A pszichológus válaszol – de ki kérdezte?

Amikor az Ursulát indítottuk, az volt a célkitűzésünk, hogy legyen egy olyan blog, ahol nyugodtan le lehet írni azokat a problémákat, élményeket, amelyekkel esetleg még szembenézni is félünk, nem hogy beszélni róla. Ne legyenek tabuk, és lehetőleg ne legyen megbélyegzés.

Azt hiszem, manapság pont abból van mindenkinek elege – és itt leginkább a nőkről, anyákról beszélek, de nem kizárólagosan róluk –, hogy társadalmilag kötelező érvényű a „be happy”-törvény, mindig, mindenkor boldognak, kiegyensúlyozottnak kell tűnni, nem fontos, hogy az légy, csak tűnj annak, mert ha nem így teszel, bukott ember vagy!

Soha nem gondoltam volna, hogy ma létezhet olyan pszichológiában jártas, ráadásul szakember, aki ezeket a sztereotípiákat, ahelyett, hogy leépítené, a nőkben lévő feszültséget enyhítené, még rá is erősít erre!

Két nappal ezelőtt ez történt.

Egy cikkre bukkantam, amelyben olyan témát feszegetnek, ami meglehetősen hasonlít egy korábbi posztomra.

Arra a posztra, amelyben éppen arról írok, hogy néha igazán elegem van az egész taposómalomból, és a fejemre nő a lakás, meg a három gyerek, meg a monoton loholás az ovitúrákon, meg a mindennapos játszmák, amik soha nem érnek véget. De elég egyetlen pillanat, akár egy apró, kedves mozzanat, mint például az őszi napfény, vagy egy váratlan ölelés, és helyre kattan minden bennem, és végre tudom ismét felülről szemlélni magamat, az életemet, azt a csodát, aminek egyszersmind teremtője és részese vagyok.

És nem azért írtam ezt le, mert éppen nyakamra tekert kötéllel várom a megváltást az életem romjain, hanem mert hiszem, hogy ha beszélünk róla, ha nem teszünk úgy, mintha minden mézesmázos, és tömény vattacukorból volna, ha őszintén elmondjuk akkor is, amikor valami nem kerek, akkor azzal segítünk magunkon is, mert kiadhatjuk a lelkünkből a mérget, és segítünk azon is, aki csak olvassa, és megnyugodva felsóhajt – istenem, mégsem vagyok érzelmileg/anyailag/nőileg/emberileg kudarcra ítélve!

Évezredek óta ez a tanítása szinte minden vallásos és profán filozófiának: vedd észre azt, amit az élet eléd tesz, hogy örömödet leld benne, nyerj belőle erőt, és ezzel az erővel küzdd el magad a következő pillanatig! Ki merem jelenteni, hogy ma száz pszichológusból kilencvenkilenc az említett posztból azt szűrné le, hogy mekkora szerencse, hogy meg tudjuk még látni a káoszban, a hétköznapokban a csillogó örömöket, amiket megélve könnyebbé, kezelhetőbbé válnak az egyébként nehéz periódusok is.

De százból ezek szerint van mindig egy, aki egyetlen posztból máris fel meri állítani a diagnózist, azt, ami természetesen pont az ő szakterületébe vág, és kijelenti: az ilyen anyuka máris kezdjen csomagolni, mert a házasságnak vége, és jön majd egy harmadik (a cikket olvasva egy egész regiment harmadik, ovis apukáktól a férj titkárnőjéig!), aki elhozza majd a megváltást, mind a nő, mind a gyermekek számára – és természetesen a férj sem jár majd pórul.

„…igenis eljön az a pillanat, amikor az ember kimondja: “elegem van a gyerekeimből!” De mit lát az ilyen édesanya érzelmi vihara mögött a párkapcsolati tanácsadó?

Kedves Édesanya! Ez nem gyermeknevelési kérdés, hanem párkapcsolati, sőt kifejezetten szexuális. Arról van szó, hogy ki vagy éhezve a felnőtt társaságra, az emberi szóra, a hála és gyengédség legkisebb jelére. Óriási eséllyel szippant ki a házasságodból az első férfi, aki ezt megadja, legyen ő ovis apuka, lappangó munkatárs vagy volt osztálytárs.”

“az urad küzd a bűntudatával, amit az a helyzet kelt benne, hogy a családja nincs jól. Két fronton küzd. Hajtja a melót, és hárít. Azt mondja, neked tulajdonképpen jól kellene lenned, tulajdonképpen te vagy zizis, nem érti, mi bajod ezekkel a tündér aranyos kölykökkel, akikkel ő olyan jól ellenne, ha egy kis ideje maradna a meló mellett. Hamarosan elkezd téged hisztis seggmeresztő p…csának tartani, és felfigyel az új kolléganőjére, aki csodálja benne a háromgyerekes mintaapát.”

Én nem ismerem ezt a pszichológus párt, és csak remélni tudom, hogy egyébként, a dolgos hétköznapokban nem így bánnak a pácienseikkel.

Baromságnak tartom azt a felfogást, hogy minden napunkba mindent bele kellene sűríteni. Vannak prioritások, és egy házaspár életében vannak korszakok, amikor nem a hálószobai akrobatika az elsődleges. Ha egy kapcsolat nem bírja ki, hogy van néhány év, amikor nem ez a legfontosabb, akkor ott tényleg baj van!

Tudom, hogy a gyermekeimnek jelenleg igenis az a dolguk, hogy a hülye hangon visítást tanulják el egymástól, mert ez is egy fontos korszak az életükben. Ez nem deviancia, és nem kínlódás.

És abban is biztos vagyok, hogy sokszor többet ér egy meleg őszi napsugár, vagy egy kar a nyakunk körül, mint a „tanácsadó” pár által megoldásként javasolt bébiszitter. Fontos, hogy legyen saját időnk, és meg is teremtjük, de ha csak ebben látnánk a megváltást, akkor valóban cselédet kellene fogadnunk.

Én csak azokat a nőket sajnálom, akik majd ezentúl inkább nem merik leírni az érzéseiket, mert nagy nézettségű oldalon válhatnak gúnyos célponttá. Azokat a nőket sajnálom, akik az ilyen álszakoskodó kéretlen tanácsosztogatók miatt nem fognak megbízni a valódi szakemberekben, nem mernek majd előttük megnyílni, ha szükség volna rá.

Mert ezzel a cikkel egy dolgot érhetnek csak el: megerősítik a bizonytalan női olvasóban azt a félelmet, hogy ha nem érzi magát a nap, a hét, az év minden percében felhőtlenül és tökéletesen boldognak, akkor megbukott, kudarcot vallott. Ha egy nap fáradt, rossz kedvű, nem elég szexi, nem nagyestélyiben, kéjelgő testtartással végzi a házimunkát, természetesen a házasságuknak is annyi!

Én pedig azt mondom, igenis joga van minden nőnek azt mondania néha: elegem van a gyermekeimből, férjemből, házimunkából, vagy akármi másból! Attól még jó anyák, feleségek vagyunk, akik kikérik maguknak, hogy kéretlenül, nyilvánosan kivesézzék, és álproblémákkal démonizálják a házaséletüket!

Úgy látszik, igaz a mondás, hogy akinél a kalapács, az mindenütt szöget lát.

Kedves Baktay házaspár! Van gyerekektől független munkám, van szabadidőm, van szexuális életem, és még pénzem is, amit szabadon elkölthetek bármilyen hülyeségre, ha úgy tartja kedvem. És van hordám, aki a felszínen tart, ha átcsapnak felettem a hullámok.

Olyan emberek tanácsaira viszont nincs szükségem, aki a víz alá nyom, mikor még lenne erőm úszni!