A tököm tele a kölkökkel!!!
Ez a mondat konkrétan így hagyta el a számat néhány nappal ezelőtt. Nem vagyok rá büszke, de megtörtént. Pedig nem volt rá semmi különösebb okom, csak éppen van saját akaratuk, ami szöges ellentétben áll az enyémmel.
Én sem akarok óvodába menni, nekem sem tetszik, hogy ebédre normális ételt kell enni, szívesebben zabálnám a gumicukrot, meg a csokis kekszet napestig. Nekem se kell sapka, szerintem is gáz kedvesnek lenni a lépcsőházban a kiabálós nénivel, és én is állandóan bent döglenék a tévé előtt. De a francba is, ezeket a gyerekeket azért kaptam, hogy lehetőleg ép és egészséges felnőttet neveljek belőlük, akik lehetőleg jobbak, mint a szüleik. Vagy legalábbis ne gördítsek eléjük akadályokat, azután majd alakulnak maguktól úgy is.
És persze állandóan tele vagyok frusztrációval, hogy a gyerek legyen csendben, hogy jöjjön szépen, hogy siessen, hogy fogadjon szót, hogy ne legyen szemtelen, hogy üljön nyugton, ha várni kell, és egy csomó olyan elvárással, aminek szerencsétlen gyerek, ha belegebed, akkor sem tudna megfelelni, én meg csak egyre dühösebben rángatom, sürgetem, noszogatom, és már nem hallom, meg sem várom, mit kérdez, és amikor végül robban a kikerülhetetlen bomba, akkor persze süvítenek a számból a minősítések, címkézések, hogy ne legyél már ilyen lassú, miért vagy ilyen figyelmetlen, neked soha be nem áll a szád, igaz?! – Mindazt, amiben az összes gyereknevelős szak- és álszakkönyv egyetért, hogy tilos.
De hát olyan nehéz! Olyan nehéz nem a megszokott, belénk ivódott, rutinból vágott klisékkel reagálni rájuk! Olyan nehéz türelmesen válaszolni a hétszázadik kérdésre tíz percen belül! Olyan nehéz ötödjére is türelmesen hívni, vagy legalább nem üvöltve, hogy jöjjön már, öltözzön már, mert indulnunk kell.
Amikor persze, hogy leeszi a frissen ráadott pólót. Amikor nyilván akkor rántja le a terítőt, amikor ott felejtetted a poharat.
Amikor egyszerre kell pisilnie mindegyiknek, és amíg a nyakig szaros kicsit próbálod kivakarni a mocsokból, lehetőleg minél kisebb károkat okozva a lakásban, akkor visít mindegyik, hogy pisiiiiiiiiiiiilteeeeeeeem, és már borítja is a bilit, persze hogy mellé… és kakáááááááááltam, és már görgeti is le a gurigáról a papírt, hogy mire odaérsz, már alig látszik ki a gyerek a múmiajelmez alól, és akkor még örülhetsz, hogy az önálló fenéktörlést, amit az óvónő már úgy követel, most megúsztad!
Amikor az egyik előre rohan, mert megsértődött, a másik pedig éppen ezért marad hátra, és nem moccan, egy istenért sem. És csak hálát tudsz adni az égnek, hogy a harmadik még bírja a babakocsit.
Amikor az a vicces, hogy a legkisebbet megtanítják elviselhetetlen hangon visítani.
Amikor egyszerre akar mind valami baromi fontosat közölni, és akármelyik ujjadba is harapsz bele, az összes fájni fog, mert mind megsértődik valamin úgyis végül.
Amikor akkor nem fogják be egyetlen pillanatra sem a szájukat, és akkor ölik egymást percenként, és üvöltenek, sikítanak, ugrálnak, rohangálnak, mikor valami nagyon fontos dolog miatt lenne csak öt perc csendre szükséged, hogy végre halld a saját gondolataidat.
Amikor háromból három siklik ki a kezemből, miközben húzom a lábára a zoknit, mert az vicces, mert jobb dolga akadt, mert fontosabb átszaladni pucéran tucatszor a lakáson, mert ő most vadászgép, pókember, sasmadár, bármi, de nem óvodába igyekvő kisfiú.
Azután egyszer csak kattan valami, talán az őszi napfény, vagy egy kedves pillantás a szemöldökig húzott kukasapka alól, vagy egy őszinte, spontán ölelés, amiért nem kellett könyörögni, és máris értelmét veszíti az egész katonásdi.
Sikerül elengednem mindent, ami nem lényeges, amit csak az idióta társadalmi frusztrációk erőltetnek belénk.
Már nem fontos a csend, az azonnali munka, hogy mostazonnalrögtön hazaérjünk, hanem hirtelen meglátom a világot az ő szemükkel. És hirtelen megtalálom a hangom is, ami nem egyezik a rekedten üvöltöző őrvezetővel. Most már van türelmem kedvesen szólni hozzájuk, akkor is, ha ugyanolyan megátalkodottan viselkednek, mint tegnap.
És láss csodát! Estére nem dől össze a ház, ugyanolyan rend van (már ha rendet csinálok), ugyanúgy elfárad mind, és tisztán-pizsamásan bújik az ágyba, hogy aztán követelje tőlem a bocitarkát, meg az apartalattot.
Csak a sírásból és ijedtségből van kevesebb, amit az anyatiszt retorziói váltott ki belőlük.
Miért nem lehet minden nap így?
