Kiss Virág kálváriája a szoptatásért folytatódik, végül megszületik egy nehéz, ám mindkettőjük számára megnyugtató döntés. Minden jó, ha vége jó, és sokan tanulhatunk a történetéből!
Nagyon sok olyan emberrel beszéltem interneten, akinek problémái voltak a szoptatással. Egyikük azt írta, leginkább az apa erőltette, hogy szoptasson, ameddig csak tud, erre pár hét után elapadt a teje.
Ajánlom egyébként az apukák figyelmébe is azt, hogy FÁJ, NAGYON FÁJ az, amit a baba művel a mellel. Amíg kicsi, azért, mert nem tudja, hogy az az ő keze, hogy ha megmarkol valamit, az lehet, éppen anya, hogy rá tud harapni csak az ínyével is az egyik legérzékenyebb pontunkra, amikor meg nagyobb, akkor meg már “játszik” a cicivel.
Ajánlom azt is, nézze meg a kedves papa, hogy milyen lesz az ember lányának a mellbimbója az állandó szívástól. És a ráharapás sem úgy van, meg a bekapás, hogy egy 10-15 perces fázis alatt az elején bekapja, aztán a végén kiköpi. Ha nem keltem a fiamat rendszeres időközönként, akkor bizony félpercenként hisztizi ki a cicit a szájából, számolják ki a matekhoz egyébként is jobban értő apák, hogy ez napi hat-nyolc szoptatással, két cicivel, cicinként 15 perccel számolva hány ráharapás.
Ki szeretnék állni azok mellett – persze én is ebbe a táborba tartozom, haha -, akik nem tudnak egyáltalán, rendesen, vagy akár sehogy se szoptatni. Attól még nagyon jó anyák, végigcsináltak egy várandósságot, egy szülést vagy műtétet, és senki, ismétlem, senki nem kérdőjelezheti meg valami hülye genetikai adottság miatt, hogy jól nevelik-e az apróságot!
Sőt, azt is aláírom, hogy ha egy pár kisebesedés, mellgyulladás, betegség, vagy bármi más miatt bárki azt mondja: ő ezt tovább nem csinálja! Vagy hogy ezt egyáltalán nem csinálja. Vagy amiatt, amit én is éreztem: etetésenként egy jó háromnegyed órával többet melózom, mint bárki más. Felemelő érzés, nem?
És akkor nem segítséget kapok, vagy biztatást, hogy tartsak ki, vagy hogy meddig tartsak ki, hanem mindenki, mint egy robot, azt hajtogatja – három hét után, szomorkás mosollyal -, még beindulhat..! 22 napos volt Balázs, amikor mondta a gyerekorvos, hogy nyugi, egy pár hét alatt Balázs is ügyesebb lesz és minden csepp tej számít. És hogy nem lesz az negyedóra, elég lesz öt-öt perc is, csak várjam ki. Más ilyet miért nem mondott eddig??? Illetve miért csak a kétgyerekes barátnőm? Miért hallgat mindenki más nagyokat? És miért éreztem magam rossz anyának ezek után is?
Nem szeretném támogatni azokat, akik eleve úgy gondolják, ők ezt nem fogják csinálni, de szívesen beszélgettem volna azokkal, akiknek minden igyekezetük ellenére nem ment a szoptatás. Sőt, jó lenne egy olyan honlap, közösség, bármi, ahol “összejöhetnek” azok, akik selejtesnek érzik magukat.
Én ezt úgy írtam körül egy férfiismerősömnek, hogy gondoljon bele, évek óta gyereket akarnak, nem jön össze és a vizsgálat azt deríti ki, hogy nincsen elég ficánkája. Van, de nem elég. Ő hogy érezné magát?! Ugye, hogy nem állná meg az önostorozást?
A szoptatást pedig, amikor a kisfiam a mellen kapott sírógörcsöt esténként, én meg felette, abbahagytuk.
Három és fél hónapos volt Balázs akkor. Aztán mindenki megnyugodott.
A fiam jövő héten egy éves, fordult, kúszott, mászott, amikor és ahogyan kellett, tíz és fél hónaposan elkezdett járni (teljesen egyedül és magától), még nem beszél, de elmutogat és elmagyaráz mindent, amit szeretne, igazi társasági emberke lett, jó a humora, 82 cm, és talán már 11 kiló is. És gyönyörűszép!. És kötődik hozzám.
Talán nem annyira anyás, mint a kizárólagosan szoptatott babák (hála a jó istennek, bár így is sok ölelést és puszit kapok, kapunk tőle), de legalább korán kaphattam kimenőt mellőle és nem gond neki a mamánál aludni sem nélkülünk. Apaférj még többet tudott segíteni az ellátásában, nagyságrendekkel többet, mint a ciciző babáknál lehet. És nem vagyok szaranya azért, mert nem tudtam a fiamat minden, emberfeletti igyekezetem ellenére szoptatni!
