Hátizsákkal nászúton

Nagy fejtörést okozott nekem az új társ kiválasztása, de végül úgy alakult, hogy az olvasói visszajelzések és az én ízlésem találkozott. Íme, terka utódja, Peregrina, aki frissen férjezett, örökmozgó, kissé őrült és egyelőre gyermektelen. Azt hiszem, jól kiegészítjük majd egymást!

Első “hivatásos” bejegyzését a saját nászútjáról írta, amiről nemrégiben tért haza.

Fogadjátok sok szeretettel!

És természetesen köszönöm a sok-sok jelentkezőnek a bizalmat, természetesen továbbra is bármikor szívesen fogadunk Tőletek újabb írásokat!

Nemlajos

Elvileg csajos téma lenne ez az egész lánykérés-házasság-nászút szentháromság, de a mi életünkben valahogy mindig eltérnek a forgatókönyvektől a dolgok.
A lánykérés ugyan egy napsütéses napon történt egy igazán romantikus (szinte giccsesen az) helyszínen, a Trieszt környéki Miramare kastély teraszán a tengernél, de nem volt sem vörös rózsa, sem brilles gyűrű, a drágám szaladt vissza fotózni, amint megbeszéltük, hogy akkor összeházasodunk.

Az esküvő sem volt habos-babos, elegáns, kifejezetten nem is akartam fehér ruhát, hanem valami egyszerű, laza darabot. A szertartás a Duna partján volt, a násznép közben mezítláb hűsölt a vízben, este a barátok zenéltek, hajnalban még ment a pszichedelikus rock. Úgy gondoltuk, hogy abból a kevés pénzből, amit bele tudunk tenni, nem akarunk senki elvárásainak megfelelni, hanem egy nagyot bulizni azokkal, akik fontosak nekünk, akik aktívan jelen vannak az életünkben. (A lányos rokonsággal egy külön alkalommal volt birkapörköltös vacsora.)

Azt már az eljegyzés környékén megmondtam, hogy csak akkor megyek hozzá, ha Olaszországba megyünk nászútra. Imádjuk a mediterrán világot, úgy, ahogy van, mindenestül: a tengert, a tengeri herkentyűket, a napfényt, a buja növényzetet, a kis városkákat, az olasz temperamentumot, az ételeket, a könnyű borokat – és még egyszer a tengert.
És a mediterrán életet.

Persze, nem lehet erről általános véleményt megfogalmazni pár rövid utazás után, csak arra szorítkozhatok, amit tapasztaltunk. Márpedig azt tapasztalom, hogy ott lent délen bennem is felenged valami, felszabadultabb leszek, bátrabban gesztikulálok, és elvékonyodik az a védelmi burok, ami az itthoni mindennapok során rárakódik az emberre. Lehet, hogy ez csak privát romantika, bennem élő vágykép, amit rávetítek a mediterrán életre, de engem magával ragad az életnek az az intenzitása, szeretete, amit Itália minden szegletében érezni.

Szeretem, amikor az emberek ki merik mutatni és élni az érzelmeiket és indulataikat, amikor tudnak harsányan nevetni, amikor jóindulattal és segítőkészséggel vannak egymás iránt. Amikor kacagnak és mosolyognak csak úgy a semmibe is akár, mert élni jó, mert élni önmagában öröm. És hogy tudnak örülni! Öröm együtt lenni, öröm segíteni a másiknak, öröm enni és öröm inni, öröm a tenger, az olajbogyó és öröm a napsütés. Vagy akár a fájdalmat is ki merik fejezni, és nem gondolják azt, hogy akkor vagy kemény és erős, ha nem látszik meg rajtad semmi. Merik megélni az érzelmeiket, és ez szerintem sokkal egészségesebb, őszintébb és bátrabb dolog, mint fapofával járni-kelni a világban.
Naná, hogy nászútra délre megyünk!

Sejthető volt, hogy ez bizony nem lesz olcsó mulatság, de mondjuk luxusra sem vágytunk. Egy bohém pillanatban még január végén megvettük a repülőjegyet Szicíliába, és onnantól elkezdtem szervezni a körutat a szigeten.
Azt most is tudjuk, hogy valószínűleg ez volt az életünkben az egyik ilyen Nagy Utazás, és aligha lesz sok ilyen, most lehetőségeinkhez képest meg akartuk adni a módját.

Utólag kiderült, hogy érdemes volt jó időben lefoglalni szállásokat, mert ezzel is meg lehetett spórolni némi pénzt. A kempingezés lehetőségét azért vetettük el, mert nagyon sok energia lett volna minden városban megtalálni a helyszínt, felverni a sátrat, és aztán elindulni bármit is csinálni.
Szinte minden nap máshol aludtunk, így a napi rutin az volt, hogy felkeltük, bepakoltunk, megreggeliztünk és útnak indultunk egy másik városba. Nem mondom, hogy nem volt fárasztó, különösen az, amikor az ember 15 kilós hátizsákkal vág bele városnézésbe, jár körbe ókori romokat vagy éppen caplat fel a hegyre. Kicsit kimerítő volt, de megérte, még akkor is, ha néha már mi is türelmetlenek voltunk egymással. A jó ég tudja, hogy valaha az életben eljutunk-e még valaha Szicíliába, és biztos, hogy máris megbántam volna, ha kényelmi okok miatt nem megyünk el mondjuk Agrigentóba megnézni a Templomok völgyét, vagy Vulcano szigetére.

És volt némi stressz is: minden nap megtalálni a szállást, elintézni a formaságokat, kinézni a másnapi vonatot, elérni, utazni, stb. Az eszünkbe sem jutott, hogy valami utazási irodával menjünk, kifejezetten ódzkodunk a szervezett utaktól. De néhány bosszantó gikszernél nem volt több fennakadás, és szépen végigvándoroltunk hátizsákkal Szicílián. Amúgy sem tudunk soha megülni egy helyben, és csak a fenekünket áztatni a tengerben – bár mondjuk éppen a világ egyik (szerintem) legszebb strandján, Isola Bellán kaptuk el az őszi nyár egy különösen kegyes pillanatát, úgyhogy sikerült még egy kis barnaságot beszereznünk.

S ha már romantika: Palermóban kaptam egy szál vörös rózsát! 😉