Mielőtt gyerekünk születik, világosan látjuk, mit hogyan fogunk csinálni. Tökéletes napirendet, fejlődési ívet, előmeneteli tervet készítünk leendő gyermekünk számára.
Azután ő megszületik, és a legtöbb elképzelésünk megbukik, vagy azért, mert kiderül, hogy úgy baromság, ahogy van, vagy azért, mert egyszerűbb az élet, ha néha engedünk.
Nézzük az én listámat:
– Nem néznek rajzfilmet, pláne nem disney-t, legalább 3 éves korukig!
Nem vagyok rá büszke, de elég hamar betört a mindennapjainkba a televízió. És van az a helyzet, amikor szinte bármit megtennék, hogy egy óra csönd legyen, és ebbe a bármibe belefér a mese. Most a Micimackó az egyik kedvencük, meg az összes pixar…
Emlékszem, mennyire el voltam rettenve a 2 éves rokonkislánytól, aki le sem vette a szemét a tévéről, és kívülről fújta a dalokat a számomra rettenetesen bugyuta meséből. Khm… a kibírhatatlanul folyton csak kornyikáló Minimentők mond valakinek valamit? Nekünk volt egy durva korszakunk velük.
– Rengeteget fogok játszani velük!
Csak azt hagytam ki a számításból, hogy nem az én szabályaim szerint, és a hálivúdi filmekkel ellentétben ezek a játékok nem felhőtlen kacagásba torkollanak, hanem a felnőtt agy kilúgozódásába, valamint mindenképpen gyermek által elkövetett hisztibe! Mert mindegy, mit és meddig játszol velük, a végén csak Te veszíthetsz, az őrjöngő kiborulást nem kerülheted el!
– Nem adok SOHA kiflicsücsköt a gyerekemnek csak úgy, hogy csendben legyen!
Ó, dehogynem! Ebéd előtt tíz perccel is! És a babakocsiban is nyugodtan csócsálhatja, mert nincs ennél egyszerűbb módszer fogzó, nyűgös gyerek elbűvölésére.
– Ugyanez a vonal, a péksütemények kérdésköre.
Első gyerekkel másfél évig küzdöttem a nagyszülőkkel, hogy ne kapjon a gyerek ilyesmit. De mit csinálsz egy egyévessel, ha a két és fél éves tesója épp kakaós csigát majszol? Úgyhogy ez is csak az első gyerekig volt igaz.
– Nem fogok a fejük felett róluk beszélni, soha nem beszélem ki a jelenlétükben őket!
Azt hiszem, öt éve nem beszélnék a gyerekeimről egyáltalán, ha ezt betartottam volna.
– Nem veszekszem a gyerekeim előtt a férjemmel!
Hanem boldogan élek, míg meg nem halok. Persze. Máig sem értem, hogy lehet időzítve veszekedni, tekintve, hogy én azonnal robbanok, és három perc múlva teljesen lenyugodva kötök békét, persze, miután robbanhattam. Ha lenne bátorságom, kipróbálnám, mi történik, ha visszatartom a nagy bummot, csak legyen valaki a közelben, aki mentőt hív!
– Nem alszik az ágyamban gyerek, mert odaszokik, és ott marad.
De, alszik. Az összes. És egyelőre tényleg ott is maradtak…
– A gyerekemre soha nem fogok fidres-fodros, rózsaszín ruhakölteményeket adni.
Biztosan ezért lett három fiam, de azért még csuriban a kezem 😉
– Soha nem ordítok vele, mindig mindent türelmesen fogok elmagyarázni, és soha nem leszek vele durva.
Ez már megy. Egy hosszú és pihentető éjszaka utáni reggelen, három percig…
Egyet azonban sikerült megtartanom a mai napig, és azt hiszem, mind közül ez a legfontosabb:
– Minél gyakrabban mondom és éreztetem velük, hogy szeretem őket, és ők a legfontosabbak számomra ezen a világon!
Nálunk nem voltak előre megfogalmazott elvek, azok a gyerekekkel együtt születtek meg.
Azt nem fogadtam meg, hogy nem fognak tévét nézni, de azt igen, hogy nem a tévé fogja felnevelni őket. Nálunk egész nap ki van kapcsolva, a gyerekmegőrző funkciót késő délutánra/estére tartogatom, mert addigra szoktam megelégelni az egész napos zúzást, visítást. Így is többet nézik, mint amennyit én szívem szerint engednék nekik. De hát én is emberből vagyok. No meg mi is szoktunk esténként tévézni, képmutatás lenne, ha a gyerekeknek megtiltanám.
A rózsaszín ruhakölteményekről, Hello Kitty-ről és társairól nekem is hasonló nézeteim vannak, vagyis inkább voltak. 😛 Megbocsájtom magamnak, hogy miután két kisfiú után végre kislányunk született, a kis 5 hónaposnak már sorra veszem a szebbnél szebb hajpántokat, s minden reggel gondosan összeválogatom a ruhácskáit. 🙂 Korábban azt gondoltam, hogy úgyis sok uniszex ruhácskát örökölt a fiúktól, meg hát a kék szeméhez jól mennek a világoskék bodyk, egy évig biztosan nem fogok ruhákat venni, legfeljebb néhány darabot, de aztán mégis ragaszkodtam a lányos színekhez. Ennyi megalkuvás igazán belefér. 🙂
Az én kedvencem, a “nem veszem magam mellé az ágyba” volt. Kitartottam több mint egy évig, pedig óránként ébredt, szorította az ujjam még visszaaludt, nem aludtunk nyugodtan, se én se ő. Az év alatt, zombi lettem, férj nem segített egyszer sem. Aztán bárányhimlős lett, és hogy ne vakarózhasson éjjel, odavettem magam mellé. Pár nap alatt feltűnt, sokkal kevesebbet ébred, néha elég ha a kezem odateszem mellé, vagy ha valahol egy kicsit hozzám ér a kezével, vagy lábával.2 hét után végigaludtuk az éjszakát. Maradt…:)
Jót derültem a bejegyzéseden! A fiamnál még sok mindent betartottam -de minek?! Az unokáimnál már halomra döntöttem és úgy látom, hogy jobb így!
Nálunk is ugyanez, amiket itt leírtatok. 🙂 Vekerdy mondta, hogy ” Nem nevelni kell, hanem őszintén együttélni.” – és ebbe belefér a vita, a sírás, kiborulás, fáradtság, minden. A gyerek legalább nem hazugságban nő fel, szerintem nincs ezzel semmi baj. Főleg, ha minden nap kap ölelést, sok puszit, közös játékot a szülővel.
Csak egy dolog, amivel a kollégámmal néha összevitatkozunk. Ő eltervezte, hogy alkalom adtán meg fogja ütni a gyerekét, ha túl rosszul viselkedik majd, én meg ezt ellenzem (és milyen gáz, amikor a bölcsiben a gyereked pofonokat osztogat a kisebbeknek, amikor ő nem elégedett a viselkedésükkel). 😛
Szinte pontról-pontra!
Akkor sorban:
-A legnagyobb imádta a tévét nézni. Kicsi korában csak Bebe tévé, majd jött a JimJam, Minimax… Közben dvd-k is. Megszületett a második, és csak akkor lehetett nézni, ha ő nem volt ott. Ahogy növekedett, kiderült, hogy őt annyira nem is nyűgözi le. De a nagy annyit nézné, amennyit csak engedjük. Beindult az M2, a gyerkkorunk kedvenceivel, azt hittem az jobb lesz. De nem. A legkisebb szinte azt sem tudja, hogy mi a tévé, mert csak kikapcsolt állapotban látja az esetek 99%-ban. Mert most már a fiúk sem nézik. Nem volt könnyű a leszoktatás, de megérte. Sokkal nyugodtabbak.
-Sok játék: a Kiscsajjal kell, mert másfél évesen itthon van, és le kell kötnöm. A fiúkkal nehezebb, mert sok időt töltenek az intézményekben. Itthon pedig sokszor együtt játszanak már. (Szerencsére.) De szinte minden ünnepre kapnak társasjátékot. Azokat nagyon szeretik. Amit a legnagyobbal lehet játszani, azokat már én is. Sok nagyon jó van közte. Pl Qwirkle. Mindenkinek ajánlom, akinek 7 év körüli már a gyereke.
-Kiflicsücsök: nálunk nem érdekes dolog. Nincsenek oda érte.
-Péksütemény. Én kiegészíteném az édesség fogalmával. A legnagyobb másfél éves koráig nem kapott semmit, amiben cukor volt. A másodikkal már nehezebb volt ezt elérni, de egy éves koráig nála is sikerült nagyjából. A legkisebb… Vele a legnehezebb. Hiszen ezt látja a bátyjaitól. De szerencsére nem függő. (Csokit még nem evett, és túró rudit is csak 2-3 alkalommal, azt is másfél éves kora után.)
-Nem veszekszem a férjemmel a jelenlétükben: Ilyet lehet? Nem hiszem, hogy a feszült légkör jobb lenne, mintha azt látják, hogy kiabálunk egy kicsit, aztán megnyugszunk. Csak úgy olaszosan.
-Nem alszik velünk: Ezt akartam én is. Volt külön szobája már a születése előtt. Aztán odaköltöztem hozzá két hetes korában. Majd pár nap múlva Apa is. Együtt aludtunk a földön szivacsokon. Tizenegy hónapig. Akkor költöztünk vissza mi a hálónkba, ő pedig a kiságyába. A másodikkal úgy terveztem köztünk alszik majd az ágyon. Nem ment. Akkor mellettünk a kiságyban. Nem vált be. Távolabb a kiságyban, de még a mi szobánkban. Így is ébredt óránként. Négy hónaposan átköltöztettük a saját szobájába. Napokon belül átaludta az éjszakákat. Kell neki a nyugalom és a saját tér. A harmadik már a saját szobájában kezdett, és csak akkor alszik velünk egy légtérben, ha a nagyszülőknél vagyunk. Mindenki kipihent.
Kivételes alkalmakkor néha egyik-másik fiú velünk alszik. Ünnepként élik meg. De nem kipihent utána senki. Pedig nagy az ágyunk.
-Fodros rózsaszín ruhák: Én mindig vágytam rá. Azért az első két alkalommal visszafogtam magam, mert a fiúkon nem mutatott volna jól. De a Kiscsaj igazi hercegnő bennük. 🙂 Nem mellesleg most már harcol azért, hogy ruhát, szoknyát vehessen fel. Vagy legalább valami rózsaszínt.
-Soha nem ordítok, türelmes leszek mindig: Amíg csak a legnagyobb volt, addig ment. Az esetek nagy részében. Azóta nem tudom mi változott. De hogy én is türelmetlenebb vagyok, az biztos. Kivéve, ha jó gyerekek és én kipihentem magam. (Az még sokat szokott segíteni a türelmemen, ha nélkülük van közös programom az Apukájukkal, vagy a barátnőimmel.)
-Azt, hogy szeretem őket, naponta többször hallják, és szerencsére mondják is nekem. Ez a legjobb része a napnak. Meg az ölelések. Főleg, ami csak úgy spontán jön. Imádom. 🙂