Nem hiszem, hogy emlékeztek, de egyszer, még a blog első heteiben közzétettünk egy felhívást, hogy ha valakinek van kedve megosztani történetét mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban, szívesen látjuk. Nyilván rosszul fogalmaztam, vagy valami nem stimmelt az írással, mindenesetre nem sok reakciót kaptunk. A napokban viszont olvastam egy könyvet, ami mintha erre reagált volna.
Mondjuk, bevallom, eléggé megviselt, csak kis adagokban tudtam haladni, holott nem több az egész száz oldalnál. Kiss Noémi Ikeranya című művét nem éppen a gyenge idegzetűeknek ajánlanám. Nem meglepő módon egy ikreket szülő nő története bontakozik ki benne, de nem könnyen áttekinthetően, hanem fragmentumokban, rövid részletekben, nagy összefüggések és nagy megoldások nélkül, amilyennek egyébként gyakran a szülés utáni első időszakot megéljük.
A könyv engem egyrészt visszavitt egy kicsit a gyerekem születése utáni hónapokba, a lázálmokba, amiket akkor láttam, félálomban, szoptatás közben, a rettenetes félelmekbe, amiket megéltem, és nem mertem elmondani, a folyamatos, minden percet felőrlő aggódásba, hogy most lélegzik-e, és mit csinálok majd, ha nem fog, de arra is ráébresztett, hogy milyen érdekes: még ezt is el tudtam felejteni. Ezt a mindent kitöltő, alvásmegvonás és félelem okozta hallucináció-sorozatot.
Másrészt én valóban nem tudom, milyen, ha végig kell csinálni a mesterséges megtermékenyítés nyilván megalázó és fájdalmas folyamatát. Ahogy azt sem tudom saját tapasztalatból, milyen, ha a baba korán születik, az intenzívre kerül, aggódni kell az életéért, egy hajszálon függ minden, mindössze néhány csepp teát iszik, és később nem fejlődik rendesen. Korábban nem tudtam, hogy ez ennyire durva.
“Anyám nem tudott volna elengedni, úgy szorított magához. Nem szerettem, hogy anyám lekicsinyel. Utáltam kicsinek lenni. Elhatároztam, hogy ellene növök meg. Szembemegyek vele. (…)
Az osztályon, ahol feküdtem, minden babának lógott egy cső a fejéből, ezért azt gondolták, a fejünk nem nő majd meg eléggé, örökre lágyultak maradunk. Tanulni sem fogunk tudni. Mozogni, járni, kiabálni, a szavakat csak rebesgetjük, és alacsonyra növünk. Puhakoponyák leszünk. A hírt a doktor bácsi azonnal közölte a szüleinkkel, akik zsebkendőt vettek elő, könnyeztek és lemondtak rólunk, vagy zsebkendőt vettek elő, könnyeztek és elhatározták, hogy juszt se mondanak le rólunk. Na, ilyen volt az én anyám.”
Ez a szöveg nem hagyja ki a fájdalmas, kétértelmű, idegesítő vagy durva részleteket – vagyis a cukormázt és a gyerekszülés felértékelését, fényezését messze elkerüli- , viszont nem ítélkezik.
Nyilván nem erre a kérdésre íródott az Ikeranya, mégis feltehetnénk neki, hogy elkerülhető-e a fájdalom, és reménykedhetünk-e, hogy minden mégiscsak csodálatosan, filmszerűen alakul, ha gyereket vállalunk? A válasza egyértelmű volna: NEM!
És akkor még egy részlet:
“Szalad, szalad, szalad, álmában anya messzire megy, óriási, erős, izmos test. Álmában anya nem anya többé, ettől aztán szomorú és letört. Anya elveszítette a szabadsága fonalát, egy labirintusban kaparja a falat, fekszik, fejben az utat töri kifelé. Ám felébred, mert valaki sír, és anyát akar, hogy megvigasztalja. Anya szabadon dönt, merre megy át a gyerekhez, a lépcsőn vagy a folyosón keresztül, itt a konnektorba rúghat bele, amott leverheti a gurulós játékot. Sötét éjszaka van, a szürke hold világít.”
Ismerős?
