De amúgy tényleg mit lehet arra mondani, amikor megkérdezik, hogy „na, és mikorra tervezitek a babát?”. Esetleg ilyenkor ránézhet az ember az órájára, és mondhatja, hogy „azt ígérte, öt perc múlva itt lesz”, vagy ha bevállalósabb, akkor esetleg védekezhet azzal, hogy „de hát mi d…nk rendesen, reméljük, mihamarabb”.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem valahogy nincs kedvem ahhoz, hogy a szexuális életem részleteit megosszam, márpedig a gyerekvállalásnak egyelőre abban a fázisában vagyunk, amikor ez nem elválasztható a szextől. Nem vagyok én különösebben szemérmes, de a férjemmel azt beszéltük meg, hogy nem fogunk rástresszelni, az alkalmas napokat lesni, hanem ahogy sikerül.
Majd ha nem jön össze legalább fél évig, akkor jöhetnek a praktikák, tanácsok, hogy csináljuk fejen állva holdtöltekor egy piros paprikával a fenekünkben, de addig mi csak a magunk egyszerű módján próbálkoznánk, lehetőleg a széles nyilvánosság kizárásával.
Amúgy meg tényleg van bennem para, több dolog miatt is.
Az egyik az, hogy mi van, ha valami gáz van. Vagy velem, vagy vele. Ha ez meg az, tele van hülye sztorikkal az internet, miért pont én ne futnék bele valami marhaságba? De: miért pont én futnék bele valami marhaságba?
De azt is megbeszéltük, hogy ezen sem stresszeljük magunkat, majd ráérünk erre akkor is, ha esetleg valóban kiderül, hogy van valami gond. Elvégre nem egy barátnőm szült már 35 fölött makkegészséges gyereket.
S ha valaki megkérdezi, hogy miért „csak” most jutottam el idáig, akkor annak el tudom magyarázni, hogy miért… Amúgy is marhaság szerintem, hogy menetrendek szerint osztjuk be az életünket. Nálam most ért ide ez a vonat. Más vonatokkal pedig már bejártam a fél világot! 😉
Viszont végre megtaláltam azt az embert, akiben megbízom, és jómagam is békébe kerültem magammal. Többszörösen elvált családból jövök, számomra korántsem volt magától értetődő dolog, hogy én is férjhez akarok menni, és gyerekeket akarok, elvégre a családi tapasztalataim éppen nem győztek meg arról, hogy én ezekkel jól járnék. Önálló és független akartam lenni mindig, és megvalósítani az álmaimat.
No, ez sikerült, nagyjából. Az önállóságból némileg visszavesz az, hogy kis hazánkban egy fizetésből nem lehet megélni, albérletben meg pláne nem, de a többi nagyjából stimmel.
És itt következik az, amiatt még aggódom: gazdagabb nem lettem, lakásom sem lett, vagyis mindez most már többes számban, elvégre nyáron férjhez mentem.
Ilyenkor jön az, hogy mosolyogva, nagyvonalúan legyintenek, akik hallgatnak, és azt mondják, hogy „majd valahogy úgyis lesz”. Vagy: „nem az a fontos, hanem a szeretet”. Vagy: „arra hiába vársz, hogy minden meglegyen”. Mondjuk, ez az utóbbi stimmel…
Naná, azt tudom, hogy valahogy mindig van. Hol stresszesen, idegesen, feszülten, hol pedig nyugodtan, kiegyensúlyozottan, magabiztosan. Ha nincs pénz, vagy nagyon kevés, akkor az első eset forog fenn, ha van, akkor a második. Márpedig van egy olyan elképzelésem a jövőmről, hogy nem szeretnék olyan anya lenni, aki a hónap második felében már azon szorong, hogy jön ki hó végéig. Egyelőre pedig nincs kilátásban semmi olyan lehetőség, ami ezt elhárítaná.
A másik meg az albérletezés. Azt sejtem, hogy ez talán még mindig jobb, mint irgalmatlan magas törlesztővel kínlódni hónapról hónapra, és szerencsém, hogy soha nem volt annyi pénzem, hogy ebbe a csapdába belesétáljak. Az viszont kutya egy kiszolgáltatott helyzet, amikor a főbérlő egyszer csak szól, hogy hát ő most összeveszett a pasijával, költözne haza, és minél hamarabb menjünk el (megtörtént eset).
Az, hogy határidős munkád van, és hónapok óta feszült a hangulat a munkahelyeden, mert a fejünk fölött lebeg, hogy kit mikor rúgnak ki, nem érdekes. Az, hogy a pasid még csak pár hónapja költözött hozzád, és most vertétek be az utolsó szöget a falba: nem érdekes. Az, hogy neked most nincs pénzed, időd és energiád ilyesmire, nem érdekes, oldd meg!
Nos, amikor az ember túlvan az első sírógörcsön, pár felesen, és telepityeregte a belvárost, akkor halasztja az ösztöndíját és a határidőket egy héttel, lesi a hirdetéseket, kölcsönt kunyerál, megszervez egy költözést a régi, jól bevált emberekkel, stb…
De hogy mindezt gyerekkel vagy éppen várandósan??? nem!!!!
Van, aki szerint akkor vagyok felelőtlen, ha albérletbe szülök, mert ő ezt semmi esetre sem tenné, más szerint akkor, ha egyáltalán nem szülök, vagy ha várok még. Van, aki szerint csak a szeretet legyen meg, más pedig hosszan sorolja, mennyibe kerül az orvos, a vizsgálatok, a pelenka, a babakocsi, az ápolószerek, a tápszerek.
Szóval vannak ilyen parák. Azt viszont tudom, hogy megoldás ezekre egyhamar nem lesz. Legfeljebb annyi, hogy albérlet helyett törlesztőt fizetünk, de legalább nem vagyunk kiszolgáltatva egy főbérlőnek.
Viszont ha gyereket akarunk, akkor pont itt az ideje, már nem lehet halogatni.
Arra viszont várnék valami jó tippet, hogy mit válaszoljak azoknak, akik negédes mosollyal érdeklődnek, hogy „na és, mikor jön a baba?”!!!
