Az öregség egyik legletagadhatatlanabb jele, amikor az ember unokahúga is leteszi a vizsgát vezetésből. Velem most ez történt. Vagyis vele, az unokahúgommal. Elsőre átment.
Nekem is van jogosítványom. Olyan, ami feljogosít, hogy bármikor, bármilyen személyautót elvezessek. Jó, nyilván árnyaltabb ennél a kép, de nagyjából ez a lényege. Ennek ellenére eszembe sem jut – rendben, bevallom, sokszor eszembe jut! – közúti veszélyeztetésbe torkolló hepajokat csapni.
Négy éve múlt, hogy mertem nagyot álmodni. Hirtelen ötlet volt, meg egy kisgyerekem, alig fél éves, de valamiért jó ötletnek tartotta a férjem is, hogy vezetni kezdjek.
Az elméleti résszel nem is volt semmi baj, az már ment tizenöt évesen is, amikor egy kis zöld babettával száguldoztam szülővárosom poros kis útjain – persze nem az enyém volt az sem, a nővéremtől kunyiztam el néhanap, hogy egy kicsit tépje a hajam a szél.
Szóval a KRESZ pikkpakk megvolt, egészségügyi vizsga meg nem kellett a ma már nem létező kismotoros vezetői engedélyem megléte miatt – amiről akkoriban filctollal húzták ki az élőállat vontatta valamit, szóval lovaskocsiban nem vagyok jó.
És akkor jött a vezetés.
Mivel az oktatómmal telefonon kellett volna felvennem a kapcsolatot, és nekem erős telefonfóbiám van, ezért egyre csak halogattam, míg nem beköszöntött a tavasz. Meg a gólya. Vagyis utóbbi még csak a szárnyát lengette, hogy nyár végére ideérjen.
Úgyhogy hirtelen extra sürgőssé vált, hogy letegyem a vizsgát, s legyőzve a telefonparámat, felkerestem az oktatómat, és belevágtunk.
Máig emlékszem az első rutinpályás élményemre, amikor a pasi eldarálta, hogy most elindulsz, gázt adsz, váltasz kettesre, aztán a végén fék, én meg szóltam, hogy héló, drága, kezdjük már az elején, hogy szervusz autó, ez itt Nemlajos, szervusz Nemlajos, ez itt autó, és csak úgy nagyjából, de mégis, úgy két éves gyerek szintjén, hülyebiztosan magyarázza már el, hogy mit is takar az pontosan, hogy „elindulsz”, a váltásról már nem is beszélve.
Ekkor már érezte az oktatóm, hogy nem lesz velem könnyű dolga.
Egyébként szerintem egészen hamar belejöttem, s azt leszámítva, hogy rettegek a forgalomban, kifejezetten jól éreztem magam a volán mögött. A sikeres rutinvizsga után az első forgalmi óránkon az autópályára mentünk, az oktatóm szerint ott úgyis csak a gázt kell nyomni… Lehet, hogy igaza volt, mert a városi görcsölés helyett újra elöntött a babettás életérzés, úgyhogy végül ő szólt rám, hogy az első órán talán mégsem lenne muszáj százhússzal repesztenem. De hát ő provokált!
Később persze városon belül is muszáj volt vezetni, ahol minden nagyon jól ment, egyetlen dolog zavart, de nagyon: a többi autós. Meg a gyalogosok. És néha a lámpa, ami piros volt, pedig úgy örültem, hogy a STOP-táblát sikerült időben észrevennem…
Ennek ellenére bizakodva vártam a vizsga napját, már egész kiterebélyesedve, de még kényelmesen elférve a suzuki volánjánál. Azt előre kikötöttem, hogy én pénzt nem adok a vizsgáért, amit az oktatóm csak úgy reagált le, hogy vannak vizsgabiztosok, akiknek örülünk, és vannak, akiknek nem annyira.
Tájékozottságának köszönhetően ő hamarabb tudta, hogy megbuktam, mint én, ami azért nagy szerencse, mert így legalább megpróbáltam.
Nagyjából tíz percet vezettem, amikor megkértek, hogy egy nekem tetsző helyre parkoljak le. Esküszöm, majdnem elsőre sikerült háttal párhuzamosan beparkolnom! Kicsit még korrigálnom kellett, aminek köszönhetően úgy három perc múlva az autóval tök merőlegesen álltam a padkához képest, orral a forgalom felé. A vizsgabiztos megköszönte a részvételt, majd nagyjából tucatnyi hibát kezdett sorolni, amit ez alatt a szűk negyed óra alatt elkövettem.
Jó, nyilván volt olyan is, amiben nem tévedett…
Később, már jóval nagyobb testkörmérettel, éppen csak bepasszírozva magam a vezető ülésbe, sikerült megszereznem a jogosítványt, hogy aztán lehetőleg soha többé ne vegyem hasznát. Pedig szeretném, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon élvezném a vezetést. Csak a többi autós idegesít. Meg a gyalogosok…
Ti kimerészkednétek az utcára, ha tudjátok, hogy mégis vezetni kezdtem…?
