Szinglinek áll a világ?

Mondtam már, hogy imádom, amikor valakik (sokan) saját előítéleteikből kiindulva mondanak véleményt valamiről? Amikor nem elemzik a problémát, nem érdeklik őket a körülmények, fogalmuk sincs annak a másiknak az érzelmeiről, gondjairól, akin a nyelvüket köszörülik, de mondják, mondják, mondják… Mert ők olyan okosak, tudják a frankót, és ráadásul valamilyen homályos oltáriszentségre hivatkozva feljogosítva is érzik magukat arra, hogy a magas lóról lefelé osszák az észt.

Szinglikérdésben példának okáért ez kiválóan megfigyelhető, elvégre tízmillió szinglilélektanász-demográfus-társadalomtudós országa vagyunk.

A magányt életvitelszerűen folytató nőknek (többnyire nőknek, világos, elvégre a szingliségnek női arca van, és a pasik magányáért is a nők a felelősek) többnyire azt vetik a szemükre, hogy önzők, válogatósok, karrieristák és kibújnak az alól a kötelességük alól, hogy édes-kedves kis adófizetőket szüljenek az államnak, és hajj, mi lesz így nyugdíjakkal, az országgal, a világgal, édes, istenem, rohanunk a pusztulásba, a közepibe bele!

Lengessük csak meg képzeletbeli varázspálcánkat az úgynevezett rögvalóság fölött, mormoljunk el néhány varázsigét (káromkodásban igen gazdag ékes anyanyelvünk), vegyünk egy nagy levegőt, és lássuk:

A nők nagy többsége nem azért van egyedül, mert így érzi jól magát (sőt, a nagy többség baromira magányosnak érzi magát, és minden vágya egy boldog kapcsolat), hanem azért, mert nem találta meg azt a pasit, akivel le akarja élni az életét, akivel úgy érzi, hogy biztonságban alapíthat családot, és akit egészen egyszerűen szeret.

Hogy válogatós lenne? De emberek! Ha a piacon alapvető jogodnak tartod, hogy rábökhess a neked tetsző kopasztott csirkére, hogy „azt kérem!”, akkor miért ne lehetne egy nő alapvető joga, megválogatni, hogy kivel akarja leélni az életét? Úgy mondják, a házasságnak van egy olyan, sokak szerint lényegi eleme, hogy a nő és a férfi – fáradtságtól és szabadidőtől függően – időnként szexuális életet élnek. Ami meglehetősen intim és bizalmi kérdés, kell hozzá némi szerelem és odaadás a másik iránt.

Na, most az ember nem bújik akárkivel ágyba, pláne nem évtizedeken keresztül. Lehet, hogy valaki kétségbeesésében hajlandó kompromisszumokra („jó, nem szeretem annyira, de ideális apa lesz, sok pénzt keres, s ha nem iszik, akkor tényleg jó ember…”), viszont felelős ember hosszú távon gondolkodik. Ennek jegyében pedig megfontoljuk, hogy ki lesz az az ember, akivel majd együtt böngésszük nyugdíjas korunkban az akciós füzeteket.

Ez volt az egyik. A másik meg az, hogy rohadt nehéz az egész.

Öt évig voltam egyedül, rengeteget olvastam, tájékozódtam a szingli létezés kérdéseiben, és tényleg rohadt nehéz.

Hiszen a szingli többnyire már dolgozó nő, és túl van azon a koron, amikor egyetemi bulikban olyan khmmm… könnyen ment az ismerkedés. Ha szerencsés, akkor vannak barátai, akikkel össze lehet járni, el lehet menni szórakozni, programozni. És persze akik mindig össze akarják hozni „nagyon jó fej” pasikkal.

S néha össze is jön. Aztán másnap délelőtt a pasi elkéri a telefonszámot, és ha még a randira is hív, akkor ott kiderül, hogy „nagyon tetszel nekem, nagyon jó fej csaj vagy, és nagyon jó volt veled, de én még nem tudom, hogy mit is akarok igazán, ilyen meg olyan válságban vagyok, nekem ez túl gyors volt”, s ha tényleg jól érezte magát, akkor reménykedve hozzáteszi: „de azért néha találkozhatunk…”

Ez az a típus, amit egy szókimondó barátnőm úgy jellemzett egykor, hogy hatszor körbevakarja a micsodáját, mire rájön, hogy mit is akar.

De ha valamin már ennyit kell vakarózni, akkor veszett fejsze nyele.

Aztán kap még olyan jó tanácsokat is az ember, amikor ismerkedni akar, hogy valahogy leplezze, hogy okos és művelt. Mert attól megijednek a pasik. Hogy mi???

Egyrészt ugyanis az identitásom része, hogy mit tanultam, másrészt pedig keményen megdolgoztam érte, és nincs kedvem csak azért leplezni ezeket, hogy egy érzékeny lelkű, önbizalomhiányos hím ne frusztrálódjon. Egy igazi férfi szerintem nem csak hogy el tud viselni egy okos nőt maga körül, hanem kifejezetten ilyenre vágyik, és büszke rá. Ezt most már tapasztalatból tudom 🙂

Másrészt a kiindulópont az, hogy hosszú távon gondolkodunk. És még ha tudnám is leplezni valahogy egy ideig azt, hogy tudom, hogyan írják le Vörösmarty nevét meg, van véleményem mondjuk a német választásokról, akkor is mit mondjak reggelente, mikor indulunk dolgozni? Pá, drágám, megyek a szövőgyárba?

Szóval baromi nehéz.

Viszont szerintem tévedés lenne azt gondolni, hogy régen bezzeg könnyebb volt, jobb volt – elég megnézni a hazai válási statisztikákat. Régen nagyobb nyomás volt az embereken, hogy mihamarabb házasodjanak, alapítsanak családot, aztán meg már csak közben derült ki, hogy a közös projekt csődbe ment, mert alapja sem volt igazán.

És sajnos azt is tapasztalatból tudom, hogy gyerekként mennyire nem jó átélni a szülők újabb meg újabb drámáit…

Konklúzió nincs. Hacsak nem olyan közhelyek, mint hogy nehéz megtalálni az igazi társunkat, de megéri.

S ha valaki igazán segíteni akar, és nem csak a hangját hallatni meg a nyelvét köszörülni a mai nőkön, mai fiatalokon, akkor inkább támogat és megpróbál megérteni. Azzal többre megyünk.