Egyszer csak betört ebbe a szép tavaszi időbe az őszi szünet, és a két nagyobb fiúra lecsaptak a nagyszülők. Így esett, hogy a férjemmel meghatottan lobogtattuk a pályaudvaron keszkenőinket a távolodó vonat ablakában lógó gyermekeink után.
Na, jó, igazából már 20 perccel vonatindulás előtt eljöttünk, mert baromira nem bírjuk a vonatindulásig tartó kínlódást, meg valami gyermekkori, megmagyarázhatatlan pánik, hogy fent maradunk a vonaton, és velünk együtt indul el, szóval jóval hamarabb távoztunk a helyszínről, de eredetileg nem így terveztük.
Azután hazafelé arról beszéltünk, hogy majd hogy fog hiányozni a folyamatos zajongásuk, de azért milyen jó lesz, hogy végre megint egy ágyban aludhatunk, és végre ő (a férjem) se a szakadt-repedt kanapén alszik éjjel.
És én is elterveztem, hogy majd varrok ezerrel, meg elmegyek végre vérvételre az Üllőire, és találkozom egy régi kolléganőmmel is valamelyik plázában, hiszen egy hétig csak egy gyerekes anya vagyok!
Hányszor kacsintunk össze a szintén többgyermekes anyukákkal, amikor az egy szem gyerekét kísérgető anyuka arról panaszkodik, hogy neki mennyire nincs semmire ideje! És hogy hogy csináljuk mi, akiknek 2-3-sok gyerek van otthon, hogy mégis van étel az asztalon, és sokan még valami extra hobbinak is hódolunk. Mikor, hogyan?
Mi meg csak úgy összemosolyogtunk, hogy jaj, hát de édes, hogy el van veszve, és hogy egy gyerekkel még nekünk sem volt semmire sem időnk soha, de azután az újabb gyerekek, a rutin, meg az évek…
És komolyan elhittük!
És persze ilyenkor jön a pofára esés. Mert a férjem már az első éjjel visszacuccolt a kanapéra, reggel csak annyit morogva, hogy kényelmetlen volt, meg nem fért el – hát persze, hogy kényelmetlen, mert másfél éve keresztben fekszünk az ágyon, hogy mindannyian elférjünk, és persze, hogy nem fért el, az elmúlt időszakban baromira megszokta, hogy nem fekszik mellette senki.
Azután az első csendes napon kiderült, hogy a zajártalom valóban a töredéke a megszokottnak, viszont így meg a legkisebb került hirtelen jóval ingerszegényebb környezetbe, és minden igyekezetével azon van, hogy mi szórakoztassuk őt, vagy legalább legyünk a közönsége.
Na meg hogy induljak neki a városnak, amikor eddig is pont a babakocsis bkv-zással volt a legnagyobb bajom?!
És újra eljött az a rég elfelejtett időszak, amikor a vécére sem mehetsz egyedül, mert ott üvölt az ajtód előtt, rosszabb esetben ki is nyitja, de egyébként is állandóan a nyomodban jár, ha leülsz, rángatni kezd, ha felállsz, a lábadba kapaszkodik, ha sétálni viszed, ki akar szállni a babakocsiból, ha kiveszed, akkor egy istennek se indul el, vagy nem abba az irányba, amerre te szeretnéd… És nincs itt a két segítőd, aki lefoglalná, aki szórakoztatná.
És hirtelen beugrik, hogy miért is nem volt időd semmire, amikor még csak egy gyereked volt…
Próbáltál már úgy varrni, hogy közben valaki belekapaszkodik a cérnádba? Vagy tenyérrel csapkodja a gombostűzött anyagot? És próbáltál már úgy írni, szerkeszteni laptopon, hogy közben valaki folyamatosan a tapipadon zongorázik, vagy az egérmozgató kezedet ütögeti?
Így esett, hogy a nagy terveinkből nem maradt semmi, csak egy magának folyton társaságot követelő kis másfél éves manó…
És persze óraátállítás is most volt, s míg pár napja gonoszul vigyorogtunk a bajuszunk alatt (na jó, a férjem bajusza alatt), hogy az idei projektet majd a nagyszülők izzadják meg, nem számoltunk azzal, hogy az igazi szívás a legkisebb, mert míg a nagyok mesefilmekkel jól manipulálhatóak, a kicsi bizony fél nyolckor már kiüti magát, hogy azután hajnal 5-kor boldogan rángassa le rólad a takarót, mivel nem talált mást a lakásban, aki szórakoztatná…
Persze ennek az is a következménye, hogy a délutáni alvásnak már délelőtt fél tízkor nekilát, hogy azután 11-kor belevágjon a délutánba, és este még hamarabb essen össze. Azt hiszem, holnap már fél 5-kor már kukorékolni fog…
Ha hazajönnek a nagyok, az állomáson fogom őket várni, és a nyakukba borulok, és elmondom, hogy mennyire hiányoztak, és soha többé nem engedem el őket ilyen hosszú időre!
Talán majd a tavaszi szünetben… Ha viszik az öccsüket is!
