Kiss Virág is azon anyák népes táborához tartozik, akik szerint a gyermeknevelés első időszaka a bizonytalanság maga. Kevésbé magabiztos nők annyi rettegni valót találhatnak egy baba induló életét kísérve, hogy igazán felesleges bárkinek is éppen ebben a különösen érzékeny időszakban extra félelmekkel terhelni őket.
Nemlajos példáján felbuzdulva szeretném leírni, hogy bár a társadalmi elvárások szerint a gyermekem születése után felhőtlenül boldog, megszépült, odaadó, elégedett és kivirult kismamának kellett volna lennem, életem legkeményebb időszakának tartottam az első 14 napot, az első hat hetet, az első három hónapot. Az első hat hónap után lett jobb – és apaférj is ezen a véleményen van.
Kisfiam ma egy éves. Fejlett, okos, szép fiú, tíz és fél hós kora óta egyedül jár, huncut, jó étvágyú (a fogzás bezavar néha azért), eszik darabosat is már, könnyebb vele az élet, szóval szinte hihetetlen, hogy nem volt ez mindig így.
Ha globálisan nézem a problémát, azt kell írjam: az első pár hónapot szabályosan rettegésben töltöttem. Rettegtem, hogy 200 %-osan én vagyok felelős Manó minden igényéért, azért, hogy milyen ember lesz, hogy túléli-e ezt a kalandot velem. Az első 4-6 hétben folyamatosan hasmenésem volt – hát ennyire tudok én aggódni.
Nem tudtam szoptatni Manót rendesen, de ez külön téma. Ötnaposan rohanni kellett vele az ügyeletre, mert kötőhártya gyulladása lett, nem ébredt fel az előírt 3 óra elteltével, a tápszer ott várakozott bekészítve – bőgtem az ügyeleti váróban, hogy nem elég, hogy tiszta váladék a szeme, még felkelni sem hajlandó, biztos valami óóóóóriási baja van. Az orvos mondta, besárgult picit a gyerek, keltenem kell 3 óránként enni. (Ugye hogy igazam volt, hogy nagy a baj???)
És csak nem tudtam szoptatni, nem volt elég a tej, a lócitromot is megettem volna a végén, ha bárki azt mondja, az segít. Se bogyó, se tea, se csodakapszula, se mellszívó nem volt elég a szoptatáshoz. Volt, hogy hallottam: nyel a gyerek, a végén a mérleg mégis NULLÁT mutatott. Ennél nagyobb csapás már csak az volt, amikor a mérleg 20-40 perc szoptatás után mínusz 10-20-at mutatott.
És akkor jött a propaganda, hogy szoptatni mindenki tud. Nem segített sokat, sőt, teljesen alkalmatlannak éreztem magam, hogy csak nekem nem megy, ami az utolsó útszéli rókának is sikerül.
A védőnőt (szerencsére azóta már kiutáltuk innét, egyébként 23 éves kis fruska volt, nyilván óriási élettapasztalattal) az érdekelte, kókuszmatracot vettünk-e és vegyük meg a legdrágább fürdetőt a gyógyszertári helyett, mert csak az a jó, nem segített sokat se a szoptatásban, se abban, hogyan tápszerezzem a babát. Erről korábban sem beszéltünk, pedig családi vonás a szoptatni nem tudás, szóval akár fel is készíthetett volna rá. Az első otthon töltött éjjel köntösben és szemüvegben “aludtam”, hogy Manó ne keltse fel apaférjet és annyira siettem, hogy épp csak felforralt vízzel készítettem el a tápszert, nem öt percig forralt és visszahűtött vízzel. Persze emiatt is lelkiismeret-furdalásom volt, bőgtem a zuhany alatt, nem segített ez sem az általános állapotomon. Ráadásul annyira kimerült voltam, hogy rázott a hideg és az idegességemben napközben harapdált ajkaimat éjjelente véresre haraptam belülről, hogy ne vacogjanak a fogaim és ne keltsek fel senkit.
Félnapos zokogógörcseim voltak, megtanultam a gyerekkel a mellemen tápszert készíteni, e-mailt írni, mesekönyvet olvasni neki, pisilni, bár ez csak most hangzik viccesen, akkor bőgni tudtam ezen is. Volt, hogy a hajnali fél hármas etetés összeért a fél nyolcassal (cicin nyammogva), és rettegtem, hogy egyszer csak el fogom ejteni a gyereket, mert el fogok aludni, én ezt nem bírom tovább.
Rettegtem, hogy Manó beteg lesz. Ha csak ránézett valaki az utcán, szívem szerint az illetőt és a gyereket is minimum orvosi szappannal suvickoltam volna végig. Nem is beszélve a látogatókról. (Mert azokat aztán hatökrös szekérrel is alig tudtam volna visszatartani, pedig október közepén született a kisfiunk, a hat hetet tényleg illett volna kivárniuk.)
Rettegtem, hogy nem lesz napirendünk, aztán meg attól, hogy el fog csúszni, vagy nem mindig volt tökéletesen pontos a menetrend. Ha tíz perccel tovább aludt Manó, tudtam: ez a gyerek beteg! És már bőgtem is. (Persze nem volt az.
A férjemtől zokogva kérdezgettem, ugye nem utál azért, hogy nem tudok szoptatni. Ugye nem utál azért, mert hasfájós a gyerek. Ugye nem utál azért, mert itt bőgök és nem bírok a hormonjaimmal? (Nem zárójelbe való, de meg kell jegyeznem, hogy rengeteg segítséget, türelmet, figyelmet és szeretetet kaptam a férjemtől akkor is és azóta is, nem ez volt a probléma.)
Rettegtem a fürdetéstől, nehogy leessen, leejtsük, vízbe fúljon, történjen valami, ami miatt félni fog a víztől. Egyedül nem voltam hajlandó megfürdetni a gyermekemet, aha apaférj nem tudott hazajönni vagy programja volt, akkor muszáj volt valakit beszervezni segítségnek.
Az első oltás – emberek közé kell vinni, minden idegen körülötte, esetleg beteg gyerek is járt a rendelőben – szintén parafaktor volt, a has-koponya-csípő ultrahangos szűrés szintén. (Na, akkor viszont tényleg össze is szedett Balázs egy jó kis megfázást, és ORRSZÍVÓZNI KELLETT!!!) Írjam, vagy nem kell, hogy rettegtem, nehogy középfül gyulladása legyen, ha nem tudom rendesen kiszívni?
Hogyan öltöztessem? Nem fog fázni? Nem lesz melege? Tél van, repkednek a bacik mindenfelé, biztos beteg lesz, ha kimegyünk.
És igen, folyamatosan rettegtem, hogy beteg lesz, talán ez volt a legnagyobb mumusom. Hogy nem mosolyog, nem mosolygott, pedig az egyik ismerős gyerekét a kórházból úgy vitték haza, hogy mosolygott, nem csak álmában! Továbbmegyek: úgy gondoltam, tutira valami mentális problémája van, mert nem érdekelte őt sokáig semmi, sem játék, sem apa, sem anya, maximum a fény a lámpában és az ablakban.
Nekem mindezek mellé kismama-agylágyulásom is lett, alapszavak nem jutottak eszembe, sokszor csak mutogattam dühösen a férjemnek, mit szeretnék, majd bőgtem, ha nem találta el vagy ő sem jött rá a szövegkörnyezetből.
Rettegtem, hogy Manó még a nagykönyv szerinti időpontban sem mosolyog, biztosan ateista lesz – AUTISTA, látjátok, az agylágyulás!!! -, hogy beteges lesz, mert én nem tudtam szoptatni, hogy soha nem fogja átaludni az éjszakát.
A “rendes” védőnőnk sem segített, mert tájékoztatott, hogy orvosi értelemben véve, ha egy gyerek éjfél és hajnali öt óra között alszik, akkor gyermekorvosi értelemben bizony átalussza az éjszakát. HOGY MICSODA???
Rettegtem, mert Manó vonyított, ha hasra tettük, de mintha az életéért sírna, annyira kétségbeesetten és fülsértően. Okés, akkor nem fog megtanulni soha kúszni-mászni, diszlexiás lesz, képalkotási problémái lesznek, ráadásul kötődési zavarai is, meg fog utálni, mert én teszem mindig hasra.
És igen, tutira utálni fog, mert én dolgoztatom a háromhónapos gyereket 20-40 perceket a mellemen a szoptatással 10-30 ml tejciért. Nem vagyok normális, de ha meg abbahagyom, akkor meg beteges lesz, az oltás után nem lehet megnyugtatni majd, más eszközöm nincsen, ha egyszer sírni kezd, akkor…
Kétségbeestem akkor is, amikor a szülés után a kilók olvadása egyszer csak megállt és a számok ismét növekvő tendenciát mutattak. Igaz, hogy életemben annyi húslevest kenyérrel nem ettem még, mint a szoptatás időszakában (mást nem mertem, mert Manó durván hasfájós volt), de akkor is, döbbenet volt látni. Hat hét után persze sírtam azon is, hogy megint fel szeretném venni azokat a ruháimat, amik nemcsak széltében nyúlnak, hanem hosszában is. Hogy csinos szeretnék lenni. Hogy végre nőnek szeretném érezni magam. Aztán amikor elmentünk egy standup előadásra, kiderült, hogy a régi szoknyáim közül csak a kismama szoknyáim jönnek rám, és a harisnyáimat – az akkor még nagy hasam miatt – is elfelejthetem, el kellett zarándokolnom kismama harisnyát venni, hogy a derékrész ne vágjon be pocaknál. Írjam, vagy nem kell, hogy egyenes következmény volt apaférj karjaiban a bőgés?
Leírjam a kétségbeesést, amit a légzésfigyelő éjszakai csendbe történő sípolása okozott? És azt a kétségbeesést, hogy itt bizony kivizsgálás lesz? Három és fél hónapos volt akkor a babánk. Előtte nem nagyon jártam kórházban, gyerekkórházban meg végképp nem, de a kétségbeesést felváltotta a döbbenet. Szabályosan ki kellett sírnom, hogy 32 óra után – minden, még az alváslabor is negatív lett – hazaengedjenek. Sem Manó, sem én nem tudtunk pihenni, alvásról pedig végképp szó sem lehetett. A kórházból azért és azzal engedtek haza, hogy “gondos szülőknek látszanak, mehetnek”.
Ha bárhová “elutaztunk”, a fél házat összecsomagoltam, mert biztosan kelleni fog valami, és tutira otthonmarad valami és… Kész agyrém volt. Máig nem értem, anyukám, aki az első héten járt segíteni, hogyan szerethetett még most is annyira, hogy nem ütött le és ásott el a kertben. Kibírhatatlan voltam, sokszor még a saját magamnak is.
Őrlődtem, vergődtem, próbáltam felzárkózni, tanulni az új szerepemet, közben szerettem volna nő maradni, illetve ismét nővé is válni. A skizofrénia újabb jelei kezdtek mutatkozni rajtam Manó 4-5 hós kora körül.
Hogy mi segített? Az idő. A már gyerekes barátnők, főleg Manó kétgyerekes keresztmamája. Az őszinteség más kismamáktól, főleg a környéken lakóktól. Hogy láttam: Manó nő, fejlődik, cseperedik, hogy a szoptatás abbahagyásába senki nem halt bele (sem ő, sem én), fordul, gurul, kúszik, feláll, mászik, jár, szótagol, betesz dolgokat a dobozba és kiszed belőle. Plusz tudtam, bármilyen problémám is van, a szomszéd kismama két hete ugyanazon ment keresztül, vagy a gyerekkel, vagy a férjével, vagy az anyósával, esetleg a saját szüleivel. Nem örültem neki, hogy más is ugyanúgy szív, mint én, de valahol erősített a tudat, hogy nem én vagyok ufó. És rengeteget segített a sport, meg apaférj, aki mindebben támogatott. A férjem volt az, aki egy hét után azt mondta: itt a slusszkulcs, hozzál kenyeret és sütit nekünk, én addig elleszek a gyerekkel. Segített diétázni is (ha már nem tudtam szoptatni) és elvolt Manóval, amíg én futottam a köreimet reggelente.
És ha már az őszinteségnél tartunk: nem hiszem, hogy egy gyerek egyben tudna tartani egy egyébként nem jó kapcsolatot, sőt! A legtöbb ismerősöm arról számolt be, hogy hiába volt jó a kapcsolata / házassága a férjével, az első fél-egy évet igazán megsínylették lelkileg. Szóval a magazinok címlapjáról ránk tekintgető kismamák tutira kaptak valami kedélyjavítót a fotózás előtt, vagy esetleg szolgák hada lesi minden kívánságukat, vagy esetleg nem az édesanya tartja azt az édes kis bogyómanót, de fogadnék a “fotosopra” is.
Eddig bárkivel beszéltem, szinte mindenki erről számolt be. Sírásról, kialvatlanságról, lakásban bolyongásról, aggódásról, hallucinálásról, hajhullásról, hormongőzös hisztikről, síró gyerekről, régi életbe visszavágyásról, új test utálásáról, szexmentes hónapokról. A valódi boldogság sajnos nem a szüléssel (császáros műtéttel) kezdődik. A boldogság majd később csatlakozik, amikor az ember lánya látja: mindenki túlélte az első hónapokat. Vagy amikor átalussza a gyerek az éjszakát. Esetleg amikor a csemeténk első igazi mosolyát látjuk. de addig meglehetősen skizofrén érzés anyaként is működni. Szerintem.
És soha senki nem tud erre előre felkészíteni, mert a várandósság alatt szinte mindenki úgy van vele, hogy majd az ő gyereke, meg majd ő meg úgyis minden tökéletes lesz, ha a baba kint lesz és jó baba lesz és szófogadó lesz és belesimul az életünkbe… Soha nem volt még részünk ekkora alvásmegvonásban, épp ezért – szerintem – lehetetlenség úgy igazán rákészülni.
A konklúzió pedig, egy év tapasztalatával, ahogy korábban sokan megírták előttem is: teljesen mindegy, mit és hogyan csinálsz, úgyis szaranya vagy. Mert mindig van egy ellentábor.
Nagyon elkanyarodtatok, csajok a szoptatás felé. Pedig ezzel a poszttal nem az a gáz, hogy Virág valamilyen oknál fogva nem tudott szoptatni, hanem hogy betegesen túlaggódta az anyaságot. Mellesleg könnyen lehet, hogy éppen ezért nem volt teje, köztudomású, hogy a túlzott stressz blokkolja a tejtermelést. Virág pedig minden valós alap nélkül rettegett szinte mindentől, leginkább attól, hogy a gyereke beteg lesz és ráadásul az ő hibájából. (Szerintem amúgy itt van kutya elásva, félt a kudarctól.) Ez nagyon csúnya öngól.
Továbbmegyek: az, hogy már a terhesség alatt szuggerálta magát, hogy lesz elég teje, szoptatni fog, már előrevetítette ezt. Nekem legalábbis eszembe nem jutott volna ilyesmit mantrázni terhesen, mivel fel sem merült bennem, hogy nem így lesz.
Egyébként szerintem itt senki nem írt olyat, hogy rugdaljunk meg minden szoptatni nem tudó anyát, mert rákos lesz a gyerekük meg ők maguk is. Csibe arról írt, hogy a szoptatás nagyon fontos, ezért véletlenül se sugalmazzuk azt, hogy hajrá tápszer, mert sajnos iszonyú sokan egyszerűen kényelemből választják a kezdeti nehézségek alatt, amik általában hamar elmúlnak.
És csak azért haragudni valakire, mert ír egy posztot arról, hogy neki simán megy a szoptatás és örömet okoz neki )A szoptatás misztériuma címmel), ebbe belelátni a nemszoptatók lehurrogását – hát, nem minősíteném, illetve mégis: nagyon gáz, eszméletlenül beteges és infantilis megnyilvánulás.
Aliza és Virág, mindketten úgy tűntök, mint akik alig várják, hogy beleláthassák a legártatlanabb gondolatba is a támadást és jól visszavághassanak. Nektek ez jó? Meg sírni-ríni szüntelenül, hogy minden milyen nehéz és kínszenvedés és az élet direkte egy ellenetek szóló kicseszés? Azt hiszitek talán, hogy akik egészségesen, pozitívan látják a világot, azoknak nincsenek nehézségeik, nem kínlódnak adott esetben más problémákkal legalább annyit mint ti az itt leírtakkal? Hogy akkor ők már direkte azért vannak itt, hogy titeket leszóljanak? Hát higgyétek, ha nektek ez jó, őszintén sajnállak mindkettőtöket.
(U. i.: Ismerek egy lányt, aki tolókocsiban él és kábé hatvannyolcszor több életöröm van benne, mint bennetek együttvéve.)
Igen, ha látok egy babát, teljesen kész vagyok, hogy szeretnék még egyet, de sem anyagilag, sem családilag, sem egészségileg, sem küzdésileg nem tudnám bevállalni, úgy érzem. És csak a hormonjaimra nem fogok hallgatni… Igen, tervezem, hogy leírom, mi fán terem az ételallergia, meg táplálási nehézségek, meg közösségbe íratás így (ez is durva küzdelem), meg orvosokkal való küzdelem, meg a családdal való küzdelem, mert nem hiszik el ugyebár…
Aliza, írhatnál erről is egy posztot, hogy mi mindenre kell figyelned, mire kell vigyáznod. Teljesen megdöbbentem, hogy ilyen is van, meg hogy biztos nem lehetett könnyű döntés, hogy nem szülsz többet… Mert azért mégiscsak boldogság egy minimanó, ha nem is azonnal. 😉 És hogy fel mered vállalni, hogy nem szeretnél beteg gyereket szülni.
Atyaég, én csak a dióra és a mákra vagyok allergiás és nem is fulladásos rohamom van tőle, csak kezdő tinédzsernek tűnök miatta (olyan kiütéseim lesznek, mintha teljsen pattanásos lenne az arcom, a nyakam, a vállam, a hátam, a mellkasom), de így is nagyon rossz elmenni étterembe / cukrászdába. ÉS a kedvencem, amit a barátok / rokonok szokta elsütni: csak kevés diót tettem bele. DE van benne? Igen, de csak kevés. Köszi, akkor én azt nem eszem… De miért nem, csak kicsi van benne…
Ja, és voltam én is vega, 10 évvel ezelőtt, azóta nem eszem rántott sajtot. Senki el nem tudta képzelni, hogy azon túl is van vega étel. 😀
Lányok, ez szerintem már rég nem a posztomról szól. És ezért írtam, hogy mindig van egy ellentábor, amitől az ember szaranyának érzi magát.
Nem vagyunk egyformák. Van ismerősöm, aki nem akart küzdeni a szoptatásért, megértettem az ő érveit is. Van, aki a harmadik mellgyulladás után mondta, hogy ez neki elég. Olyan is van, aki kórházi mellszívót bérelt, hogy legalább azt a kicsit ki tudja préselni magából a gyereknek, és csinálta 11 hónapon keresztül.
És itt vagyok én, aki úgy döntött, egy darabig küzd és bár mindenki azt szajkózta, hogy minden cseppje aranyat ér, amikor a gyerek rendszeresen a mellemen bőgött, én meg felette, akkor már úgy éreztem, nem bírom tovább. De majd nézzétek meg a szoptatós poszt második felét… És tényleg széttártam a kabátomat, hogy “ide lőjetek”, de a kommentek már ezen is túlmentek.
Általában senkinek nem egyszerű anyává válnia – a kivételek meg örüljenek – és meg kell hoznunk egy csomó döntést, az elsők között pl. azt, hogy kiben és miben bízunk és hiszünk. Van, aki az ösztöneiben, van, aki pszichológusban, van, aki gyerekorvosban, megint más barátnőben, családtagban. DE ki kell választani a fő elveket, különben az ember felőrlődik. És szoptatni nem tudó anyáknak sugallni azt, hogy majd emiatt jól rákos lesz a gyerekük, meg ők maguk is, az a másik földbe tiporása. És igen, ha valaki szerint mindenki tud szoptatni, akkor hiába állunk fel sokan, hogy de mi nem is, meggyőzni nem fogjuk, még puszta statisztikai számokkal sem, a létezésünkkel meg végképp.
És igen, akinek minden könnyen ment, bele sem tud gondolni abba, hogy a másiknak milyen nehéz lehet, hogy mennyit küzdött esetleg vagy hogy mennyire nem tette tisztába magában még mindig a dolgokat…
Én ezért nem tudok elítélni senkit – azt se, aki igény szerint szoptat és esetleg nincsen napirendjük, vagy klasszikus értelemben vett napirendjük nincs, a hordozókat és a babakocsisokat, az együttalvókat és a nem együtt alvókat, a sírni hagyókat és a minden mukkanásra felkapókat – soroljam még?
Teljesen más téma, de pl. a családon belüli erőszaknak mindig a nők és a gyerekek által elszenvedett bántalmazásos részét emelik ki. Ebből írtam a szakdolgozatomat, kitérve azokra a statisztikákra, hogy a nők sokkal kegyetlenebb módon tudják “kínozni” a párjukat és gyerekeiket is. Amíg nem találkoztam össze a konzulensemmel, nem dugott az orrom alá kismillió bírósági határozatot, addig el sem tudtam képzelni, hogy ilyen is van. Minden éremnek két oldala van.
És anyaként általában a legkönnyebb elbizonytalanítani a többieket, főleg az elsőgyerekeseket.
A) A szoptatás miatt nem érzem magam szuper anyának.
B) A kajahiány miatt nem érzem magam szar anyának.
Én kiszolgáltatottnak érzem magam, és a gyermekem is az a szoptatás miatt.
És igenis, a múltbéli étkezési szokásaim éppoly fontosak nekem, mint a kórházi bentfekvés elutasítása, mert egy meggyőződéses lakto-ovo vegetariánizmusról kellett átszoknom valami paleoféle diétára, amit meglehetősen utálok.
Na ez már teljesen off, de a házasságodnak, Liza, ez legfeljebb kegyelemdöfés.
Amúgy az előző hsz-edben még az volt a gondod, hogy nem ehetsz egy jót, most meg már hirtelen te vagy a szuperanya, aki a gyerekéért bármit és csupán a meg nem született gyerek érdeke, hogy az is maradjon.
Aliza, középút! Hajrá.
Ha pejoratív is a felhangod, nem kockáztatnám még egyszer, hogy szar genetikával szülessen egy második gyerek, az ételallergia épp úgy elvihet egy gyereket, mint a rák. Elég, ha tojást fújna húsvétkor. Vagy a játszótéren megkínálják. És én is alig ehetek pár ételt. Amíg kizárólag szopizott, ott volt a folyamatos para, hogy mi van, ha megbetegszem, és olyan gyógyszert kell szednem, hogy nem kaphat anyatejet… És voltam olyan beteg, hogy akár kórházba is befektettek volna, én mégis inkább úgy voltam vele, hogy szoptatom tovább, mert az ő élete fontosabb, mint az enyém. Minden orvos hülyének nézett, hogy miért kell akkor is szoptatni… Nem, nem kell még egy gyerek. Rámegy a házasság is így. Baromira sok volt, bármilyen szép is amúgy.
Akkor ne legyen több. Ekkora áldozat már tényleg emberfeletti lenne, nem ér annyit egy gyerek…
Off kicsit- többek között azért sem lesz gyetekem több, mert a szoptatás oly mértékű kötöttség. Nem ehetek egy jót 2,5 éve a gyerekem extrém ételallergiája miatt, mert még mindig igényli az együttalvással a szopit éjjel.
Így kapásból két szakcikk jut az eszembe, az egyik a kötődő neveléssel kapcsolatos tanulmányról, a másik az örökbefogadott baba szoptatásáról. Mivel tudtommal itt nem lehet linkelni, ezért “fonetikusan” írom a címeket.
(Amúgy ez a bulvár-feltételezés egy kicsit durva, nem a szennylapokból veszem az érveimet, de mindegy.)
wéwéwé pont kotodes pont hu per kotodesrol
wéwéwé pont lll pont hu per cikkek per orokbefogadott
Egyébként meg tökmindegy, mert ha valakinek lapos a Föld, akkor lapos és kész, hivatkozhatsz bármilyen tudományos tényre.
Es persze a hordozas, egyuttalvas eszkozok, nem ezek adjak a kotodo nevelest, lehet nelkuluk is kotodoen nevelni (csak nehez, a baba napi 20 ora testkozelseg-igenyet hordozas es egyuttalvas nelkul aki megvalositja, annak kalappal le), ahogy lehet hordozva, egyuttaludva is sirni hagyni pl.
Aliza, nem akarom idelinkelni a blogomat, de a nevemre kattintva eljutsz oda, javaslom a szoptatas cimket es az ott levo cikkeket, az aljan mindig feltuntetem a forrasokat, reszletesen megjelolve! Es az altalaban a Pediatrics peldaul, aminek a szakmaisagat nehez ketsegbe vonni.
Tovabba nem vagyok ibclc, de 40 oranyi kepzesen vettem reszt laktacios segito cimert (iden ujracsinalom a kepzest, mert ez mar 8 eve volt), es szoptatassal kapcsolatos eloadasokat, gyuleseket vezetek. Tehat nagyon remelem hogy nem bulvarszinten konyitok hozza 🙂
Virag, hordozos tanacsadoval is erdemes konzultalni legkozelebb, mindig van jo hordozoeszkoz, amibol kilat a baba, amiben szeret lenni (kiveve hordozossztrajkos babak, de az nem 3 hosan van, tuti :)) es elmulik). Peldaul kendovel magasra lehet kotni a hatadra (elol valoban nem szeretnek ilyen korban mar a tobbseguk), hogy siman atlat a vallad felett. Egyszer kell megtanulni, es annyira nem draga egy tanacsadas, mint amennyi elonyod lesz belole: kevesebbet siro baba, van idod magadra, a haztartasodra, a nagytesora.
Hormonkezeles nelkul is (ugyan nem gyogyszermentesen) lehet orokbefogadva szoptatni, volt a kornyezetemben ilyen.
En is relaktaltam amugy, elso gyerekkel 8 hetes koraban, de nalam sajat gyerek volt, hormonhatterrel.
Az ev elejen segitettem egy 6 honapos baba anyukajanak, aki 3 hosan valasztotta el az akkor a korhazba kerult kisfiat (ott rabeszeltek, hogy egyszerubb lesz, hat nem lett, neki meg mindenfele lelki gondja lett emiatt, ugy dontott, ujra nekifut), szivos munkaval, de elerte hogy a kisfiu 10 honaposan meg joreszt anyatejes volt, es a mai napig szoptat. Hormonok nelkul. Persez ibclc orvossal kiserve (en foleg a lelki tamogatast adtam :))
Remelem ugy ertetted, a kovetkezonel elore felkeszulsz es szoptatasi tanacsadoval konzultalsz elore es nem azt hogy eleve tapszerezed. Amugy az egeszsegre gyakorolt karos hatasai logikusak es nyilvanvaloak a tapszernek, ehhez statisztika sem kell, csak jozan paraszti esz. Mert az odaig rendben, hogy a tehentejet atalakitjak, a feherje-glukoz aranyat meg vitaminozzak. Esetleg meg a feherjeket is aprora tordelik, hogy HA tapszer legyen benne. De van meg kb 100 osszetevo az anyatejben (az immunanyagokon tul) amiket nem tudnak reprodukalni. A hormonokrol nem is beszelve, a tapszerben a tehen hormonjai vannak jelen, pl a novekedesi hormon, ami a borjunak van kitalalva, mennyiseget tekintve is, aki egy evesen azt hiszem 800 kilosra no 🙂 Az elhizasra gyakorolt hatast kezdik ezzel ossezfuggesbe hozni. Meg az immunrendszer es a szervezet inzulinvalaszaval egy fajidegen feherjere es egyeb molekulakra.
Szoval jo dolog, eletmento azoknak a kisbabaknak, akiknek nincs mas eselyuk, de sztem semmikeppen nem lehet/erdemes kenyelmi opciokent hasznalni, vagy ahelyett hogy mindent megprobalna az ember.
A bulvár leginkább ott bukott ki, amikor az örökbefogadó nő szoptatásáról ír. Ez nem valósulhat meg, csak előzetes, komoly hormonkezelés hatására, amire itthon nincs gyakorlat. A spontán laktálás pedig szinte lehetetlen.
Igen, az a véleményem, hogy kaptál itt emberektől tanácsokat, akik példákat bulvárhírekből és propagandaanyagokból ollóztak össze. Ha nagyon szakmaiznak, jelöljenek meg megfelelő kutatási anyagokat, javasolom a pubmedet böngészni.
Lehet, megint én értek félre valamit, de szerintem a kötődő nevelés lényege nem az, hogy magadra kötözöd a babádat és takarítasz – persze tudom, hogy van, amikor másképp nem megy, hanem hogy válaszolsz, reagálsz a jelzéseire, a kéréseire, nem hagyod éjjel üvölteni.
Nem azt írtam, hogy a babák nem látnak ki a hordozóeszközökből, hanem azt, hogy az enyém nem nagyon szerette 3 hós kora után, mert nem látott ki belőle rendesen, a babakocsiból / pihenőszékből sokkal kellemesebben tudott szemlélődni, mert ugye az első időkben befelé fordítva hordozol. (Egyébként hadd említsem meg az egyik nagyon jó ismerősömet, aki hordozóeszközök és kiegészítők készítésével és forgalmazásával foglalkozik és a harmadik babája babakocsiban szeret lézengeni, nem az ismerősöm hátán. Mondta is, mennyire ciki, hogy pont az ő gyereke nem akar hordozóban lenni. :D)
Egyébként pedig nem az első évet paráztam végig, hanem az első három hónapot, de úgy, hogy közben tudtam, ezt nem így kéne.
Azt pedig nem merném leírni sehol sem, bár a te hozzászólásod ezt sugallja, hogy azok a gyerekek, akiket nem szoptattak és nem hordoztak, azok nem lesznek biztonságosan kötődőek.
És még valami. Ha már a baba és a mama kényelméről esett szó: odafigyeltem annyira a gyerekemre, hogy észrevegyem, neki nem tetszik neki az együttalvás és egy kor után nem tetszik neki a hordozás. Nem tudom, miért, csak durva hasfájós rohamok esetén volt, hogy velünk aludt el, egyébként kiságyba (napközben kocsiba) vágyott. És igen, ha a kényelmes lett volna, erőltettem volna, hogy velünk aludjon, mondjuk apaférj foglalja le, amíg éjjel megcsinálom neki a tápszert – ehelyett “én marha” felvettem, ringattam, énekeltem, meséltem neki, amíg melegedett a kajája.
Azt tudom, hogy az elmém majdnem megbomlott, de azt nem hiszem, hogy nem neveltem volna jól a gyermekemet. 🙂 (Nekem számít az is, hogy most jön, ölelget és puszit ad, ha éppen eszébe jutunk.) 🙂
De félreértés ismét ne essék, csak annyit szeretnék, ha végre elfogadnánk, hogy nem vagyunk egyformák, a babák sem azok és attól még, hogy jó a hordozás, nem fogja mindenki szeretni (anyák és babák), mint például hiába egészséges a karalábé, azt sem eszi meg mindenki. 😉
Neeeeem, ne érts félre, nem azt írtam, hogy tőled kaptam ezeket, hanem hogy itt kaptam. 🙂
Már régebb óta is gondolkoztam ezen, aztán napközben is agyaltam rajta egy sort, végül elfelejtettem megírni – a statisztikákkal kapcsolatban szerettem volna reagálni. Engem ugyanis az is érdekelne, hogy ahol nem szoptatják a babákat, hanem tápszert kapnak, mert az egyszerű, kényelmes, ott vajon mennyire élnek egészségesen az emberek? Mennyit mozognak, hogyan táplálkoznak, mit tesznek az egészségükért? Mert simán el tudom képzelni, hogy olyan rétegek nem szoptatnak és tápszereznek, akik aztán “nutellás csipszet” adnak a gyereknek és kólát, meg leültetik a tv elé a csokival, tehát nyilván egyenesen következik az életmódjukból a mindenféle betegség.
És nem, nem mentsvárként szeretnék szolgálni azoknak, akik eleve nem szeretnék szoptatni a babájukat, de annyira egyedül éreztem magam, kirekesztettnek, szemlesütve mertem bárhol is bevallani, hogy a pici fiam tápszeres baba, sőt, a szánakozó tekintetek voltak a legrosszabbak, szóval annyira egyedül éreztem magam és kirekesztettnek és rossznak, hogy jó lett volna, ha bárki legalább két jó szót szól hozzám, nem pedig sajnálkozva méreget. Három és fél hónapig vegyesen tápláltam Manót, küzdöttünk derekasan mindketten, de szerintem egy bizonyos szint és idő után ennek nincs már értelme.
A második gyerekemnél pedig tutira nem így fogom csinálni, de hát a jó pap is holtig tanul. 😉
Pár észrevétel.
Lárifári írta: “Talán a poszt fő üzenete egyébként nekem valami olyasmi volt, hogy rengeteg féle úton lehet eljutni (közel) ugyan oda.” Hova is?? Szerintem nem nagyon lehet összehasonlítani az olyan szülők gyerekeit, akik halálra rettegték magukat az első egy évben vagy akik bíztak a gyerekükben. Nem lehet összehasonlítani a kötődően és az elkülönítően nevelt gyerekeket, éppúgy, mint pl. az árván felnőtt, bántalmazó és a harmonikus családba született gyerekeket sem és még sorolhatnánk.
Virág, attól, hogy a légzésszámlálót nem te vetted meg, hanem valakitől kaptad, attól még a gyártó cég ugyanúgy profitál belőle, nem gondolod? Kivéve, ha egyenesen a gyártótól kaptad, akkor igazad van.
Azt hiszem egyébként, nagyon félreértelmezed a kötődő nevelés lényegét. Az együttalvás például nemcsak a babának jó, hanem mondjuk az elnyúló éjszakai szopiztatások sokkal egyszerűbbé válnak és nyugodtan alhatsz is közben.
A hordozás nem csak a babakocsi kiváltására használható, hanem mondjuk hordozhatsz takarítás, főzés, mosogatás közben is, vagy ha nyugtalan a babád, valószínűleg segít. Egyébként meg honnan veszed, hogy a hordozóeszközökből nem lát ki a baba??
Ami pedig a szoptatást illeti, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy neked azért nem ment, mert annyira túlparáztad az újdonsült anyaságot. Nem kellett volna! Butaság.
Én írtam, hogy ez már paranoia, nem Csibe. És továbbra is fenntartom. Nem személyes, abszolút a tényekre vonatkozó megállapítás. Azt pedig, hogy nem vagy normális, biztos nem írtam, legfeljebb azt, hogy ez a hozzáállás nem az. A kettő nem egy!
És a szoptatás – és a kötődő, válaszkész nevelés – igenis minden anyának való! Legfeljebb az anyaság nem való mindenkinek, bocsánat – ez sem személyes.
Csibe egy dolgot felejtett ki a szoptatás előnyeiből: az anyára vonatkozókat. Ugyanis a szoptató nők is ellenállóbbak egy csomó nyavalyával szemben, bizonyított tény. És hogy tényleg bárki képes szoptatni: még az örökbefogadó anyáknak is lehet tejük, ha cicire teszik a babájukat és a szopizás tejtermelésre serkenti őket is. Erről ennyit, emberek.
Ja és hogy nekem mennyire felhőtlen volt az első év és mennyire szuperül tudtam mindent elsőre, ezzel kapcsolatosan olvassátok már el a poszthoz írt legelső hsz-t, ami szintén tőlem származik. Köszi.
Virag, ilyen jelzoket, hogy paranoias, en tuti nem irtam le es nem is gondoltam. 😮 😮 vagy idezd be hogy mit ertelmeztel igy, mert akkor nagyon felrement a kommunikaciom.
A _szinte_ mindenkiben benne van, hogy nem 100%, valoban vannak veleszuletett rendellenessegek, de akkor azt siman meg tudjak altalaban allapitani. Elhiszem, hogy te az 1%-ba tartozol, de akkor fogadd el, hogy ebbe a nagyon ritka csoportban vagy, es ne ird azt, hogy az anyak negyede nem tud szoptatni, stb. Mar igy is elkeseritoek a szoptatasi aranyszamok, minden ilyen hozzaszolas, tevhit ront ezeken, mert konnyu kibuvot nyujt es keszen kapott mentseget. Ami nem is lenne erdekes, mert azt mondanam hogy aki nem akar szoptatni, az ne szoptasson (vs aki nem akar futni, az ne fusson, engem a hideg raz pl tole :)), csak epp ennek itt a kisbaba egeszsegere vannak komoly hatasai es egyben nepegeszsegugyi hatasok is (a cukorbetegseget 30-40%-kal lehetne visszaszoritani egyes szakertok szreint, ha minden gyereket 2 eves korig szoptatnanak, ugyanigy az elhizas, az errendszeri problemak, a gyerekkori rak, stb. Ez a nepessegre vonatkoztatva, tehat felesleges azt irni, hogy en nem szoptattam, megis makkegeszseges a gyerekem, a statisztika sztem nem hazudik).
A szoptatasrol ennyit, csak hogy megmagyarazzam miert akasztanak ki az ilyen cikkek, lehet hogy te kuzdottel, de ketszaz anyuka majd jo fedosztorinak hasznalja ezt, hogy ne tegyen erofesziteseket, az nlcafen is megirtak, hogy nem mindenki tud szoptatni.
A maradek reszben azt hiszem inkabb praktikus javaslatok hangzottak el a kisgyerekes elet konnyitesere es a parak megszuntetesere, ha vegiggondolod biztos van olyasmi ami megfontolando lesz legkozelebbre.
Es a depresszios reszen is erdemes sztem elgondolkozni, vagy segitseget kerni, ha ugy gondolod, sokat jelenthet (nekem egy szuleselmeny feldolgozasahoz kellett pl, meg ha nem is volt annyira szornyu, csak azert irom le, hogy en sezm magas lorol itelkezem es nem tartom magam tokeletesnek vagy tevedhetetlennek. Csak a kisbabak erdekeit, joletet, foleg a sozptatas ugyet nagyon a szivemre veszem, sok sok ora onkentes munkam van a temaban, hogy minel tobb kisbaba legyen szoptatva a leheto legtovabb)
Szerintem innét nekem kellett volna menekülnöm, mert én kaptam utalásokat arra, hogy paranoiás vagyok, hogy nem vagyok normális, hogy ne higgyem már azt, hogy nem tudok szoptatni, mert a nőknek csak 1 %-a nem tud szoptatni, hogy túlféltettem a gyerekemet, hogy miért nem fogtam be a számat a kórházban – soroljam még? 🙂
Az ősanya jelző pedig szerintem nem pejoratív, a paranoiás akkor már inkább az. 😀
És mégis itt vagyok, mert érdekel a véleményetek. Eddig összesen hat szoptatási tanácsadó mondta el a véleményét nekem, rólam – veled együtt még ketten mondták azt, hogy a szoptatás mindenkinek megy, és szintén összesen hárman ismerték el, hogy nagyon sok mindentől függ és elhiszik, hogy lehetek én is olyan, akinek nem megy, akármilyen oknál fogva, de legyek büszke magamra, hogy minden erőmet arra áldoztam, hogy legalább három és fél hónapig ment a szoptatás. (A kórházban a csecsemős nővérek is azt mondták, örüljek, hogy a fiam nem adta fel pár hét után, mert sokszor van, hogy a babák mondják be az unalmast. Mondjuk nem sima cumisüveget kapott a gyerkőc, hanem Habermann etetője volt. Hát ennyire akartam én szoptatni.)
Úgyhogy szerintem ne hagyd itt az oldalt és álld a sarat – ahányan vagyunk, annyifélék a nézeteink. Szerinted mindenki tud szoptatni és pszichés gátak miatt féltjük túl a csetemetéinket, mások nem így vélik. És akkor mi van? Anyák vagyunk, de minden másban különbözünk. Ez hogy tetszik? (Egyébként pedig írtam egy bejegyzést Nemlajosnak a szoptatásról is, szerintem az is érkezni fog…) 🙂
Ki is hasznalja itt a szarnay meg az osanya kifejezeseket??? Erdemes megnezni a hozzallast es a stilust.
A szoptatas nem az anyanak kell, hanem a csecsemonek, az o erdekeit ki vedi, amikor 50%-kal nagyobb eselye lesz cukorbetegsegre, rakra? Hogy kiegyensulyozottabb volt az anyja?
En ebbol a vitabol kivonulok, ilyen stilusban es hozzallasban nem tudok, bologassatok csak egymasnak tovabbra is es licitaljatok egymast felul kinek volt rosszabb, de nehogy eszetekbe jusson ketsegbe vonni azt hogy mindent tokeletesen csinaltatok es esetleg nem ti bonyolitjatok tul az eleteteket es esetleg van megoldas a problemakra. (azert azt ne nagyon meseljetek hogy genetikus az hogy nem tudtok szoptatni, legalabbis pl az orvosotoknak ne, mert mosolyogni fog, ha kicsit is ert hozza)
Csak annyit meg hozza, hogy gyakran kezeletlen gyerekagyas depresszio tunetei az itt leirtak (tobbsege, a tipikus ejjelente 30-szor ellenorzom a gyereket hogy lelegzik-e, ez a pszichiatereknek hivoszo, amire felkapjak a fejuket), szoval erdemes ezen a nyomon is elindulni, vegiggondolni a dolgokat.
Jesszus! Milyen igaza lett a cikkírónak, hogy bizony mindig van ellentábor, aki leszaranyázza…
Elképesztő mi anyák, mennyire nem tudjuk megértni, hogy egy másik embernek milyen problémái és félelmei vannak.
Feltétlen ki kell oktatni, megmondani a frankót, csak én tudom a jót, csak így helyes és mindenki más szarul csinálja….
Ez aztán szép munka volt néhányatoktól, hogyan is lehet valakit a földbe döngölni….
Figyusz Virág! Ez neked nehezebben, mint az átlagnak, de szépen megküzdöttél mindennel. Szerintem jó, hogy mindezt kiírtad magadból. A sok jó tanácsból meg azt tedd magadévá, amit tetszik, a többivel meg nem kell foglalkozni. Ha kételkedsz magadban, akkor csak nézd meg gyermeked mosolyát!
Köszönöm, volt részem szoptatási tanácsadóban, nem is egyben, elég volt. Szerintem az 1 % nem így van, magam körül elég sok elkeseredett harcot vívott kismamát láttam, de biztos rossz helyen élek. 😀
Egyébként nem vagyunk egyformák, nem mindenkinek ugyanaz esik jól, sem a gyerkőcnek, sem a szüleinek. A hordozás sem való minden gyereknek és minden szülőnek és a mai eszemmel ki merem jelenteni, hogy a szoptatás sem. A tapasztalataimmal nem tudom elítélni azt, aki úgy dönt: neki ennyi elég volt, nem szoptat tovább. Vagy hogy nem is akar. Tuti eretnek vagyok, de egy kiegyensúlyozott szülőpár sokkal többet ér a babának, mint egy “csakazértisszoptatomhabeledöglünkis” hozzáállású anya.
Mindegy, ez történt, megvívtam a magam harcát, eljutottam oda, ahol most vagyok és igen, le mertem írni, be merem vallani, hogy vannak kétségeim, akármennyire is hallgatok az ösztöneimre, van, amikor az nem segít.
Ja, és még valami: a hasfájás igenis létező jelenség, mert a gyerekünk csak két hétig ordított esténként, aztán jött az éjjeli, majd a hajnali üvöltés. Úgy, hogy együtt próbáltunk vele aludni. Plusz a hasfájás elleni szerek segítettek rajta, pedig ő aztán tényleg ne, tudja eldönteni pszichésen, hogy neki ez segíteni fog (azaz nincs placebó-hatás) és csakazértse lesz tőle jobban. 🙂
Egyébként minden elismerésem azé, aki úgy érzi, hogy ebbe nem dilizik bele legalább egy kicsikét. 🙂
Légzésfigyelő: jobb félni, mint megijedni. Az első két gyerekemnél nem volt gond, de úgy voltunk vele, hogy biztos, ami biztos. A harmadik gyereknél négyszer jelzett az első 2 hónapban! S.O.S.-jelzés volt, tehát már legalább 20 másodperce nem vett levegőt a baba. :S Szerencsére elég volt megsimogatnom, s onnantól minden rendben volt. Azóta is nagyon odafigyelünk.
Egy ismerősünk kétszer élesztette újra a kisfiát, miután jelzett a készülék: életet mentett a szerkezet! Egy másik ismerős 20 évvel ezelőtt elveszítette a 7 hónapos babáját: akkoriban még nem volt elterjedt dolog a légzésfigyelő, s nagyon drága is volt. A második gyereknek már vettek egyet. Emlékszem, kb. 12 éves voltam, s akkor még nem tudtam, mi lehet az a kütyü a kiságyban… Mindegyik időre született, egészséges baba volt. Rejtélyes, félelmetes dolog a bölcsőhalál-szindróma. 🙁
Köszönöm, megjegyeztem 🙂 !
És még mielőtt egy ősanya rámrivall, hogy lehet egy pici baba ételallergiás, megsúgom, hogy az allergének az anyatejjel is átmennek, csak nem mindenkinél okoznak bajt. Az én babám 1,5 hónapos korában megtanult vakarózni…
Azért elég laza úgy kezelni a dolgokat, hogy ha egészséges a baba szopik eleget, nem kell mérleg. Sok baj megelőzhető ezekkel a kütyükkel. A reflux miatt megfulladhat a baba pl. Az enyém meg nem evett, mert az ételallergia miatt gyulladásban volt a gyomra. Ránézésre egészséges babákkal is lehez gond, nagy!
Amugy Csizi tok jol leirta a fontosabb pontokat, ehhez nincs mit hozzatenni.
Sajat peldammal is tudom igazolni, eddig mind a negy gyerekem tulelte, hogy 4 napos koruktol akar telen is vittuk a nagyobbakat iskolaba, tehat kimentunk, beteg gyerekek koze is (de ugye kaptak anyatejet), azt hogy besargultak, max. oda kellett figyelni es ebreszteni oket szopizni, es sokat lenni napfenyen (tehat kint) es otthon meg az ablak melle tettem oket aludni (a szoptatas “mellékhatasa az ugynevezett élettani sargasag, majd egyszer irok errol részletesen, mert elég elterjedt paranak latszik).
Az étkezés a sozptatas alatt meg legyen olyan, mint elotte, a babanak is az a jo, ha sokféle izt tapasztal (ekkor alakul ki a taplalkozasa alapja, a magzati korral egyutt, ismerkedik az izekkel) és ha érzékeny valamire, azt ugyis észreveszed (nalunk a lanynal volt a foldimogyoroval gond), és akkor azt kihagyod. A hasfajasnak nevezett sirasok nagy része amugy sem hasfajas, inkabb esti szorongasnak nevezhetnenk es maratoni szopikkal, egyuttfurdessel, hordozassal sokat lehet rajta enyhiteni. Ha csak a hasa fajna, mivel magyarazod, hogy a napi legalabb 2-3 orat hordozott 6 hetes babak 40%-kal kevesebbet sirnak?
Ha meg mégis érzékeny a hasa, akkor kitapasztalod es elhagyod, egyszeruen.
Pragmatikusan, rugalmasan, nem valami vizsganak kell megfelelni, nem tokeletesen anyanak kell lenni, csak eleg jo anyanak, es elvezni, szeretni a kis jovevenyt, hogy erezze, jo helyre erkezett.
Onallosag es napirend meg csak azutan johet, hogy biztonsagos kotodese alakult ki, hogy tudja szamitrhat rad, hogy soha nem hagyod sirni, hogy igyekszel segiteni rajta, hogy ott vagy es megbizhat benned. Homokra nem epitkezunk, es nem a falakat huzzuk fel az alapok elott.
Virag, senki sem mondta, hogy minden tokeletes, es hogy nincs nehezseg. Vannak, de a hozzaallasom nekem az, hogy na, ujabb legyozendo akadaly, ahelyett hogy beulnek egy sarokba sirni, vagy nekiallnek panaszkodni. Vagy panaszkodok, esetleg otleteket kerek, aztan nekiugrok es megoldom.
Tudom, hogy ez is attitud kerdese, az ember a gyerekkorabol hozza magaval, de hidd el, lehet rajta valtoztatni, tanulni is lehet.
Onkentes szoptatasi tanacsado voltam egy egyesuletben, hamarosan ujra aktoivkosom, szoval sok esettel talalkoztam, es hidd el, 1% alatt van azok anyukak szama, akik valoban nem tudnak szoptatni. Mert mutetjuk volt, vagy mert genetikusan keptelenek ra. A tobbiek nagy reszben a rossz technika vagy a teves tanacsok miatt nem tudnak, na ezeket lehet elkerulni a helyes segitseg megkeresesevel. Meg ùmost sem keso, ha akarsz masik gyereket, egy ibclc tanacsadoval pl at lehet beszelni hogy vajon mi ment felre.
En ugy tudom (bar ebben is tuti le vagyok maradva 😛 de nekunk a kepzesen is azt tanitottak a laktariumos ibclc oktatok), hogy most mar tapszerezni is igeny szerint kell, szoval tenyleg felesleges merlegelni. Tehat ilyen esetben sozptatas + tapszer igeny szerint, vagy meg jobb, szoptatas + tapszer szoptanittal.
Az egeszseges gyereket beteg tesokkal viszik – nem tudhatod mi van a hatterben, lehet egyedulanya, nincs kire hagyni a gyerekeit. En is mindig negy gyerekkel, egeszsegesekkel-betegekkel vegyesen jarok gyerekorvoshoz, mondjuk ha betegek, nem engedem hogy az ottani jatekokat osszefogdossak a varoban, viszek sajatot.
Az adott oldalnak (nem ismerem) pedig sztem azert lehet annyi lajkoloja, mert egyszeruen a neveltetesunk, mint minden tekintelyelkvu neveles, sokszor eroszakkal – szobeli (buntetesek) vagy fizikai (kezrecsapasok, pofonok) eredmenye az, hogy nincs onbizalmunk. Nem merunk/tudunk hallgatni az osztoneinkre, hibas mintakat cigolunk magunkkal, es egyszeruen nem merunk a jozan paraszti esuznkre hallgatni sok mindenben, hanem “tekintelyre”, megmondoemberre van szuksegunk az anyasagban is. Tobbes szam, mert nekem is, csak az en megmondoembereim Sunderland, Faber-Mazlish, Gordon, Dr Sears…
Hajráhajrá, a szüléshez is – bár azt nem tudom, milyen, császáros voltam a vaksi szemeim miatt -, meg az utána következő napokhoz-hetekhez is. Ha kezdene eluralkodni rajtad a para, tudod, hol találsz meg. 🙂 Szívesen segítek.
Jó egészséget és jó, nyugodt babázást kívánok. 🙂
Én is őszinte leszek. A szoptatós posztom majd csak érkezni fog, viszont amennyire utánajártam, úúúúúúúgy hülyeség, hogy bárki és mindenki tud szoptatni, ahogy van. Fizikai, hormonális, pszichés és genetikai tényezők IS befolyásolják. Meg pl. az is, mennyit diétázott / fogyókúrázott a nő fiatalkorában. Pont az olyanok miatt, akiknek megy a szoptatás, az együttalvás (pici fiunk kb. kéthetes korától kezét-lábát szétvetve alszik és a saját ágyában, illetve külön ágyban csakis) és a hordozás is (sokkal jobban szerette a babakocsit, mert onnét kilátott), és azt hiszik, hogyha nekik sikerült, akkor másnak is pofonegyszerű lesz, szóval pont az ilyenek miatt esnek kétségbe sokan.
Van internetem, köszönöm szépen, bár az irodalmat, az írott könyveket sokkal jobban kedvelem, de bújtam a netet is, amikor jöttek a nehézségek, az irreális félelmek. Fura, hogy tudtam, nem kéne ennyire aggódnom. De van ilyen is. Egyébként felkészültem a szoptatásra, amennyire lehetett, beszélgettem Manóval is a pocakban, kismamajógán is, álmatlan hajnalokon is, a dugóban állva, hogy ő bizony szopizni fog, én meg szívesen adom, csak aztán nem volt mit.
A Babapszichológia c. könyv is hordozós-szoptatós-együttalvós vonalon mozog, mégis vannak, akiknek ez nem jön be.
A mérleg azért kellett, hogy tudjam, mennyi tápszert adjunk a babánknak, ha cicizett. Volt, hogy 10 ml-t, volt, hogy 60-at, vagy 120-at, de amennyi kaját látott, megette volna mind, apja fia. A csecsemőket pedig nem szabad túletetni.
Légzésfigyelő. A refluxot és egy taknyos megfázást vettünk észre a segítségével, szóval nem felesleges. Ráadásul a babánk téli baba, fiú, refluxos és nem szopik, tehát a bölcsőhalált haló statisztikai átlagba esik bele, ezért volt légzésfigyelőnk. Mellesleg tökingyen, szóval senki nem adott el nekünk semmit.
Mi is volt még? A védőnő… rosszul tudod, vagy a védőnő jön – civilben jogász volnék -, vagy a gyámhivatal. Mázli, hogy a mostani normális és mázlija van annak is, akinek normális a védőnője, de sajnos nem mindenkinek adatik meg. Vannak gyermektelenek, rosszindulatúak, régimódiak, ellenszenvesek, sokfélék, mint ahogy az emberek is általában. És nem mehetsz másikhoz. Vannak helyek, ahol egyenesen támadónőnek hívják őket.
Standup. Ajándék volt, gyerekfelvigyázással együtt. Talán mégsem volt annyira rózsaszín neked sem az az első egy év??? Vagy nem arról szólt a válaszod, hogy áááá, minden szuper volt?
Kórház. Minden leletünk megvolt órákon belül, minden negatív volt. Miért maradjunk egy olyan helyen, ahol a gyermeken összefüggően tíz percet sem tudott aludni. Még éjjel sem. Nem tudom, hol élsz, de a magyar csecsemőosztályokon még éjjel is folyamatosan ég a villany.
Egészséges és betegrendelés. Nem veszik azt szigorúan mifelénk. És hoztak egészséges gyereket beteg tesókkal kísérva beoltani. KÖSZÖNÖM.
Nem tudtam mindenre reagálni, de higgyétek el, eléggé intelligensnek tartottam magam ahhoz, hogy 31 évesen szülni merjek. Oszt’ nem úgy sült el, ahogy gondoltuk. Van ilyen is, nem csak a “minden elsőre tuti volt, a gyerek belesimult az életünkbe”.
És nem mentegetem magam, de ha mindenki tutibiztos abban, amit csinál, miért van a babapszichológia facebookos oldalának 90.000 like-ja mostanra és számtalan folyamatosan kérdezgető, gyakorló anyukája?
Józan fejjel én is nagyjából ezeket gondolom, amiket írtál. Nyugodt, békés terhességem volt eddig, viszonylag kevés parázással (kivéve az elején, hogy ügyesen kapaszkodjon, mert progeszteront kellett szednem). Ezzel együtt sem érzem magam “beoltva” az alvásmegvonásos-hirtelen felelősségrámszakadós-hormonoktól hajszolt kezdeti időszak zaklatottsága ellen. Csak remélem, hogy lesz mellettem valaki, aki majd figyelmeztet, ha túlzásokba esek, vagy vigyáz kicsit a babánkra, amíg kialszom magam.. 🙂
Talán a poszt fő üzenete egyébként nekem valami olyasmi volt, hogy rengeteg féle úton lehet eljutni (közel) ugyan oda. És bár néha magunknak nehezítjük meg, mindenki a habitusa szerint igyekszik a legjobban csinálni és ezt iszonyú fontos elismernünk egymásnak, mert pont ettől retteg ilyenkor leginkább az anyuka – hogy jól csinálja-e.
A szorongáson az én tapasztalatom szerint nem a tanácsok, hanem a bíztatás és a reális dolgokért adott elismerés segít.
Lárifári, hidd el, igaza van Csibének. Az jó, hogy ilyesmik olvasgatásával is próbálsz felkészülni az új élethelyzetedere, de a cikkíró már tényleg túlzásokba esett és ez azért ilyen szinten már nem tipikus szerintem, akkor sem, ha mindenki aggódik és mindenki bénázik az elején. Sorba szedtem a félelmeit, amik mára már neki is elmúltak, de akkor is tök alaptalanok voltak.
1. Sárgaság. Élettani sárgaságnak is hívják, tök normális, nem igényel kezelést és magától elmúlik. Van kóros is, de az is túl van lihegve.
2. Mérlegezés. Egészséges, időre született babánál tökéletesen felesleges.
3. Védőnő kiutálása. (Ez nem para, de meg kell jegyeznem.) A védőnőt nem kell kiutálni, normálisan is meg lehet mondani, hogy nem tartunk igényt rá. A védőnői szolgálat nem kötelező, csak egy lehetőség.
4. Szoptatás közben elejteni a babát. Nem tudom, a cikkíró hogyan szoptatott, én vagy fekve, vagy karosszékben. Leejteni egyikből sem lehet, elalvás esetén sem. Egyedül állva tudom elképzelni a leejtést, na de ki szoptat állva?
5. Rettegés a betegségektől. Ráérünk rettegni, ha már megtörtént. (Valójában akkor sem kell.) Előtte tök felesleges rettegni olyasmitől, ami talán sosem történik meg. Mi egyébként 10 hósan elkaptuk a rotát és jé, túléltük. Nem volt épp kellemes, de messze nem olyan horror, mint az ellene adandó vakcina reklámjában. A besz@ratásnak általában üzleti oka van, ezeknek nem kell felülni és alapból sem kell rettegni semmitől, amíg minden oké.
6. Rettegés a napirend hiányától. Ez úgy ahogy van, hülyeség. Azért, mert a kedves suttogóterry azt írta, még nem kell a babáknak napirendet kialakítani. Kialakítják ők majd saját maguknak a saját igényeik szerint. Tíz percen meg amúgy sem múlik semmi, mert a gyerek nem gyorsvonat, hanem ember.
7. Rettegés a fürdetéstől. Mi van?? Erre tényleg nem tudok mit mondani, a csecemők nem cukorból vannak, a víz nem árt nekik, sőt, a legtöbben kifejezetten imádják.
8. Rettegés a rendelőtől. A gyerekorvosi rendelő – mily meglepő – gyerekek számára lett kialakítva, ráadásul orvosi szemmel. A betegek általában el vannak különítve az oltásra várókétól, vagy más időpontokban lehet menni a betegeknek, és másban az egészségeseknek – erre volna a csecsemőtanácsadás relytélyes hangzású intézménye.
9. Orrszívózás. A dokik mindig azzal paráztatnak, hogy ha nem szívod le a gyerek taknyát, akkor ez lesz meg az lesz. Hát mi sose szívtuk le semmivel, és jé, sosem lett ez se meg az se.
10. Tél. Szerintem eddig még egy gyereknek sem lett önmagában attól baja, hogy télen is kivitték a nagy kemény mínuszokba levegőzni. Erre van az overáll meg a hasonlók. Ja, hogy a bacik? Arra meg az immunrendszere. És az eszkimó gyerekek is felnőnek valahogy, pedig ott a mínusz húsz melegnek számít.
11. Nem mosolyog. Hát igen, azok a babák, akik nem mosolyognak, biztosan autisták. Bár szerintem klinikailag bizonyított, hogy aki nem mosolyog, az morcos. Az én nagyfiam kábé fél évesen mosolygott először, ő nagyon morcosan született. :))
12. Csak a fény érdekli. Na, hogy ez mentális problémára utaljon, az már tényleg egy picit sok. A kisbabákat nem sok minden érdekli látszólag, mivel fel sem fogják még, mi az a rengeteg inger, ami érdekli őket. Azért nem kell ennyire alapvető dolgokba is bajt látni.
13. Utálni fog, mert nem teszem hasra és megdolgoztatom a tejért. Na ne. Én azért haragszom anyámra (nem utálom, csak haragszom), mert beleavatkozik a privátszférámba és mert túl hangosan beszél és mert nem figyel oda, amikor én beszélek. De hogy fektetett-e hasra két hónapos koromban vagy sem, hát ezért valahogy nem tudnám utálni őt! :)) A tejért pedig igenis dolgoztatni kell a babát, ez a lényeg: meg kell tanulnia szopizni, hogy aztán működjön a dolog. Kitartás kell hozzá, de egészséges anya esetén meghozza a gyümölcsét.
14. Szülés utáni hízás. Na és? Vegyük már tudomásul, hogy sem a nő, sem a férfi nem ugyanúgy néz ki ötven évesen, mint húsz évesen. Nemcsak ráncosodunk, általában hízunk is, hormonális okokból. Ez nem azt jelenti, hogy plusz ötven kiló, hanem plusz egy kis husi itt-ott, ettől még nem dől össze a világ.
15. Húsleves kenyérrel. Na ekkora butaságot is rég hallottam már. Egy szoptatós anyának különösen fontos az egészséges és változatos táplálkozás. Nem attól lesz hasfájós a baba, amit az anya eszik, hanem a sok levegőtől, amit szopi és sírás közben lenyel. Orvosilag eretnek vagyok, hogy kijelentem: nyugodtan egyen mindenki ká betűs zöldségeket! Semmi baja nem lesz a babának, ez egy buta tévhit.
16. Standup. Ez megint csak nem félelem, hanem egy plusz megjegyzés tőlem. Az a kismama, aki standupra el tud menni, az ne panaszkodjon! Én háromnegyed évig egy filmet sem tudtam megnézni a tévében, nemhogy elmenni otthonról! Két éves volt a gyerek, amikor először és eddig utoljára elmentünk moziba, eddig ennyi.
17. Légzésfigyelő. Tök felesleges. Csak üzlet, nem szabad bedőlni. Csak arra jó, hogy paráztasson, ahogy a cikkírót is sikerült.
18. Kórház. Ha bemész a kórházba, hogy baj van a gyerekkel, nem tehetik meg, hogy ne vizsgálják addig, amíg nem találtak valamit. Mert onnatól kezdve, hogy odamész, már az ő felelősségük. Csoda, hogy ilyen hamar hazaengedtek a tök egészséges gyerekeddel, örülj neki.
Mindezt nem a cikkírónak szánom, hanem neked, Lárifári és a többi leendő szülőnek. Nem kell rágörcsölni!
Tök igaza van Csibének: szoptass igény szerint, hordozz, aludj együtt és minden rendben lesz. Sokszor a védőnő és a gyerekorvos okosságait ugyanúgy le kell tojni, mint a nagyokos rokonokét, mert nagyon sok butaságot összehordanak. Az első hat hét arról szól, hogy össze vagy nőve a babával és mindig szoptatod, valahányszor megnyikkan.Ebből még soha egyetlen babának sem lett baja. De a túlspilázásból és agyonkörülményeskedésből sajnos nagyon is, még ha nem is vesszük mindig észre.
Mi most állunk ennek a történetnek a kapujában (bármelyik pillanatban szülhetek) és bár a család nagyon segítőkész, rengeteg nagyszülő van (elvált szülők gyerekei vagyunk a férjemmel, szóval nagyjából 4 pár nagyszülő áll rajtpozícióban..), mégis az ilyen és ehhez hasonló posztok jelentenek érzelmi támaszt igazán.
A nagymamák kivétel nélkül úgy gondolják – és sokszor el is mondják – hogy nyilvánvalóan nálunk is pontosan ugyan az fog történni, mint náluk – vagy legalábbis ez volna kívánatos.. Sétáljak minden nap, egyek rendesen, úgyis túlhordom majd a gyerekem, még ne izguljak a szüléstől, hisz fiú és még sorolhatnám 🙂
Lélegzethez akkor jutok, amikor a gyerekes barátnőimmal beszélgetek, akik még emlékeznek erre a nagyon parás időszakra és megnyugtatnak, rengeteg féle képpen lehet normálisan és jól csinálni. A kedvencem: a cél ebben az első pár hétben, hogy életben maradjunk – és ez egyáltalán nem kis dolog… Szóval remélem felnövök a feladathoz, mint ahogyan a poszt írója tette! És van valami okos mondás az úton levésről meg arról, hogy ez az értelme az egésznek… 🙂
Katka, en nem hiszem, hogy ez osanyasag kerdese lenne, csak eppen nem kell mindent tulbonyolitani es tulspilazni es tudni kell befogni a fuled. Persze nekem helyezeti elonyom van, mert a csalad ketezer km-rol bajosan tudna beledumalni, mondjuk igy segitseg sincs.
Csak az ilyen irasok erositik azt ami most a divat, hogy hatalmas hühot csap az anyuka a baba korul, mindenki huuuhazik hogy micsoda nehez az elso x honap meg hogy milyen bonyolult ez a babazas.. es ha jobban megnezzuk, maganak bonyolitja be a dolgokat a t. anyuka, peldaul egy idore szuletett egeszseges ujszulottet minek naponta (naponta tobbszor??) megmerni? (ja mert az x ceg el akarja adni a merleget es emiatt a vedono rabeszeli az anyukat?) Aztan persze hogy parazik meg belecsavarodik…
Erre is igaz az hogy a kevesebb tobb.
Nem mindenkinek megy ez így. Talán el kellene fogadni, hogy van ez így.
Elég szélsőséges küzdelmet ír le az édesanya, hogy mennyire nehezen ment neki és mennyire nehezen vált ösztönös édesanyává. De megküzdött a démonokkal és sikerült neki.
Tudod pont az ilyen magasról megmondom a frankót anyukák tesznek sokat azért, hogy neki még nehezebb legyen és nehezen szerezze meg a szükséges önbizalmat.
Lehet, hogy ősanya vagy és állítólag nagyon együtt tudsz rezegni a babákkal, de egy másik felnőtt emberrel szemben ez már kevésbé megy úgy látom….
De persze nálad minden rózsaszín az első évben, soha semmi probléma…. Hát tudod hiszi a piszi…
Amugy meg miert nem mernek annyian az osztoneikre hallgatni? Annyira egyszeru ez a kisbabazas dolog alapjaban veve, ha a babanak nincsenek egeszsegugyi problemai. Kaja kell neki, meleg es testkozelseg, az orara, a merlegre es hasonlokra meg semmi szuksege. Az elso honapokban en osszenove letezek veluk, nappal ramkotve, ejjel mellettem az agyban, ha sir, es nem kakis a pelenkaja, fazik vagy melege van akkor megszoptatom. Ha nem ehes, akkor is mellre teszem, hadd komfortszopizzon, akar 20 perccel szoptatas utan is, ot megnyugtatja, nekem meg lesz jo sok tejem 🙂 At kell venni az o ritmusat, az o hullamhosszara beallni, mig nem kepes arra, hogy o is fokozatosan alkalmazkodjon.
Szoval minden ilyen “elmeny” a hozzaallas “természetes” kovetkezmenye: egyalmtalan minek merlegelni egy idore szuletett kisgyereket? Miert van merleg otthon? Minek van cumisuveg? Miert kell napirend egy egy even aluli kisbabanak??? Miert nem vagyunk kepesek elengedni magunkat es szanadjara engedni az osztoneinket, es meghallgatni, egyaltalan meghallani a kisbabank valodi igenyeit?
Ez az igazi kerdes szerintem.
Hat, en most oszinte leszek. Ez nekem mar sok(k), ezzel mar nem tudok egyutterezni meg semmi. Ha vki ennyire egyszeru, az igy jart. Es hogy a vedonore kenni mindent, amikor van netje, a jelek szerint hasznalni is tudja, haaat. A sult galambot lehet varni, de ritkan jon helybe, az infok hasonloan. Az meg hogy a csaladom nem tudott szoptatni igy en sem tudok es ez normalis, vegkepp kiverte a biztositekot, mivel a psziches tenyezok is hatnak a tejtermelesre, ilyen hozzaallassal tenyleg megneheziti a sajat dolgat. A kifogaskereses meg nagyuzemben megy a megoldaskereses helyett, szoval ez tipikusan az a hozzallas, ami a lo masik oldala, sooot kilometerekre a lotol, amivel nagyon de nagyon nem tudok azonosulni, talan meg kevesbe mint a kotelezo rozsaszin koddel.
Pont ezért írtam le, hogy más se érezze magát ufónak, ha esetleg nem lebeg a felhők felett azonnal. 🙂
Aliza, szerintem a te helyzeted eléggé szélsőséges, mert tényleg minden miatt széllel szemben kellett menned. Én nem tudtam volna nulla segítséggel anyává válni, bár az ember sokmindenre képes. Ha rákényszerülök, megoldom, biztosan, mint sok mást is, gondolom, de én még így is piszok nehezen éltem meg. Soha nem gondoltam volna, hogy az annyira vágyott gyerek megszületése után totális káoszként tekintek az addig olyan szép kis életemre. 🙂 Neked pedig kitartást és remélem, pozitívan fognak változni a dolgaid. 🙂
Még azt sem írhattam, hogy nem volt segítségem. Valahogy inkább fejben kellett magammal tisztába jönnöm. De az tényleg fontos, hogy legyen néhány olyan személy (anya, anyós, védőnő, pszichológus, szomszéd kismama, kolléganő, gyerekorvos), akinek a véleményét elfogadjuk és hallgatunk is rá.
Tudom, hogy paramami voltam, nyíltan vállalom. A maximalisták már csak ilyenek. 😀 A parazást is kettő helyett végzik.
Egyébként jelentem büszkén, hogy kinőttem, azóta evett földet a gyerekem, a cipőink talpát nyalogatja, ha nem vagyunk elég gyorsak, megkóstolta a WC papírt is (előbb vagy utóbb megtette volna) és már nem ijedek meg az orrszívástól. 🙂 Szerintem mostanra elég életképes anya lettem.
Nálam nem volt ennyire durva a helyzet, de az alváshiányra visszaemlékezve görcsbe rándul még most is a gyomrom. Jó, hogy megírtad az érzéseidet, ritka őszinteséggel vállaltad nehézségeidet, minden elismerésem!!! Történeted rádöbbentett arra, hogy mennyire mást jelent az a szó aggódni anyaként, mint azelőtt. Minden felelősségteljes anyuka aggódik, nem vagyunk egyformák, ezt tiszteletben kell tartani. Aki azt mondja, hogy minden tökéletesen ment az első egy évben az hazudik ( vagy magát is becsapja ).
Hasonlókat én is átéltem, ha nem is ilyen szélsőségesen. De fel kellett szívnom magam, mert nem kaptam segítséget. Sőt. Ellenszélben mentem, mert minek kínzom a gyereket az orrszívóval, miért nem tiszta minden, amikor csak otthon ülök a gyerekkel, hagyjam már békén a párom, amikor este hazaér fáradtan, ne kelljen már a fürdőszobában segíteni, anya vagyok, oldjam meg, hiszen csak egy gyerekem van, anyósoméktól meg – nem alussza át az éjszakát? Mi annak idején csak átszóltunk a másik szobából, hogy maradjon csendben… Rokonoktól? Ah, nekem nem kellett egy tévésorozatot sem elmulasztani a gyerekek miatt!… Blaaaah, fel kellett nőnöm, és egyedül megoldani úgy, ahogy a szívem diktálja. Nem ordíttatni a gyereket éjjel. Kiszívni az orrát, hiába ellenkezett minden bölcs körülöttem. (Mer’ a családba’ minden gyereknek szűkek vótak az orrjáratai, így mindenki baba korába’ mandulaműtétre ment. Ja, hogy az én gyerekem nem beteges? ?!!)
Kedves fiatal anyuka! Ma már jó messziről visszanézve is hasonló dolgokat éltem át. A harmadik napon rájöttem, hogy a pici fiam élete tőlem függ teljesen. Legalábbis ezt gondoltam akkor. Anyósom volt az akinek 6 gyereke volt és segített, biztatott. Csak egy-egy rövid alkalom volt ez, de mégis jól jött. Jó, ha vannak körülöttünk akik segítségét, tanácsát el tudjuk fogadni.
Itt most nem alkalmas a hely és az idő arra, hogy én is kitaglaljam, min mentünk át az első gyerekünk első éve alatt, legyen elég annyi: NAGGGGYON durva volt. Hogy mit össze szenvedtünk, hányszor hagyta el a számat, hogy ha én ezt tudtam volna, akkor soha de soha, meg hogy én ezt már tényleg nem bírom tovább és nekem ugyan nem lesz az életben soha még egy gyerekem. (Aztán mégis lett.)
Szóval ha valaki, hát én tudom, mennyire nehéz, mekkora csalódás az első időszak, hogy mennyire nem volt fogalma az embernek arról, hogy mit is vállal és hogy milyen kellemes az ismerősöktől megkapni, hogy a ti hibátok, mert folyton felkapjátok minden nyekkenésre meg hogy nem nevelitek önállóságra, nincs rendes napirendetek, satöbbi – miközben a beszólók gyereke az első pillanattól kezdve tök nyugiban van egész nap, eszik és alszik, a miénk meg már a kórházban minden ok nélkül végig ordított éjjelt-nappalt, pedig akkor még igazán nem ronthattuk el. Én tudom, hogy nem az ő érdemük, hogy nyugis gyerekük lett, csak szerencséjük volt, nekünk meg nem. Legalábbis ebből a szempontból…
Szóval tudom, milyen ez az egész.
De egy óriási különbség van: a paranoia.
Persze az első gyerekemet én is mindenféle nem létező dologtól féltettem, de a posztban leírtak azért már szerintem kissé túlmutatnak z egészséges határokon. Szerintem ez már nem csak a gyerekről szól, hanem kivetítés is. Egy dolog a tapasztalatlanság, önbizalomhiány és szülői aggódás, más dolog a beteges paranoia.