Meghalt egy baba.
Egy baba, akit ismertem abból az időből, amikor a mamája pocakjában volt. Amikor beszélgettünk, ő ott volt bent, és hallott minket, és én tudtam, hogy figyel.
Egy baba, akit így ismertem, már nincs.
Nem tudok hozzátenni semmit, mert úgy érzem, minden szavam kifacsarható, mintha nem lenne jogom a szavakhoz, hiszen nem is az én gyerekem, egy pillanatig sem mérhető a megdöbbenésem és a veszteségérzetem a szülők veszteségéhez.
De az a helyzet, hogy borzasztóan megrendített a hír.
Sokan mondják, hogy ezt a veszteséget is túl lehet élni, egy ilyen gyászból is ki lehet jönni ép lélekkel. Én nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Tudjátok, ilyenkor gyakran eszembe jutnak a nagy mondások, hogy “elfogadom azt, aminek jönnie kell”, “az élet azt hozza, amit meg kell élned”, vagy, ahogy inkább imádkozni szokás, én is szoktam: “Legyen meg a Te akaratod”.
És a rideg valóság, hogy az esetek kilencven százalékában alapvetően így értem: “Uram, legyen meg a Te akaratod, de engedd meg, hogy a következő apró betűs részt csatoljam: amennyiben kedvelsz kicsit, és hajlandó volnál figyelembe venni a preferenciáimat, kérlek, a következőket akard:
1. Éljen a gyermekem, és legyen egészséges, boldog.
2. Éljenek egészségben azok, akiket szeretek.
3. Ha egy mód van rá, ne haljak meg a közeljövőben.
4. …”
Szerintem, mindenkinek megvan a saját listája, de talán nem is nagyon különbözik ettől.
Könnyű erről szövegelni, Coelhot idézni az áramlatokról, amelyek elragadnak, az elengedésről, amit meg KELL tenni, imádkozni is könnyű, ha nem gondolunk bele nagyon, de egy ilyen helyzetben mindezt megélni, durvább a durvánál.
Én csak ismertem ezt a babát, még rokona sem voltam, mégsem tudom, hogy lehet ezt elfogadni…
