Azt mondják, akkor tudod biztosra, hogy öregszel, amikor többet jársz temetésre, mint esküvőre. Valóban, az utóbbi években sajnos egyre több gyertyát gyújtok Halottak Napján, és az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára esküvőn…
És akkor még hagyján, mert azt örömmel megszokom, hogy a barátaim, ismerőseim már mind megtalálták életük párját, de az újra és újra megdöbbent, hogy pár év múlva hányan veszítik el, és lépnek ki a stabilnak vélt kapcsolatukból.
Ez a modern élet rendje, mondhatnánk. Élethosszig tanulás, élethosszig párkeresés. A megdöbbenésen túl nincs is vele különösebb bajom. Azzal sem, ha kiderül, az egyik fél már a kapcsolaton belül kitekintett. Felnőtt emberek, előfordul. Még a legjobb családban is, ugye.
De vannak bizonyos élethelyzetek, amikor egyszerűen nem vagyok képes felfogni, hogy lehet valaki ennyire… (sokat gondolkoztam különféle jelzőkön) önző?
Megvallom, előfordult, hogy nem voltam hű. És az is, hogy engem csaltak. Fájt, de túlléptem rajta, és úgy érzem, nem okozott maradandó lelki sérülést. Ha pedig én csaltam, igyekeztem magam egy minimális – ha egyáltalán beszélhetünk ilyen helyzetben erről – fair playhez tartani magam. A házasságomból pedig eszembe sem jut kikacsingatni.
Mert félrelépni nem szép dolog, de vannak az életnek bizonyos szakaszai, amikor egyszerűen tilos!
Ilyen az, amikor mondjuk, valaki a sivatagban harcol, és itthon anyuka egyszerűen csak unatkozik. Vagy nem is kell harcolni, csupán dolgozzon külföldön a férj, vagy az asszony, látástól mikulásig, egy szalag mellett, és közben a szegény elhagyatott házastárs pedig éppen máson tengődik. Ez egyszerűen nem fér bele!
És ide sorolom azt is, amikor a nő éppen a közös gyermeket hordja a szíve alatt.
Tudom, egy igazi nő ekkor sem hanyagolja el a férjét, nem hagyja el magát, nem engedi el a nőiességet a kényelemért, nem tunyul el, nem lesz önmaga paródiája. Olvassuk ezt eleget, mi, otthon ülő kismamák…
De egy nő akkor sem versenyző ilyenkor! Időt kér, mert most új sportágban kell erőn felül teljesítenie, és nem tud, képtelen szimultán játszani. Persze vannak zseniális nők, akiknek sikerül, de most az átlag nőkről beszélünk.
Kiemelten igaz ez akkor, ha a gyermekért évekig együtt küzdöttek, vártak, átélve minden fájdalmat és borzalmat, ami a számtalan sikertelen terhességgel járt.
S amikor már úton az új élet, s a mindennapok a földöntúli örömön túl egyben rettegésben is telnek, hogy még maradjon, még kapaszkodjon ez az égi ajándék, amely a földi tudománynak köszönheti létét – ilyenkor a nő egyszerűen képtelen még arra is energiát fordítani, hogy vetélytársakkal küzdjön!
Főleg, ha otthon fekszik a nap 24 órájában, veszélyeztetett terhesként, hogy a gyerek bent maradjon.
El nem tudom képzelni, hogy milyen lehet az az ember, aki ilyenkor (és nem előbb, és nem később) indul neki vadászni?
Iszonyat empátia dolgozik bennem, így megértem, ha ilyenkor kihűl egy kapcsolat, megértem, ha a férfi nem képes megbirkózni a tudattal, hogy más élőlény fogja átvenni az első helyet a párja életében. Azt is megértem, ha a szex ki- vagy éppen elmaradásával a férfit farkaséhség gyötri. Ha ránézésre és együtt élve úgy tűnik, a nő hirtelen teljesen kifordul magából, és az addigi izgalmas, szexis dögből hirtelen egy hálóinges, elhízott kismama lesz.
Nem mondom, hogy ez a szükségszerű, de megértem, ha egy férfi a legkisebb visszalépést a nő kinézetében, szenvedélyében, stílusában így éli meg.
Mert én ilyen baromi megértő vagyok. De ebben az időszakban akkor sem csalunk!
Mert egyszerűen nem fair! Mert nem lövünk gólt, amikor az ellenfél még nincs is a pályán!
Márpedig ilyenkor a nő nem partner, a szó társasjáték-értelmében. Nincs versenyben, mert nincsenek meg az eszközei, hogy versenyben maradjon.
Más uralja a testét, a lelkét, és igen, az elméjét is. Minden energia, amit eddig arra tudott fordítani, hogy a pályán maradjon, most másra kell, egy új élet elindítására.
Egyszerűen ilyenkor egy olyan bizalmi védőhálónak kell(ene) a nő körül lenni, amiben a nő maximális biztonságban érezheti magát. Már ami a férfit, a társát illeti.
Annyi aggódni való van, annyi félelem, gát, új információ, megváltozik a test, felborulnak elvek és vágyak, átrendeződnek a prioritások. Igen, merem mondani, hogy a szüléssel egy teljesen új nő születik: az anya. És bizony ide számolom még a szülés utáni 1-2 évet is. Mert a szüléssel a folyamat csak elkezdődik, de idő kell, mire a nő önmagára talál ebben a teljesen új élethelyzetben.
Majd, ha a bolygó pályára áll, és a nő újra visszatalál egykori énjéhez, hogy valami fúzióval egy addiginál sokkal izgalmasabb, akár szenvedélyesebb személyiséget hozzon a világra, amikor újra magára ölti a mezt, és fellép a pályára, amikor más férfiak is versenyzőt látnak benne, akkor lehet újra játszmázni.
És akkor is, ha ez a folyamat netalántán elmarad, és szívünk szerelme örökre mamuszos, hajcsavarós, gyermekének málén gügyögő karikatúra marad. Mondjuk 2 év után is.
De ne várjuk, hogy ebben a nagyjából 2-2,5 évnyi intervallumban (a terhesség, és a kezdeti időszak) az asszonykánk majd a mi füvünkön is labdába rúg!
Mert még az öttusázók is egymás utáni pályákon mérik össze az erejüket, nem egyszerre az összes sportágban! Még ha a modern női magazinok igyekeznek is ezt velünk elhitetni…
Addig pedig, kedves férfiak, tessék szépen lehiggadni, és nem keresni a kísértést! Biztosan van megannyi lehetőség levezetni a felesleges energiákat!
