Az öregség egyik legletagadhatatlanabb jele, amikor az ember unokahúga is leteszi a vizsgát vezetésből. Velem most ez történt. Vagyis vele, az unokahúgommal. Elsőre átment.
Nekem is van jogosítványom. Olyan, ami feljogosít, hogy bármikor, bármilyen személyautót elvezessek. Jó, nyilván árnyaltabb ennél a kép, de nagyjából ez a lényege. Ennek ellenére eszembe sem jut – rendben, bevallom, sokszor eszembe jut! – közúti veszélyeztetésbe torkolló hepajokat csapni.
Négy éve múlt, hogy mertem nagyot álmodni. Hirtelen ötlet volt, meg egy kisgyerekem, alig fél éves, de valamiért jó ötletnek tartotta a férjem is, hogy vezetni kezdjek.
Az elméleti résszel nem is volt semmi baj, az már ment tizenöt évesen is, amikor egy kis zöld babettával száguldoztam szülővárosom poros kis útjain – persze nem az enyém volt az sem, a nővéremtől kunyiztam el néhanap, hogy egy kicsit tépje a hajam a szél.
Szóval a KRESZ pikkpakk megvolt, egészségügyi vizsga meg nem kellett a ma már nem létező kismotoros vezetői engedélyem megléte miatt – amiről akkoriban filctollal húzták ki az élőállat vontatta valamit, szóval lovaskocsiban nem vagyok jó.
És akkor jött a vezetés.
Mivel az oktatómmal telefonon kellett volna felvennem a kapcsolatot, és nekem erős telefonfóbiám van, ezért egyre csak halogattam, míg nem beköszöntött a tavasz. Meg a gólya. Vagyis utóbbi még csak a szárnyát lengette, hogy nyár végére ideérjen.
Úgyhogy hirtelen extra sürgőssé vált, hogy letegyem a vizsgát, s legyőzve a telefonparámat, felkerestem az oktatómat, és belevágtunk.
Máig emlékszem az első rutinpályás élményemre, amikor a pasi eldarálta, hogy most elindulsz, gázt adsz, váltasz kettesre, aztán a végén fék, én meg szóltam, hogy héló, drága, kezdjük már az elején, hogy szervusz autó, ez itt Nemlajos, szervusz Nemlajos, ez itt autó, és csak úgy nagyjából, de mégis, úgy két éves gyerek szintjén, hülyebiztosan magyarázza már el, hogy mit is takar az pontosan, hogy „elindulsz”, a váltásról már nem is beszélve.
Ekkor már érezte az oktatóm, hogy nem lesz velem könnyű dolga.
Egyébként szerintem egészen hamar belejöttem, s azt leszámítva, hogy rettegek a forgalomban, kifejezetten jól éreztem magam a volán mögött. A sikeres rutinvizsga után az első forgalmi óránkon az autópályára mentünk, az oktatóm szerint ott úgyis csak a gázt kell nyomni… Lehet, hogy igaza volt, mert a városi görcsölés helyett újra elöntött a babettás életérzés, úgyhogy végül ő szólt rám, hogy az első órán talán mégsem lenne muszáj százhússzal repesztenem. De hát ő provokált!
Később persze városon belül is muszáj volt vezetni, ahol minden nagyon jól ment, egyetlen dolog zavart, de nagyon: a többi autós. Meg a gyalogosok. És néha a lámpa, ami piros volt, pedig úgy örültem, hogy a STOP-táblát sikerült időben észrevennem…
Ennek ellenére bizakodva vártam a vizsga napját, már egész kiterebélyesedve, de még kényelmesen elférve a suzuki volánjánál. Azt előre kikötöttem, hogy én pénzt nem adok a vizsgáért, amit az oktatóm csak úgy reagált le, hogy vannak vizsgabiztosok, akiknek örülünk, és vannak, akiknek nem annyira.
Tájékozottságának köszönhetően ő hamarabb tudta, hogy megbuktam, mint én, ami azért nagy szerencse, mert így legalább megpróbáltam.
Nagyjából tíz percet vezettem, amikor megkértek, hogy egy nekem tetsző helyre parkoljak le. Esküszöm, majdnem elsőre sikerült háttal párhuzamosan beparkolnom! Kicsit még korrigálnom kellett, aminek köszönhetően úgy három perc múlva az autóval tök merőlegesen álltam a padkához képest, orral a forgalom felé. A vizsgabiztos megköszönte a részvételt, majd nagyjából tucatnyi hibát kezdett sorolni, amit ez alatt a szűk negyed óra alatt elkövettem.
Jó, nyilván volt olyan is, amiben nem tévedett…
Később, már jóval nagyobb testkörmérettel, éppen csak bepasszírozva magam a vezető ülésbe, sikerült megszereznem a jogosítványt, hogy aztán lehetőleg soha többé ne vegyem hasznát. Pedig szeretném, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon élvezném a vezetést. Csak a többi autós idegesít. Meg a gyalogosok…
Ti kimerészkednétek az utcára, ha tudjátok, hogy mégis vezetni kezdtem…?
óóóóóóóó, a kamionok és a buszok, amikor elmész mellettük, és egyből kiteszik feléd az indexet…!
Egyszer így jött belénk egy busz, nem vette észre, hogy nem szabad a belső sáv, mert mondjuk mi ott állunk, a nem haladó kocsisor részeként. És csak jött és jött, és az ablak berobbant, én meg ott ültem az anyósülésen…
Csatlakozom ehhez a parádhoz is!
Kedves Nemlajos! Teljesen meglepett, mennyire magamra ismerek. Egyrészt nekem is telefonparám van, és eddig azt hittem, egyedül vagyok vele a világon. Senkitől nem hallottam még ilyet, a férjem meg mindig nevet rajta… Másrészt a jogsi nálam is az érkező baba miatt gyorsult fel, csak sajnos nálam nem végződött ilyen jól, én a szülés kiírt időpontja előtt két héttel jutottam vizsgára, és ott megbuktattak, aztán mondták, hogy jöjjek újra két hét múlva. De addigra már más “programom” volt. Azóta sincs meg a jogsim, de nem is valószínű, hogy használnám, mert rettegek a buszoktól meg a kamionoktól – olyan naaagyok.
Ja, azt lehagytam,hogy ezek nem az út szélén békésen álló gyalogosok, hanem azok, akik akkor érnek oda a zebrához, amikor ên. Egyszer buktam gyalogos miatt a vizsgán :-), mert nem tudta eldönteni, megy vagy nem, úgy 1,5 percig. Én meguntam, és mentem. Meg is köszönték, a keressen egy helyet és adja át a volánt az oktatójának mondattal 😀
Alapesetben nekem sem gond, de amikor a ház mögül levágódik elém egy biciklis… Figyelem a zebrát, nem 50-el közelítem meg :-),de azt nagyon nem csipem, amikor valaki a házoldalból kibukkan, oda sem néz csak vágtat át előttem, mert neki elsőbbsége van. Nekem meg autóstól súlyom… De mindegy. Én gyalogosként is figyelek, nem ugrálok le autók elé.
Engem megdöbbentett, hogy mennyien nem tudtok és/vagy féltek vezetni…..
De hát ez van. Gyakorlat teszi a mestert! 😉 Bele lehet ám jönni!
Én ezt úgy kerülöm el, hogyha valaki áll a járda szélén, akkor megállok és átengedem. És nem csak akkor kezdek fékezni, ha látom, hogy lelép.
Nekem ez működik, nem szokott gondot okozni a megállás…..
Nem tudom, miért hitted, hogy nincs jogsim! 😀 Már 11 éve megvan, de csak pár ezer kilométert tettem “bele”.
De jókat mosolyogtam ezen a poszton :D. Nekem is van jogsim, úgy 4 éve, egy expasi unszolására, természetesen csak azért, mert ne neki kelljen már megtagadnia magától az italt, ha valahová elmegyünk. Teszem hozzá, mire meglett a jogsim, már nem volt rá szükség :D. Nem szeretek vezetni, mert nem tudom más városokban hogy van, de ahol én élek, a gyalogosok nagyon tisztában vannak vele, hogy a zebrán elsőbbségük van, csak éppen azt nem számolják ki, hogy 1 méterrel a zebra előtt ha levágódik elém, maximum 5-ről tudok megállni… És simán letolják elém a babakocsit. Szóval egy frászban vagyok, ha nem lámpás zebra felé megyek, hogy megint ki akar a segítségemmel öngyilkos lenni. Mindig úgy gondolom, hogy azok, akik simán lelépnek elém, körülnézés nélkül, soha nem vezettek. Nincsenek ugyanis tisztában vele, hogy az autót meg is kell tudni állítani. Nemrég majdnem összetörtem az autót, mert bele kellett taposnom a fékbe, miközben a mögöttem levő csak úgy tudott megállni, hogy elrántotta a kormányt… pedig nem mentem gyorsan, de a biciklis a ház mögül gyorsabb volt…
Én nem inzultálok senkit, csak “lég”fékezek 😛
Jééé, én eddig azt hittem, Neked nincs is jogsid :O
Őszintén szólva mindenkit újra levizsgáztatnék bizonyos időközönként. Nagyon sokan merészkednek úgy a forgalomba, hogy a közlekedési szabályok felére már nem emlékeznek, rosszabb esetben még az autót sem tudják megfelelően vezetni. Mondom ezt úgy, hogy egy forgalmi vizsgán valószínűleg én is megbuknék. 😛
Amúgy nagyon szeretek vezetni, de ha a legkisebb bizonytalanságot érzem magamban, inkább nem ülök a volán mögé. Egy-egy rossz élmény (nem baleset :P) általában fél évre elriaszt a vezetéstől. Különösen óvatos vagyok én is, amióta gyerekek is ülnek mögöttem.
Nnnnna, azúgyvolthogy: elmentem vizsgázni, egyszer, meg mégegyszer, meg utána még kétszer, aztán meglett a jogosítványom. De addigra már rettegtem az egésztől (vizsgától, autótól, forgalomtól, stb.). Aztán elmentem egy másik városba egyetemre, és mikor hazajöttem apukám kijelentette, hogy kell nekem egy autó (vett is). DE: ezután kötelező minden nap egy órát vezetni. Ha! Vezettem is lelkesen a kis utcákban, és háromszor meggondoltam, hogy át merjek-e hajtani a kétsávos úton (Figyelem: nem RÁ, hanem ÁT). Aztán szerencsémre a szüleim elmentek nyaralni, és ha nem akartam éhen halni, kénytelen voltam elautózni a legközelebbi bevásárlóközpontig (ami jelzem, 7 percnyire van autóval a szüleimtől). Innentől már nem rettegtem annyira, sőt, kezdtem élvezni. Ezer szerencse, mert két évvel később autóval kellett mennem dolgozni, ami 40 km-re van otthonról. Hehehe: az egyik reggel késésben vontam, de nagyon, de időben beértem. A kollégám, aki elkésett, megjegyezte, hogy igen, mintha látta volna az autómat 130-cal elrepeszteni az övé mellett….
Nekem úgy lett jogsim, hogy a férjem ragaszkodott, hogy most olcsó a tanfolyam, tegyem csak le a vizsgákat, majd lesz aki hazahozza éjjel a bulikból… A kressz és az eü nagyon könnyű volt, viszont a vezetéstől előre rettegtem. Soha életemben nem akartam vezetni, és ez az érzés csak fokozódott az órák során. Persze simán levizsgáztam, és a párom szerint nem vezetek rosszul (kb. 5 alkalom volt a több mint öt év alatt), de szó szerint a pánik kerülget a volán mögött. Egyedül akkor nem zavar a dolog, ha éjszakai sötétben, kihalt úton kell haladnom ^^
Harmadszor sikerült átmennem forgalomból, 20 évesen. Éreztem is a különbséget az első kettőhöz képest, amikor szabályosan rettegtem a vizsgahelyzettől, forgalomtól, felelősségtől, autótól, szóval mindentől… De végül megszerettem a végére.
Kár, hogy az elmúlt több, mint 10 évben összesen kb. 3 órát vezettem… Pedig kb. 2-3 éve gondolom megint, hogy “mostmár tényleg kellene vezetnem!”. Ebből annyi van meg, hogy a lejárt jogsimat megújítottam…
18 évesen szereztem jogsit, és sajnos azóta el is felejtettem vezetni…
lehet, ha te vezetnél, és nem a sofőrjeidet inzultálnád, nem félnél annyira az autósoktól, gyalogosoktól, stb… :)))
Szempont volt, hogy a gyerek előtt legyen jogsim meg rutinom. Most nagyon örülök neki, meg is bolondulnék, ha csak babakocsi távon belül mozoghatnék.
Kb. a 10 000. vezetett kilóméteremnél vettem észre, hogy nem rettegek a többiektől. Aztán visszatért a para, amikor bekerült a bébihordó hátra, de lassan megint elmúlt. Vezetni jó.