Megöltek egy nőt

Úgy látszik, ez egy ilyen hét. Sajnos. Terka megrázó posztja után most én sem írhatok másról, mint amiről mindenki beszél. Megöltek egy nőt…

Csodálatos helyen élek. Mindig megdöbbenek a szerencsén, ami ide vezérelt minket, mikor egyszer eltévesztettük a felhajtást a szigetre. Meg hogy a lakásvásáron a többi favorizált projekt nem képviseltette magát. Így – szinte sorsszerűen – itt kaptunk megfelelő lakást.

Gyönyörű a környék, közel a Duna-part, ahol a vízi világ apraja-nagyja képviselteti magát minden évszakban. Szerencsésebb időszakokban hattyúk jönnek nagy csapatokban, de mindig találkozunk kacsákkal, szárcsákkal, sirályokkal, sőt, kiskacsára vadászó vízi patkányt is láttunk már.

Szeretünk itt lakni. Még csak öt éve, hogy ideköltöztünk, de hihetetlen közösség alakult ki, akik figyelnek egymásra. A lakóházak környéke rendezett, parkosított, és rengeteg a kisgyerekes család. Rengeteg! Innen nézve elképzelhetetlen, hogy nem születik elég gyerek… De nyilván, ez a hely vonzotta a fiatal családokat, hiszen ideális egy kisgyerek számára.

Persze, voltak kisebb-nagyobb bűnesetek, volt, hogy reggelre eltűnt egy-egy autóról a dísztárcsa, vagy maga az autó, és betörés is volt már erre néhány.

Ennek ellenére a környéket biztonságosnak tűnt, ahol harmadszori találkozás után már összeköszönsz a rendszeresen erre kószáló hajléktalan párral, ahol ismered, hogy kik jönnek átnézni kukanapokon a szemetest, és ha úgy adódik, adsz neki néhány felesleges befőttet, vagy az elnyűtt babakocsit. Ő pedig örül. Itt bátran szóba elegyedhettél az unatkozó nénikkel-bácsikkal, a parti birtokot igazgató gondnokkal, mindenki kedvesen, barátságosan reagált.

Imádtam a téli estéken a parton a kutyánkat sétáltatni, a szakadó hóban nagyokat rohangáltunk, de remekül lehetett gumicsizmapartikat csapni a fiúkkal ősszel. Na és mindig szívesen indultam neki, hogy a teknőseinknek friss növényeket szedjek, vagy csak ülni egy picit a parton a gyerekzsivaj után.

Egészen a múlt hétig. Amikor a közelben brutálisan megtámadtak egy nőt. Egy nőt, aki akár én is lehettem volna.

Egy teljesen hétköznapi nő, feleség, anya, aki gyanútlanul futni indult, és soha többé nem ért haza. Egy olyan helyen, ahová a szomszédaim is szívesen jártak futni, kerékpározni. Egy olyan helyen, aminek a közelében lévő kertészeti áruházba gyakorta elsétáltunk a fiúkkal. És eszembe sem jutott, hogy bárki lesben állhat az útszéli fák között!

Valamiért azt gondoljuk, egy kisgyerek életbiztosítás. Hogy nem eshet baja annak, akinek dolga, ráadásul ilyen fontos dolga van a világon. Hogy akit otthon a gyermekei várnak, az hazatér.

Nem merek belegondolni a borzalmakba, amelyeket ennek a szerencsétlen nőnek élete utolsó perceiben át kellett élnie egy gátlástalan, undorító, gonosz elme beteges vágya miatt, de napok óta mégis itt futkos a gondolataimban, zsibog a bőröm alatt, szorítja a gyomrom, gombócot gyűr a torkomba, és rettegéssel tölt el.

És már nem állok le beszélgetni ismeretlenekkel, és gyanakodva figyelem az egyre szaporodó hajléktalanokat, akiknek valószínűleg a legfőbb gondjuk most, hogy az egyre hidegebb éjszakákat valahogy átvészeljék. Hirtelen jóval többnek látszik a gyanús elem, sosem látott, rossz kinézetű arcok, csavargók, látszólag céltalanul lődörgő férfiak, arcodba bámuló idegenek mindenütt.

A sétálóutca padján ücsörgő idegen fiatalemberekhez már nem szaladhatnak oda a gyerekeim, hogy megsimogassák a tákolt pórázon vezetett, alig pár hónapos kis kutyát, mert azt képzelem, éppen a következő áldozatukat kereső, könyörtelen vadászok.

És ahogy egyre hamarabb sötétedik, egyre sietősebb az utunk haza. Nem megyünk le sötétedés után a partra, sőt, már nappal sem szívesen.

Eddig a nyugalom szigete volt, most már a félelemé.

És ezen talán már az sem változtat, ha elkapják a tettest.