Játszótárs!
Liliom életében izgalmas időszak kezdődik. Új életet kezdtek egy másik országban, és kislányuk, Nóra is ott kezdte már az óvodát. Erről írt nekünk.
A számomra korábban mindig kicsit eseménytelen, nyugis késő őszi időszakot idén nagyon is izgalmassá teszi, hogy új, németországi lakóhelyünkön próbáljuk óvodába szoktatni kétéves kislányunkat, Nórát.
Szakirodalom akad bőven, mégis nehéz felkészülni arra, hogyan veszi egy kisgyerek a meleg családi fészekből való kitekintgetés akadályait, ráadásul idegen nyelven.
El is árulom, hogy azért tudok az ébrenléti idejében épp nyugisan írogatni, mert bemelegítésképp egy bébiszitterrel környékeztük meg Nórát. Mégiscsak könnyebb, ha ismerős terepen játszhat. És bár a nagymamák nagyon távol vannak, a férjemmel nekünk is szükségünk van némi kikapcsolódásra. A csaj eddig remekül bevált, a kis Miss felém se néz, ha ő itt van.
Kicsit nagyobb falatnak bizonyul az ovi. A bébiszitter ugyanis magyarul beszél, így Nórának nincs vele nehéz dolga, viszont az óvónéni háromból háromszor sem érti meg, hogy ő az udvarra szeretne kimenni 🙂
Az első két alkalom sírás nélkül telt.
A beszoktatás nagyon fokozatos, semmit nem erőltetnek, nagyon figyelik a gyerekek reakcióit. Éppen ezért egyelőre délutánonként megyünk egy-egy órára, ilyenkor kevesebb a gyerek.
Az óvónénik úgy nyilatkoztak, hogy nem lesz sok gondjuk Nórával, egyáltalán nem tűnik ijedősnek. Sok a tapasztalatuk olyan gyerekekkel is, akik nem beszélnek németül. Az utóbbi néhány szülőre is igaz, ezért nagyon örültek, hogy én nagyjából megértem őket :-).
Első nap a csoportszoba egyik sarkában húztam meg magam, próbáltam láthatalan maradni. Másnap már a szoba előtti öltöző padon kuporogtam. Ilyen kis lépésekben távolodom az első néhány hétben.
Kíváncsian vártam, hogy fogja bírni a gyerkőc.
Szerencsére épp aznap olvastam egy cikket, ami szerint a gyerekek 2 és 4 éves koruk között tanulnak a legkönnyebben nyelveket. Ez azért megnyugtatott.
A távolodás a következő héten egészen az emeletig tartott. Ott található a szülői váró.
Első blikkre nagyon kellemes hely, kényelmes fotelekkel, van ásványvíz, kávé, a gyerek jó kezekben (máséban). Szóval igazi kánaán. Mivel egyedül voltam épp, mint beszoktató szülő, mások tapasztalatait nem ismertem, totális hurrá-optimizmussal foglaltam helyet az első alkalommal.
Ez persze nem tartott sokáig. Ahogy szaladtak a napok egyre csökkent a lelkesedésem és nőtt az aggodalmam.
Mert hát a csoportban nem mindig a legkedvesebb óvónéni van benn, a gyerekek időnként jobban fel vannak pörögve, mint máskor stb. Rá kellett jönnöm, hogy a kávé és a víz nem helyettesít egy ütős nyugató. A kényelmes fotel helyett inkább egy hangszigetelt szobába vágytam, ahol kellemes chill zene szól és lágyan csörgedezik egy csobogó, de legalábbis nem hallom, hogy sír a lányom és engem keres, csak épp senki nem érti meg, amit mond.
Persze nem tudtam kiverni a fejemből, hogy ezzel az egész procedúrával tutira valami maradandó lelki károsodást okozok neki, és felnőtt fejjel majd vagyonokat költ rá, hogy kikezeltesse magát.
Végül a józan ész parancsára a fenekem maradtam és arra gondoltam, hogy neki kisebb küzdelem lesz megtanulnia folyékonyan németül, mint nekem.
A hét utolsó napján már meglehetősen csüggedten ültem le a szokott helyemre, nem számítottam semmi előrelépésre. Nóra ismét megkeresett párszor, viszont már nem sírt és a végén magától elköszönt és visszament játszani.
Mindenesetre az arcomra kiülhetett az elkeseredés, mert az óvónő távozásunkkor még utánam szólt, hogy ne adjam fel, más szülő is azt hiszi, hogy sosem szokik be a gyereke.
Köszi!
A hazaúton aztán mégis felcsillant a remény, amikor Nóra megkérdezte tőlem, hogy “Anya, hol a Puppe?”.
Köszönjük!
Sok sikert az új élethez!