Terka búcsúja

Ahogy Nemlajos már bejelentette egy korábbi posztban, búcsút veszek az Ursulától. Legalábbis nem leszek rendszeres szerző, esetleg csak alkalmankénti.

Egy külső körülmény miatt alakult így, kiderült ugyanis, hogy a munkám mellett nem írhatom még ezt a blogot is. Nem részletezném.

Csak annyit mondanék, hogy nehéz búcsút venni ettől a blogtól és a közös munkától Nemlajossal, nem csak azért, mert sok energiát fektettünk bele (és Nemlajos most kétszeresen is ezt teszi), hanem mert én hiszek az Ursulában. Hiszek abban, hogy itt egy jó közösség alakult ki, és talán egyre jobban fejlődik. Úgy láttam, hogy egy olyan blogot sikerült létrehozni, ahol normális hangnemben szólnak hozzá az olvasók a témához, és elfogadják azt is, aki másként gondolkodik, ez pedig ritka manapság az interneten. Főként pedig hiszek abban, hogy ez egy olyan blog tud lenni, ahol arról beszélhetünk, ami tényleg fontos nekünk, és amit tényleg érzünk: nem arról, amit gondolni, hinni és érezni kellene, hanem arról, ami van. Ettől ilyen hullámvasút az egész: hogy néha meglátjuk az élet, az anyaság, a nőiség napos, csillogó, sodró oldalát, máskor pedig mindezt egy sötét veremnek érzékeljük, amiből soha nem lesz kiút. Ha már leírjuk és kimondjuk, kicsit jobb lesz minden.

Megmondom, ezt valahol küldetésnek is érzem, hogy beszéljünk arról, ami VAN, még ha nehéz is. Nemlajossal küldetést még nem fogalmaztunk meg közösen, de szerintem ebben nagyjából egyetértünk. (Esetleg majd megcáfol a kommentekben, de a legutóbbi posztja éppen ezt támasztja alá szerintem…)

Szóval, fájó szívvel köszönök el, mindenkit bíztatok, hogy olvassa tovább az Ursulát, mert egyre jobb lesz, egyre színesebb, mi sem nagyobb garancia erre, mint Nemlajos személye!

Végezetül pedig Micimackót idézném, mert a pátoszt nem annyira szeretem: “Milyen szerencsés vagyok, hogy van valamim, amitől ilyen nehéz búcsút venni!”