Kiss Virág is azon anyák népes táborához tartozik, akik szerint a gyermeknevelés első időszaka a bizonytalanság maga. Kevésbé magabiztos nők annyi rettegni valót találhatnak egy baba induló életét kísérve, hogy igazán felesleges bárkinek is éppen ebben a különösen érzékeny időszakban extra félelmekkel terhelni őket.
Nemlajos példáján felbuzdulva szeretném leírni, hogy bár a társadalmi elvárások szerint a gyermekem születése után felhőtlenül boldog, megszépült, odaadó, elégedett és kivirult kismamának kellett volna lennem, életem legkeményebb időszakának tartottam az első 14 napot, az első hat hetet, az első három hónapot. Az első hat hónap után lett jobb – és apaférj is ezen a véleményen van.
Kisfiam ma egy éves. Fejlett, okos, szép fiú, tíz és fél hós kora óta egyedül jár, huncut, jó étvágyú (a fogzás bezavar néha azért), eszik darabosat is már, könnyebb vele az élet, szóval szinte hihetetlen, hogy nem volt ez mindig így.
Ha globálisan nézem a problémát, azt kell írjam: az első pár hónapot szabályosan rettegésben töltöttem. Rettegtem, hogy 200 %-osan én vagyok felelős Manó minden igényéért, azért, hogy milyen ember lesz, hogy túléli-e ezt a kalandot velem. Az első 4-6 hétben folyamatosan hasmenésem volt – hát ennyire tudok én aggódni.
Nem tudtam szoptatni Manót rendesen, de ez külön téma. Ötnaposan rohanni kellett vele az ügyeletre, mert kötőhártya gyulladása lett, nem ébredt fel az előírt 3 óra elteltével, a tápszer ott várakozott bekészítve – bőgtem az ügyeleti váróban, hogy nem elég, hogy tiszta váladék a szeme, még felkelni sem hajlandó, biztos valami óóóóóriási baja van. Az orvos mondta, besárgult picit a gyerek, keltenem kell 3 óránként enni. (Ugye hogy igazam volt, hogy nagy a baj???)
És csak nem tudtam szoptatni, nem volt elég a tej, a lócitromot is megettem volna a végén, ha bárki azt mondja, az segít. Se bogyó, se tea, se csodakapszula, se mellszívó nem volt elég a szoptatáshoz. Volt, hogy hallottam: nyel a gyerek, a végén a mérleg mégis NULLÁT mutatott. Ennél nagyobb csapás már csak az volt, amikor a mérleg 20-40 perc szoptatás után mínusz 10-20-at mutatott.
És akkor jött a propaganda, hogy szoptatni mindenki tud. Nem segített sokat, sőt, teljesen alkalmatlannak éreztem magam, hogy csak nekem nem megy, ami az utolsó útszéli rókának is sikerül.
A védőnőt (szerencsére azóta már kiutáltuk innét, egyébként 23 éves kis fruska volt, nyilván óriási élettapasztalattal) az érdekelte, kókuszmatracot vettünk-e és vegyük meg a legdrágább fürdetőt a gyógyszertári helyett, mert csak az a jó, nem segített sokat se a szoptatásban, se abban, hogyan tápszerezzem a babát. Erről korábban sem beszéltünk, pedig családi vonás a szoptatni nem tudás, szóval akár fel is készíthetett volna rá. Az első otthon töltött éjjel köntösben és szemüvegben “aludtam”, hogy Manó ne keltse fel apaférjet és annyira siettem, hogy épp csak felforralt vízzel készítettem el a tápszert, nem öt percig forralt és visszahűtött vízzel. Persze emiatt is lelkiismeret-furdalásom volt, bőgtem a zuhany alatt, nem segített ez sem az általános állapotomon. Ráadásul annyira kimerült voltam, hogy rázott a hideg és az idegességemben napközben harapdált ajkaimat éjjelente véresre haraptam belülről, hogy ne vacogjanak a fogaim és ne keltsek fel senkit.
Félnapos zokogógörcseim voltak, megtanultam a gyerekkel a mellemen tápszert készíteni, e-mailt írni, mesekönyvet olvasni neki, pisilni, bár ez csak most hangzik viccesen, akkor bőgni tudtam ezen is. Volt, hogy a hajnali fél hármas etetés összeért a fél nyolcassal (cicin nyammogva), és rettegtem, hogy egyszer csak el fogom ejteni a gyereket, mert el fogok aludni, én ezt nem bírom tovább.
Rettegtem, hogy Manó beteg lesz. Ha csak ránézett valaki az utcán, szívem szerint az illetőt és a gyereket is minimum orvosi szappannal suvickoltam volna végig. Nem is beszélve a látogatókról. (Mert azokat aztán hatökrös szekérrel is alig tudtam volna visszatartani, pedig október közepén született a kisfiunk, a hat hetet tényleg illett volna kivárniuk.)
Rettegtem, hogy nem lesz napirendünk, aztán meg attól, hogy el fog csúszni, vagy nem mindig volt tökéletesen pontos a menetrend. Ha tíz perccel tovább aludt Manó, tudtam: ez a gyerek beteg! És már bőgtem is. (Persze nem volt az.
A férjemtől zokogva kérdezgettem, ugye nem utál azért, hogy nem tudok szoptatni. Ugye nem utál azért, mert hasfájós a gyerek. Ugye nem utál azért, mert itt bőgök és nem bírok a hormonjaimmal? (Nem zárójelbe való, de meg kell jegyeznem, hogy rengeteg segítséget, türelmet, figyelmet és szeretetet kaptam a férjemtől akkor is és azóta is, nem ez volt a probléma.)
Rettegtem a fürdetéstől, nehogy leessen, leejtsük, vízbe fúljon, történjen valami, ami miatt félni fog a víztől. Egyedül nem voltam hajlandó megfürdetni a gyermekemet, aha apaférj nem tudott hazajönni vagy programja volt, akkor muszáj volt valakit beszervezni segítségnek.
Az első oltás – emberek közé kell vinni, minden idegen körülötte, esetleg beteg gyerek is járt a rendelőben – szintén parafaktor volt, a has-koponya-csípő ultrahangos szűrés szintén. (Na, akkor viszont tényleg össze is szedett Balázs egy jó kis megfázást, és ORRSZÍVÓZNI KELLETT!!!) Írjam, vagy nem kell, hogy rettegtem, nehogy középfül gyulladása legyen, ha nem tudom rendesen kiszívni?
Hogyan öltöztessem? Nem fog fázni? Nem lesz melege? Tél van, repkednek a bacik mindenfelé, biztos beteg lesz, ha kimegyünk.
És igen, folyamatosan rettegtem, hogy beteg lesz, talán ez volt a legnagyobb mumusom. Hogy nem mosolyog, nem mosolygott, pedig az egyik ismerős gyerekét a kórházból úgy vitték haza, hogy mosolygott, nem csak álmában! Továbbmegyek: úgy gondoltam, tutira valami mentális problémája van, mert nem érdekelte őt sokáig semmi, sem játék, sem apa, sem anya, maximum a fény a lámpában és az ablakban.
Nekem mindezek mellé kismama-agylágyulásom is lett, alapszavak nem jutottak eszembe, sokszor csak mutogattam dühösen a férjemnek, mit szeretnék, majd bőgtem, ha nem találta el vagy ő sem jött rá a szövegkörnyezetből.
Rettegtem, hogy Manó még a nagykönyv szerinti időpontban sem mosolyog, biztosan ateista lesz – AUTISTA, látjátok, az agylágyulás!!! -, hogy beteges lesz, mert én nem tudtam szoptatni, hogy soha nem fogja átaludni az éjszakát.
A “rendes” védőnőnk sem segített, mert tájékoztatott, hogy orvosi értelemben véve, ha egy gyerek éjfél és hajnali öt óra között alszik, akkor gyermekorvosi értelemben bizony átalussza az éjszakát. HOGY MICSODA???
Rettegtem, mert Manó vonyított, ha hasra tettük, de mintha az életéért sírna, annyira kétségbeesetten és fülsértően. Okés, akkor nem fog megtanulni soha kúszni-mászni, diszlexiás lesz, képalkotási problémái lesznek, ráadásul kötődési zavarai is, meg fog utálni, mert én teszem mindig hasra.
És igen, tutira utálni fog, mert én dolgoztatom a háromhónapos gyereket 20-40 perceket a mellemen a szoptatással 10-30 ml tejciért. Nem vagyok normális, de ha meg abbahagyom, akkor meg beteges lesz, az oltás után nem lehet megnyugtatni majd, más eszközöm nincsen, ha egyszer sírni kezd, akkor…
Kétségbeestem akkor is, amikor a szülés után a kilók olvadása egyszer csak megállt és a számok ismét növekvő tendenciát mutattak. Igaz, hogy életemben annyi húslevest kenyérrel nem ettem még, mint a szoptatás időszakában (mást nem mertem, mert Manó durván hasfájós volt), de akkor is, döbbenet volt látni. Hat hét után persze sírtam azon is, hogy megint fel szeretném venni azokat a ruháimat, amik nemcsak széltében nyúlnak, hanem hosszában is. Hogy csinos szeretnék lenni. Hogy végre nőnek szeretném érezni magam. Aztán amikor elmentünk egy standup előadásra, kiderült, hogy a régi szoknyáim közül csak a kismama szoknyáim jönnek rám, és a harisnyáimat – az akkor még nagy hasam miatt – is elfelejthetem, el kellett zarándokolnom kismama harisnyát venni, hogy a derékrész ne vágjon be pocaknál. Írjam, vagy nem kell, hogy egyenes következmény volt apaférj karjaiban a bőgés?
Leírjam a kétségbeesést, amit a légzésfigyelő éjszakai csendbe történő sípolása okozott? És azt a kétségbeesést, hogy itt bizony kivizsgálás lesz? Három és fél hónapos volt akkor a babánk. Előtte nem nagyon jártam kórházban, gyerekkórházban meg végképp nem, de a kétségbeesést felváltotta a döbbenet. Szabályosan ki kellett sírnom, hogy 32 óra után – minden, még az alváslabor is negatív lett – hazaengedjenek. Sem Manó, sem én nem tudtunk pihenni, alvásról pedig végképp szó sem lehetett. A kórházból azért és azzal engedtek haza, hogy “gondos szülőknek látszanak, mehetnek”.
Ha bárhová “elutaztunk”, a fél házat összecsomagoltam, mert biztosan kelleni fog valami, és tutira otthonmarad valami és… Kész agyrém volt. Máig nem értem, anyukám, aki az első héten járt segíteni, hogyan szerethetett még most is annyira, hogy nem ütött le és ásott el a kertben. Kibírhatatlan voltam, sokszor még a saját magamnak is.
Őrlődtem, vergődtem, próbáltam felzárkózni, tanulni az új szerepemet, közben szerettem volna nő maradni, illetve ismét nővé is válni. A skizofrénia újabb jelei kezdtek mutatkozni rajtam Manó 4-5 hós kora körül.
Hogy mi segített? Az idő. A már gyerekes barátnők, főleg Manó kétgyerekes keresztmamája. Az őszinteség más kismamáktól, főleg a környéken lakóktól. Hogy láttam: Manó nő, fejlődik, cseperedik, hogy a szoptatás abbahagyásába senki nem halt bele (sem ő, sem én), fordul, gurul, kúszik, feláll, mászik, jár, szótagol, betesz dolgokat a dobozba és kiszed belőle. Plusz tudtam, bármilyen problémám is van, a szomszéd kismama két hete ugyanazon ment keresztül, vagy a gyerekkel, vagy a férjével, vagy az anyósával, esetleg a saját szüleivel. Nem örültem neki, hogy más is ugyanúgy szív, mint én, de valahol erősített a tudat, hogy nem én vagyok ufó. És rengeteget segített a sport, meg apaférj, aki mindebben támogatott. A férjem volt az, aki egy hét után azt mondta: itt a slusszkulcs, hozzál kenyeret és sütit nekünk, én addig elleszek a gyerekkel. Segített diétázni is (ha már nem tudtam szoptatni) és elvolt Manóval, amíg én futottam a köreimet reggelente.
És ha már az őszinteségnél tartunk: nem hiszem, hogy egy gyerek egyben tudna tartani egy egyébként nem jó kapcsolatot, sőt! A legtöbb ismerősöm arról számolt be, hogy hiába volt jó a kapcsolata / házassága a férjével, az első fél-egy évet igazán megsínylették lelkileg. Szóval a magazinok címlapjáról ránk tekintgető kismamák tutira kaptak valami kedélyjavítót a fotózás előtt, vagy esetleg szolgák hada lesi minden kívánságukat, vagy esetleg nem az édesanya tartja azt az édes kis bogyómanót, de fogadnék a “fotosopra” is.
Eddig bárkivel beszéltem, szinte mindenki erről számolt be. Sírásról, kialvatlanságról, lakásban bolyongásról, aggódásról, hallucinálásról, hajhullásról, hormongőzös hisztikről, síró gyerekről, régi életbe visszavágyásról, új test utálásáról, szexmentes hónapokról. A valódi boldogság sajnos nem a szüléssel (császáros műtéttel) kezdődik. A boldogság majd később csatlakozik, amikor az ember lánya látja: mindenki túlélte az első hónapokat. Vagy amikor átalussza a gyerek az éjszakát. Esetleg amikor a csemeténk első igazi mosolyát látjuk. de addig meglehetősen skizofrén érzés anyaként is működni. Szerintem.
És soha senki nem tud erre előre felkészíteni, mert a várandósság alatt szinte mindenki úgy van vele, hogy majd az ő gyereke, meg majd ő meg úgyis minden tökéletes lesz, ha a baba kint lesz és jó baba lesz és szófogadó lesz és belesimul az életünkbe… Soha nem volt még részünk ekkora alvásmegvonásban, épp ezért – szerintem – lehetetlenség úgy igazán rákészülni.
A konklúzió pedig, egy év tapasztalatával, ahogy korábban sokan megírták előttem is: teljesen mindegy, mit és hogyan csinálsz, úgyis szaranya vagy. Mert mindig van egy ellentábor.
