Fogalmam sincs már, mikor néztem tévét utoljára, de valamelyik este úgy gondoltam, lenne kedvem megnézni valamilyen értelmes filmet. Vagy ha nem is annyira értelmes, de legalább szórakoztató. A rendelkezésre álló kb. 70 csatornán aztán a bugyuta sorozatokon és akciófilmeken kívül egy olyan filmet találtam, ami elkezdett érdekelni: egy angol-kanadai, valós történetet feldolgozó mozi: A Jane Doe per.
Most néztem utána a neten, az amerikai kultúrában a John Doe vagy nőnemben Jane Doe az átlagember neve, mint nálunk a Gipsz Jakab.
A film maga pedig arról szól, hogy Vancouverben van egy pasi, akinek az a perverziója, hogy nőket erőszakol. Főszereplőnk erkélyajtaján is bemászik, és nyakához kést tartva teszi magáévá a szerencsétlen nőt, akinek tönkremegy az élete, és sohasem heveri ki a sokkot igazán.
Innentől kezdve rettegésben éli az életét, hiszen ha egyszer megtörtént, akkor, ameddig a pasas szabadlábon van, bármikor lecsaphat rá. Kiszolgáltatottságát csak fokozza az, hogy olykor sorozatban felcsöngetnek hozzá a kaputelefonon, és nem szól bele senki.
Aztán elkapják a tettest, és jön a szembesítés. A rendőrség arra kíváncsi, hogy öt ember közül felismeri-e az erőszaktevő hangját. Igen, felismeri, aztán rohan a mosdóba hányni, mert fizikailag is sokkolja, hogy újra találkoznia kell azzal, aki megerőszakolta. A nyomozók faarccal teszik a dolgukat, és különösebben nem izgatja őket az, hogy egy meggyalázott, kiszolgáltatott nővel van dolguk, elvégre a protokoll az protokoll.
S kiderül az is, hogy a nő nem az egyedüli áldozat, hanem vannak még négyen rajta kívül. Jane Doe szeretné velük felvenni a kapcsolatot, mert úgy érzi, ez talán segítene feldolgozásban. De még az a nőszervezet sem adhatja ki neki a többi nő adatait, akik elvileg az erőszakot szenvedett nőket segítik. Jane meghagyja a telefonszámát, hogy legalább azt adják oda a többi nőnek, hogy keressék, ha akarják.
Közülük végül csak egy vette föl vele a kapcsolatot, egy kisiklott életű nő, aki elmesélte, hogy amikor a rendőrség kint járt nála az eset után, nem is vették igazán komolyan, mert látták, hogy iszik, és meglehetősen zűrös élete van.
S a főszereplő tapasztalata is ez: nem vették komolyan, nem kezelték a maga súlyán az ügyet, az áldozatokkal való bánásmódról nem is beszélve.
Lassan kiderül, hogy a rendőrség birtokában volt olyan információknak, melyeket ha napvilágra hoznak, vagy megteszik a megfelelő előintézkedéseket, akkor megakadályozható lett volna Jane Doe megerőszakolása. Hiszen akkorra már tudták, hogy a tettes milyen típusú nőkre csap le, melyik szűk körzetben, és nagyjából mikor. Előkerülnek lassan tanúk is, akik igazolni tudták, hogy a rendőrség tisztában volt a helyzettel, de mulasztást követett el.
És itt jön a nagy fordulat: Jane Doe bepereli a rendőrséget! A vád az, hogy csalinak használták, pedig megvédhették volna. És a személyes ügyön túl azért is indította a pert, hogy felhívja a figyelmet a rendőrség rossz gyakorlatára és szexizmusára a megerőszakolt nőkkel kapcsolatban. A per során a nyomozók szájából el is hangzik, hogy nekik rengeteg ügyük van, nincs kapacitásuk a megerőszakolt nőket külön bánásmódban részesíteni, s ha dönteni kell, akkor először egy több millió dolláros kárt okozó rabló után nyomoznak, s csak másodsorban jönnek az erőszakot szenvedett nők.
A per 11 évig tart, közben egy vagány és vérprofi ügyvéd veszi át az ügyet elődjétől, aki nem értette, miért erősködik még mindig a nő, hiszen az elkövetőt már elfogták.
Kevesen értették csak meg, hogy Jane Doe igazságot akar. Nem csak magának, hanem mindazoknak a nőknek, akik valaha is erőszakot szenvedtek el, és nem vették őket elég komolyan, nem nyomoztak lelkiismeretesen, vagy éppen érzéketlenül bántak velük.
A sorsa persze neki is az, mint mindazoké, akik konokan nekimennek egy megcsontosodott rendszernek. Bajkeverőnek, izgágának állítják be, akinek feltűnési viszketegsége van, vagy éppen ezen az ügyön akar meggazdagodni. Miért nem jó az neki, ami másnak, mit töri magát reménytelen ügyekkel, stb.
A bírósági eljárás legabszurdabb jelenete az volt, amikor a rendőrség ügyvédje arra kéri Jane Doe-t, hogy olvassa fel az FBI megerőszakolásos esetekre vonatkozó protokollját, amelyből kiderül, hogy ha személyi sérülés nem történt, akkor az nem is erőszakos nemi közösülés. S igaz, hogy ott hadonásztak késsel a nyaka körül, de nem sebezték meg, akkor mi itt a gond?
A nő végül megnyerte a pert, igazságot szolgáltattak neki. A bíróság kimondta, hogy a rendőrség megvédhette volna, de nem védte meg. S azt is, hogy rossz, elavult szemléletű az a gyakorlat, amit az ilyen esetekben alkalmaznak, ezen változtatni kell.
Nem tudom pontosan, hogy nálunk mennyire áll a rendőrség hivatása magaslatán ilyen ügyekben, s nem is erről akarok most írni, mert az egy külön poszt lehetne. Hanem azon gondolkodtam el, hogy mekkora elszánás, akarat, hit és makacsság kell ahhoz, hogy az ember nekimenjen berögzült dogmáknak és gyakorlatoknak, és aztán győzzön.
Általában tiszteljük az ilyen embereket, és nagyra becsüljük őket – utólag. Sőt, még azt is elismerjük, hogy pont az ilyen embereknek köszönhetően lesz jobb legalább egy leheletnyivel a világ, amiben élünk. De ha a barátunkról van szó, akkor lehet, hogy mi is lebeszélnénk arról, hogy ilyen vállalkozásba kezdjen. Mert hosszú meghurcoltatás, idegőrlő harc vár rá. Rámehet az élete, családja.
S ha abba belegondolunk, hogy hány meg hány olyan ügy van ebben az országban, amit meg kéne változtatni, ami nem jól működik… Hány meg hány Jane Doe-ra és John Doe-ra lenne szükség, akikben van annyi elszánás, bátorság és kitartás, hogy megküzdjön az igazáért!
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy személyesen ismerek néhány olyan embert, akik évek óta, szembeszélben is küzdenek az ügyükért, az igazukért. Nem a saját boldogulásuk érdekében, hanem a közösségért, az emberségért, egy jobb világért dolgoznak nap mint nap.
Ők ennek az országnak az igazi hősei manapság.
