Néhány nappal ezelőtt arról írtam, hogy mennyire félreértelmezte egy, szakmájában nagy hírnevet szerző pszichológuspár egy korábbi kifakadásomat.
Ha csak annyit értem el ezzel a korábbi poszttal, hogy született egy újabb válasz, egy minden szempontból átgondoltabb, és „nőbarátabb” válasz, amivel sem okom, sem szándékom vitába szállni, már megérte!
Mert mi volt az eredeti cikkel a problémám?
Egy amúgy is kimerült, rossz passzban lévő anyukának belengetni, hogy a problémája nem gyereknevelési, hanem párkapcsolati, sőt, egyenesen szexuális, az adott esetben felérhet egy utolsó lökéssel a szakadék felé.
Azt hiszem, a gyereknevelés első időszakában ritka az a nő, akinek a szexuális élet a kikapcsolódást jelenti. Sokan, sokszor vagyunk abban a helyzetben, amikor ezek az együttlétek bizony a „megoldandó feladatok” körébe szorulnak. Tudjuk, hogy igényli a társunk, tudjuk, hogy nekünk is jól fog esni, de olyan sok az elmaradásunk az alapigényeink kielégítésében, hogy alkalom adtán inkább áldoznánk egyet az ágyunkban az alvásnak, vagy egy forró fürdővel kényeztetnénk a testünket. Ilyenkor megesik, hogy a szex bizony kissé háttérbe szorul.
Nyilván minden nő tudja, hogy muszáj figyelnünk párként egymásra, muszáj, hogy a szex is működőképes dolog legyen egy házaspár életében. De teljesen felesleges egy végkimerülés határán agonizáló nőnek szegezni a kérdést: aztán a Zuraddal dugtatok-e a héten? Mert ő fog, ha nem Veled, majd mással! Vagy esetleg Te omlasz egy ovis apuka karjába, ha ez így megy tovább. Az első cikk ugyanis nagyjából erről szólt.
A kifakadásom után keletkezett írásban szerencsére már teljesen más megvilágításba kerül az egész történet. Nem a nő kap még egy kielégítésre váró igényt (esetleg másét) a nyakába, hanem azzal szembesít bennünket a Baktay-házaspár, hogyan vonódik ki az apa észrevétlenül a mindennapokból, s hogyan szakad egyre több minden az anya nyakába. A gyerekszám – apával együtt töltött idő összefüggésének bemutatása egyenesen zseniális, valóban, minél több gyerek van, annál kevésbé hagyjuk másra, mert jaj, az mekkora teher. Tényleg az. De nem csak másnak, hanem nekünk is. Éppen ezért kellene még többször letenni nekünk, anyáknak ezt a terhet, mielőtt összeroppanunk alatta.
Saját időről van végre szó, amit az anya a saját feltöltődése céljából azzal tölthet, amivel akar. Ha ahhoz támad úri kedve, szexelhet is, bizony, a férjjel, de dönthet úgy is, hogy hátrahagyja a népes gyermeksereget az apával, és kiléphet a mindennapok rutinjából egy rövid, vagy akár hosszabb időre, hogy azután feltöltődve térjen vissza, türelemmel, kedvvel, energiával felvértezve.
S akkor talán már a szex sem egy lesz a kipipálandó teendők listájáról.
Mennyivel másabb érzés lehet egy önmagát túlhajszolt nőnek ezt, a második cikket olvasni, ahol nem mulasztáson kapott bűnbaknak kiáltják ki, aki még ezt is elszúrta, hanem jóval szelídebb hangnemben, konstruktív tanácsokkal próbálják segíteni!
Biztosan sokkal jobb egy ilyen hangvételű cikket akár megírni is! Tudom, hogy vannak pszichológusok, akik a nyers, könyörtelen stílusukkal szereztek hírnevet, de ez a pokróc, mindenen és mindenkin átgázoló, néhol durva és megalázó hangnem nem mindenkinek jön be, és nem mindenhol állja meg a helyét.
Jó érzés, hogy a második cikkben mindezt már felülbírálták!
S még egy gondolatsor az eredeti posztomhoz.
Lehet egy nőnek akármennyi saját ideje, bármennyi segítsége, néha igenis lehet elege a gyerekeiből, a férjéből, anyósából, bárkiből! Nehogy valaki azt gondolja, hogy azért, mert rendszeresen eljut fodrászhoz, színházba, barátnőkkel cseverészni, attól megoldódik minden gondja, ami például a gyermekeivel kapcsolatban időről időre felbukkan.
Nem, ez nem varázsszer a gyerekneveléshez. Attól, hogy jó és elég a szex, attól, hogy anyuka minden héten kimenőt kap, még lehet rossz anya. Ugye mindannyian ismerünk ilyeneket? Aki annyira kötődik a független életéhez, hogy a végén a gyereknek nem marad elég hely…
Az eredeti írásomban valami olyasmire akartam felhívni a figyelmet, mint amiről Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz című verse is szól. Néha egy egyszerű mozzanat kizökkent a hétköznapi robotból, erőt ad, feltölt és segít, hogy más aspektusból lássuk meg a világot, ahogy a gyerekek is látják, őszintén, levetkőzve mindazt a sallangot, amit a felnőttek világa ránk aggat. És ezek a pillanatok segítenek megerősíteni az anya-gyermek kapcsolatot is.
Mennyire izgalmas, hogy éppen tegnap este találkoztam azzal az idézettel, amelyben ugyanerre a versre asszociált Ranschburg Jenő is, aki ugyanerről ír:
“‘Magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen.’ – írta Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című versében. Azt hiszem, ez az, amit sok szülő nem tud, nem mer megtenni: időnként magához emelni gyermekét, vagy éppen leguggolni melléje, nemcsak testével, de gondolataival, érzelmeivel, világképével is, hogy a gyerek ne rettegett, jutalmazó és büntető hatalmat, de jóízű, meleg, emberi kapcsolatot érezzen szülei társaságában.”
A saját időtől csak energikusabb nővé válok, ami szükséges, de nem elégséges ahhoz, hogy a gyermekeimnek elég jó anyja lehessek. Ahhoz kell ez az őszinte odafordulás is, és elsősorban ez kell, a gyereknek erre van igazán szüksége! Hogy ő se (ahogy a szex sem) egy legyen a kipipálandó teendők listájáról, hanem őt magát lássuk meg, a megismételhetetlen egyediségével, és az egyéni igényeivel. És ehhez nem kell sem szitter, sem barátnő, ehhez tényleg elég egyetlen megcsillanó gesztenye abban a sokat emlegetett őszi napfényben.
És ez az, amit a barátságosabb hangnem, szakmaibb hozzáálláson túl még mindig hiányolok a Baktay házaspár válaszaiból. Ők a független, önálló életet is élő nőért aggódnak a „modellként szereplő szülőpár” életéből, én pedig azt kérdezem: tessék mondani, és a gyerek igényeiről hol esik szó?
