Liza a közvetlen környezetében szomorú dolgokat tapasztal, de nem tehet semmi. Valóban végig kell néznünk, hogy kisiklik egy élet? Ki dönti el, hogy rossz úton jár egy fiatal, vagy csak máson?
Gyerekek, akiket valaha szerettünk, segítettünk, követtük a fejlődésüket… Eltelt a gyerekkor, félrement az életük, és már nem lehet segíteni. Vagy lehetne?
Évek óta baj volt. Mindenki látta. Látták a szülők, a nagyszülők, és az iskolában is. Nem extrém baj, mert azért bejárt a gyerek az iskolába, csak rosszul tanult, néha nem kapott otthonról ételt, néha koszos ruhában ment, felkészületlenül, táskája bepakolatlanul… A tanárok sajnálták, vagy egyesekkel büntették. Mégsem történt semmi. A család már korábban széthullott, és mindenki mutogathatott a másikra, hogy az a hibás. Egyetértettek viszont abban: el kellene vinni pszichológushoz… Vagy terapeutához. Elvitték egyszer-kétszer kineziológushoz. A barátnőhöz, aki természetgyógyász, és amúgy is mindentudó… Párszor. Csak hogy úgy érezzék, tettek valamit. Nem jött az áttörés, a változás. Az iskolai évek teltek, az első két év bukdácsolásával, iskolai hiányzásaival nem sikerült jó alapot teremteni a következő évekre, hát folytatódtak a gondok, hibák. A szülők nem lettek jobbak, a nagyszülők sajnálták a gyereket, szidták az iskolát, de szülőket nem vették rá, hogy jobban figyeljenek a gyerekre (nem is lehet más helyett felelősséget vállalni szerintem), mert igazából mindenki, még ők is el voltak foglalva a saját játszmáikkal. Szegény gyerek, túl sokat követel az iskola! Szegény gyerek, az a hülye anyád! Szegénykém, az az érzéketlen apád! Szegény gyerek, ha unod a könyvtárat, akkor pihenj csak! Vagy másrészről: Piszkálás. Kösd össze a hajad, mert ronda. Húzd már ki magad. Egyél rendesen. EDD MÁR MEG MINDET! Mosd már meg a fogad. Na mi vót’ az iskolában?
Válasz: hallgatás.
Elfogadva.
Válasz: hallgatás.
Elfogadva.
Alkalmazott megoldás a problémás gyerekekre – Írassuk be alternatív iskolába! Ott nem tapossák ki a lelkét, ha kedve van, kimehet az óráról, és a saját útját járhatja… Segítik, átrugdossák egyik tanévből a másikba.
Telnek az évek. És elteltek az évek.
A gyerek üres tekintetű.
Egész nap képes a net előtt ülni, és zenéket hallgatni. Nincs kontroll. Nincsenek jó barátai.
Kimarad az iskolából. Most már biztos.
Rossz társaságba keveredett. Álma, hogy Hollandiába költözzön, mert ott legális a fű. Más célja nincs. Vagy csak szimplán, hogy külföldön legyen. Valamit majd csinál. Ott mindenki kap állást, és nincs stressz. Fotómodell lesz. Mert csinoska. Nyelvet picit tud, de úgyis csak külföldön lehet megtanulni egy nyelvet.
Vagy: A családi unszolásra mondja, hogy majd elvégez valamilyen szakmát, tanfolyamot. Kifizetik előre a tanfolyam díját. De nem megy el az órákra. Nem csinálja végig. A család fizeti továbbra is az eltartását.
Megint eltelik pár év. Mondja, hogy dolgozni megy. Egy hónapra be is áll egy kulimunkára, majd megint csak otthon ül. Olyan primitívek, és unintelligensek az ilyen munkából élők! Ő képtelen velük dolgozni. Ő fél az emberektől.
De kimegy majd külföldre, majd ott.
A család eltartja. Hiszen nem dobhatják ki az utcára, szegénynek rossz gyerekkora volt, annyi agressziót látott, vagy jöttek-mentek az emberek körülötte, voltak pótapukák, pótanyukák, egy hetet itt, egy hetet ott. Törleszt a család, pénzzel, eltartással, és azzal, hogy hagyják a net előtt eltölteni a napokat. Legalább eltelik az idő. Legalább nem bűnözéssel tölti az idejét. Kontroll alatt van.
Azt gondolom, ilyenkor már lehetetlen tenni.
Te láttad gyerekként. Láttad, hogy nem buta.
De mára az értelme valahol el lett ásva, és nincs senki, aki valóban segíthetne, mert már önmagán nem kíván segíteni.
És Te, aki látod ezt, szeretnél ezért a gyermek-felnőttért tenni, beszélni vele, megrázni, kivezetni ebből az álomvilágból, megfogni a kezét, megnevelni. Tanuljon meg kommunikálni! Tanuljon meg élni! Tanuljon meg tanulni! Értékelje azt, hogy egészséges, van intelligenciája, nem egy tolókocsihoz kötött ember, mennyi minden várhatna rá! Csak akarni kellene! Annyi sérült ember van, aki saját akaratából talpra állt, és felemelkedett, példát mutat, vagy legalább eltartja magát, mert ez alapvetés neki.
De nem vagy ennek a problémás fiatalnak az anyja vagy az apja. Ha magadhoz vennéd, és küzdenél érte, nem érnél el eredményt, hiszen ő maga nem akarja, nem ezt akarja. Elég, ha kap pénzt, kaját, és divatos ruhákat. És amúgy is, aki egész gyerekkorában ilyen nevelést kapott, ilyen példát látott, miért hallgatna egy teljesen más típusú emberre? Miért motiválná ez bármire?
Egy újabb játszmatenger kezdődne. A te életed is rámenne a szélmalomharcra. Ha a másik nem akar változni, nem lehet mit tenni.
Egy 16 évessel mit lehet már kezdeni? Vagy egy 22 évessel?
A tekintete üres. Az ígéretei csak szavak. Nincs kiút. Vége. Egy álomnak. Egy ember életének. Vagy később lesz kiút? Mi lesz vele? Nem a te dolgod, és nem a te gondod. És mégis bánt. Foglalkoztat. Mert láttad kicsinek. Láttad, hogy ő is egy aranyos, értelmes kisgyerek volt.
Hmmm. Néhány napja elolvastam ezt az írást, aztán elengedtem….. Most volt időm visszanézni és a kommenteket elolvasva elég nagy dráma bontakozott ki….
Nagyon sajnálom, ami történt, amit átélsz…..
Szerintem nem kell róla lemondani, hagyni kell hogy menjen a maga útján, a maga poklában. Ki fog jönni a gödörből, ha úgy érzi, hogy ki akar jönni. Helyette hiába akarsz élni, helyette nem lehet.
Voltam hasonló helyzetben, ahol egy közeli hozzátartozóm nem akart élni és én akartam helyette…. Ez nem működik….
És a másik, amit nagyon megértek, hogy én is mindent megtettem, hogy az egész helyzettől megóvjam a gyerekeimet. Ezt mondta (ordította) az anyai ösztönöm.
Szóval te a saját életetdért és a gyerekeid életéért vagy felelős. Erre koncentrálj.
Ha közben tudsz másokon segíteni az tök jó, de ne menj rá mások életére, mert más dolgod van.
Sőt a rokonaimat is LE KELL ÍRNOM, el kell búcsúznom tőlük, ki kell őket zárnom az életemből, mert aki hagyta, támogatta, hogy tönkremenjen egy élet, az inkább maradjon távol.
És igen, szarul érzem magam ettől. Szarul érzem magam attól, hogy viselkedhet valaki, aki közeli rokon, a gyerekeivel. És nagyon szeretnék elutazni, hogy fizikailag is távol legyek. Ne kelljen látni. Ne kelljen nap mint nap tudni ezekről. Ne kelljen tudni hogy valakit megerőszakolnak a börtönben!!! Ne kelljen látni kiüresedett tekintetet, ne kelljen hallani olyan beszédeket, melyek a valós paranoiát súrolják, hogy egy félig felnőtt gyerek hangokat hall, és olyan álmokat, hogy majd külföldön más lesz. Az ember, ha ennyire közeli rokonról van szó, nehezen engedi el.
És marhára kellene segítség is. NINCS.
Hiába fordultam a Baktay-házaspárhoz e-mailben, ők Nemlajos cikkére válaszoltak, és az általam küldött több üzenetet teljesen figyelmen kívül hagyták.
TÖKÖM TELE VAN A PSZICHOLÓGUSOKKAL IS!
Kézeld, nem akarok segíteni nekik. Velük nem beszélek. Sőt, kizárom őket a közeli családom életéből, ők aztán a gyerekemnek ne mutassanak példát, mert egy kicsi gyerek automatikusan felnéz a nagyra, és követendőnek tartja ezt.
És képzeld, ezért írok. Ezért írom ki magamból a dolgokat, hogy tudjak magamon segíteni.
Tudod, nehéz. Nehéz, mert a testvérről van szó. Mert börtönben is volt. Mert drogozott. Mert megőrült.
Csak magamon akarok segíteni. De ettől függetlenül a testvéremet gyászolom. Így próbálom végleg elengedni. Hogy leírom.
Kedves Liza! Ezt írod: “És Te, aki látod ezt, szeretnél ezért a gyermek-felnőttért tenni, beszélni vele, megrázni, kivezetni ebből az álomvilágból, megfogni a kezét, megnevelni.” Én azt mondom, te magadért tegyél, magaddal beszélj, magadat rázd meg, magadat vezed ki ebből az álomvilágból, magadat neveld meg! “Tanuljon meg kommunikálni! Tanuljon meg élni! Tanuljon meg tanulni! Értékelje azt, hogy egészséges, van intelligenciája, nem egy tolókocsihoz kötött ember, mennyi minden várhatna rá! Csak akarni kellene! Annyi sérült ember van, aki saját akaratából talpra állt, és felemelkedett, példát mutat, vagy legalább eltartja magát, mert ez alapvetés neki.” Telitalálat, ezeket mintha pontosan neked írta volna valaki a te helyzetedre!
Magadon segíts először. Ne akarjon fuldoklót menteni az, aki maga sem tud úszni.
Mikor az írásodat olvastam, megrendített és egész nap gondolataimban volt az egész. A tehetetlenség a legrosszabb. A tegnapi napon a kellős közepére csöppentem egy hasonló családi drámába. Mivel nagyon rokon két órán át próbáltam ” tanácsot ” adni vagy csak meghallgatni, sokszor az segít a legtöbbet. Jót akartam és nagyon emberségesen beszéltem, nehogy megbántsak valakit is a családban. Olyan támadásban és lehülyézésben volt részem és a férjemnek is, hogy csak na. Fejemhez vágták, hogy persze csak az én gyerekeim tökéletesek és nekem egyébként is könnyű. Sosem gondoltam tökéletesnek egyik gyerekemet sem. Szeretetből és aggodalomból akartam elbeszélgetni. Nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy csak azon lehet segíteni, aki akarja. Remélem a cikk főszereplője is kiláball a mélypontról és hogy az én rokonomnak is sikerül! Nagyon mély érzésű írás, csodálom, hogy ilyen kevesen írtuk le véleményünket.
(És azt is, hogy az élvezeti szerek nem okoztak visszafordíthatatlan károsodást.)
Köszönöm!
Nagyszerű hozzászólás. Kicsit nehéz, mert közeli rokon, de túl kell lépni. Remélni, hogy nem követ el végzetes hibát.
Valóban nem a mi dolgunk beleavatkozni más életébe, tény és való, nem lehet azon segíteni, aki nem kérte és nem akarja. Én azt mondom, semmi nincs veszve. Mindenki a maga életével sakkozik és magának kell végigjárnia a saját poklát, útját, mélypontjait és katarzisait, hogy aztán magasra szálljon és kitörjön, ha van hozzá lelkiereje. 22 éves még nagyon fiatal. Az asztrológiai felnőtt kor 29 évesen jön el, addigra kapja meg az ember a kötelező életpofonokat, amiből tanul, erőt gyűjt és átalakul. Mindenki másképp éli meg a kamaszkorát, ilyenkor legtöbbünk kilátástalannak látja az életet. Én magam is szenvedtem a középiskolában, sok tantárgyból álltam bukásra, nélkülöztem és 30 éves koromra lett 2 diplomám, 3 nyelvet beszéltem és éltem külföldön is pár évet. És azt kell mondjam, egyáltalán nem bánom, hogy sokkal lejjebbről kellett kezdenem, mint a velem egykorúaknak! Minden tapasztalatom engem gazdagít és nagyot ugrani, csak nagyon mélyről lehet, mint a parafadugót, amit a víz alá nyomnak. Ha a lánynak erre a tapasztalásra van szüksége, a lelke ezt választotta, nem is akar ezen változtatni, akkor hagyni kell. Persze egy jó barát, egy szülő a háttérben, aki figyeli, szereti, lelkileg segíti sosem árt. Ha nincs, akkor ezt esetleg egy párkapcsolat tudja pótolni. Szerintem a lány 30 éves korára meg fog változni, vagy nem…- de még akkor is fiatal marad, bármikor, bármin lehet változtatni kemény munkával. Van, aki 42 évesen elválik, akit eddig eltartott a férje, és ott áll egyedül, nincstelenül. Ismerek ilyet. 1-2 év alatt kitanult egy szakmát, ami érdekelte, elhelyezkedett és most 50 körül boldog, él és virul. Rengeteg ideje van ennek a lányak, lehet, hogy ez csak átmeneti állapot. Nem tudjuk, mire hivatott, mire született ebben az életben. Lehet ezt kell megélnie valamiért.