Meghalt egy baba.
Egy baba, akit ismertem abból az időből, amikor a mamája pocakjában volt. Amikor beszélgettünk, ő ott volt bent, és hallott minket, és én tudtam, hogy figyel.
Egy baba, akit így ismertem, már nincs.
Nem tudok hozzátenni semmit, mert úgy érzem, minden szavam kifacsarható, mintha nem lenne jogom a szavakhoz, hiszen nem is az én gyerekem, egy pillanatig sem mérhető a megdöbbenésem és a veszteségérzetem a szülők veszteségéhez.
De az a helyzet, hogy borzasztóan megrendített a hír.
Sokan mondják, hogy ezt a veszteséget is túl lehet élni, egy ilyen gyászból is ki lehet jönni ép lélekkel. Én nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Tudjátok, ilyenkor gyakran eszembe jutnak a nagy mondások, hogy “elfogadom azt, aminek jönnie kell”, “az élet azt hozza, amit meg kell élned”, vagy, ahogy inkább imádkozni szokás, én is szoktam: “Legyen meg a Te akaratod”.
És a rideg valóság, hogy az esetek kilencven százalékában alapvetően így értem: “Uram, legyen meg a Te akaratod, de engedd meg, hogy a következő apró betűs részt csatoljam: amennyiben kedvelsz kicsit, és hajlandó volnál figyelembe venni a preferenciáimat, kérlek, a következőket akard:
1. Éljen a gyermekem, és legyen egészséges, boldog.
2. Éljenek egészségben azok, akiket szeretek.
3. Ha egy mód van rá, ne haljak meg a közeljövőben.
4. …”
Szerintem, mindenkinek megvan a saját listája, de talán nem is nagyon különbözik ettől.
Könnyű erről szövegelni, Coelhot idézni az áramlatokról, amelyek elragadnak, az elengedésről, amit meg KELL tenni, imádkozni is könnyű, ha nem gondolunk bele nagyon, de egy ilyen helyzetben mindezt megélni, durvább a durvánál.
Én csak ismertem ezt a babát, még rokona sem voltam, mégsem tudom, hogy lehet ezt elfogadni…
Az élet sajnos ilyen, útközben és a végén mindent elvesztünk amink csak volt.
Ez az élet… De kegyetlen dolog amikor ilyen történik, feldolgozhatatlan.
De viszont hozzátartozik az élethez, hogy ép ésszel elbírjuk a terheket. Már aki kibírja…
Ebben nem látok igazságot én sem. Nem is lehet…
Szerintem egy gyermek elvesztését sosem lehet elfogadhatónak tekinteni, mert nem az.
Az ilyesmi felfoghatatlan.
Utána jöhet bármi, ami átmenetileg csökkenti a fájdalmat, de végleges megnyugvás nem létezik.
Tudom miről beszélek: kétéves fiunkat 2 éve vesztettük el tragikus hirtelenséggel.
És bár azóta már eljutottam odáig (mert a pozitív gondolkodás ugyebár működik, hisz túlélni kell), hogy örüljek annak, hogy a másik gyermekem él, a házasságom a tragédia ellenére sem ment tönkre, sőt még az is megadatott, hogy újra gyermekünk szülessen (nemsokára új taggal bővül a családunk), stb., a történtek ma is ugyanolyan fájdalmasak és érthetetlenek, mint amikor anno átéltük őket.
Szóval nem igaz, hogy az ilyen típusú veszteség nem túlélhető, mert a Nap másnap ugyanúgy felkel és lemegy és mi még itt vagyunk.
Túlélhető, de már semmi sem lesz olyan, mint előtte…
Egy aprócska szomorúság-könny mindig ott lesz az ember szeme sarkában.
Életünk végéig.
A legboldogabb pillanatokban is.