azt tudakolja tőlem: és mind fiú?!
Egy-két napig nem zavar, ha a tacskós bácsi barackot nyom a fiúk fejére, amíg azok megbűvölten bámulják az állomásra befutó vonatot.
Ilyenkor még azért sem ugrik görcsbe a gyomrom, ha a mamuszos nénike megfogja az egyik fiú kezét, és megkéri játszva, legyen a kísérője.
Mert ilyenkor látom mögöttük a szerelmet, a háborút, az éhezést, a küzdelmeket, a nevetést, mindazt, amivel ezen a hosszú úton valaha is találkoztak.
Azután egyszer csak visszaidomodom a többi emberhez, és nem értem, miért kell minden egyes nap ugyanazt a szövegkönyvet eljátszani, miért kell a gyerekemhez érni, miért kell csalogatni, és miért nincs jobb dolga, mint hogy végehosszan beszélgessen…
Míg újra el nem jön a vasárnap…
