Catherine is megjárta a maga poklát a szoptatással, amit most megoszt velünk, s közben nagyon fontos igazságokat is kimond:
Vagy mégsem annyira lerágott csont?
Az utóbbi hetekben nagyon sok cikket olvastam ezzel kapcsolatban – itt is sokan írtatok.
Nekem úgy tűnt, hogy leginkább a két véglet adott hangot tapasztalatainak és tudásának. Én sem fogom megmondani a tutit. Egyszerűen csak leírom a saját élményeimet. Az legalább van három gyerek után.
Hozzáteszem, én nem vagyok feltétlen szoptatás párti. Akinek nem megy, aki nem akarja, az ne csinálja. Ez az ő döntése. Kik vagyunk mi, hogy beleszóljunk? Ismerek tápszeres babát, aki szinte soha nem beteg, legalábbis sokkal kevesebbet, mint az átlag, és ismerek olyat is, aki három éves koráig szopott, és allergiás szinte mindenre a gyümölcsökön és húson kívül, és minden vírus őt fertőzi meg először. A szülővel való kapcsolat, kötődés nem ezen múlik. Ezt a sajátjaimon látom. A nagyobb fiam és a kicsi lányom bújós természetéből adódóan. A kisebb fiam viszont rám ütött, és nem az az ölelkező fajta, a puszikat is elég szűkmarkúan méri.
Nyolc éve kezdődött. Vártam az első gyermekem érkezését. Olvasgattam könyveket, de leginkább a terhességről, az együtt vagy külön alvásról, a gyereknevelésről…
A szoptatásról eszembe sem jutott. Sőt a szoptatás témája sem izgatott. Nem foglalkoztam vele különösképpen. Úgy gondoltam menni fog, hiszen annyi embernek ment. Volt éppen elég más gondom az alatt a kicsit több mint nyolc hónap alatt, amíg a fiamat a kinti életre neveltem.
Amikor megszületett rögtön mellre tették a kórházban. Fogalmam sem volt mit kellene tennem vagy éreznem. Ő próbálkozott, én sikernek könyveltem el.
Egyébként is rózsaszín ködfelhőn lebegtem, hogy megszületett végre. A csecsemősök már akkor sem voltak túl segítőkészek, hiába bababarát a kórház ahol mindhárom gyermekem meglátta a napvilágot. (A hozzáállásuk csak rosszabb lett az évek múlásával.) Én viszont nem vagyok az a segítségkérő típus. Ha nem mondják, akkor kitalálom magamtól. Nem is volt gond a technikámmal, ment ösztönből.
A genetikámmal viszont igen.
Túl vaskos a mellbimbóm, a baba nem tudja bekapni. Erre való a bimbóvédő. Volt nekik készleten, vettem. Mert elhittem amit mondtak. És próbálkoztam rendületlenül. Mivel a fiam besárgult, mint később a két kisebb testvére is, így fontos volt, hogy megfelelő mennyiségű folyadékot kapjon.
Szerintem a sárgaság sem egy túlmisztifikált dolog, hanem igenis komoly probléma lehet.
Nekem mindhárom gyerek egy-egy nappal tovább volt bent a kórházban, mert bilirubin szintjük olyan magas volt, és napi 22 órát szoliztak a kék fényben. Az elsőt ráadásul egy éjszakára el is vitték mellőlem, mert neki infúzió is kellett. Azt mondják az Rh összeférhetetlenség az oka. Nem tudom. Csak azt, hogy emiatt mindhárman nagyon sokat aludtak az első hetekben, és nem volt egyszerű ébreszteni őket a szopihoz, vagy egyáltalán csak ébren tartani közben.
Akkor éreztem először azt, hogy ez nekem tényleg menni fog, amikor az öt napos első gyermekemet állva szoptattam, miközben a fejébe csöpögött az infúzió. Nem volt hajlandó ugyanis másképp elfogadni az anyatejet. Fecskendőből sem. Én pedig büszke voltam magamra, hogy ezt is megoldottam. Egyébként közben pohárból is nagyon ügyesen megtanult inni, mert kapott cukros vizet. Tudom, hogy ez is törvényen kívül való egy szoptatási tanácsadónak. De az én tejem csak a harmadik-negyedik napon indult be. Mindhárom alkalommal. Addig mégiscsak kell valami annak a gyereknek. Huszonnégy órára vannak tartalékai, de harminchatra nincsenek. Főleg mivel kicsi (na jó, elég nagy) kínai babákra hasonlítottak.
Még mindig csak ott tartok, hogy eltelt az első pár nap a kórházban az első gyerekkel.
Hazafelé készülődvén feltettem a kérdést a csecsemőosztály egyik orvosának, hogy válallná-e, hogy továbbra is ő vizsgálja a fiamat, ha már ő volt a legelső, aki ezt megtette a születésénél.
Elvállalta. Szerencsénkre. Nagyon jó döntés volt részünkről. A doktornő ugyanis szoptatási tanácsadó is volt és két kisgyermek édesanyja. Abban, amit ő mondott, maximálisan megbíztunk. Nem úgy a védőnőben.
De ennek is megvan az oka. A tíz napos fiam nem sokat aludt már éjszakánként. Elmúlt a sárgaság jótékony hatása. A védőnő azt mondta, hogy hasfájós. El fog múlni. Csak enni ne adjunk neki többet ilyenkor, mert rosszabb lesz a helyzet. Inkább tartsuk magunkat a három óránkénti szoptatáshoz.
De ez nekem annyira idegen volt. Hiszen én sem pont három óránként eszem. (A következő terhességnél ezt is megtapasztaltam, diabétesz miatt, de az más kérdés.)
Tehát amikor két hetes korában a doktornőnél jártunk, rákérdeztem, hogy mi lehet a hiba. Próbaszoptatás előtte. Megnézte, hogy teszem mellre, hogy tartom, hogyan szopik, hogyan nyel. Minden rendben volt.
Őt közben elhívták, és negyed óra múlva ért vissza. Addigra a fiam ismét sírt. Mutattuk, hogy ez megy nálunk szinte mindig. Ő pedig csak ennyit mondott, és ez a mondat soha nem megy ki a fejemből: „Ennek a gyereknek nem a hasa fáj, hanem konkrétan még éhes. Adjon még neki tejet, Anyuka!”
És ettől kezdve nyugodtabban teltek a napjaink. Nem mondom, hogy nem volt hasfájás is. Mert volt. De a cseppek és az idő megoldotta. Viszont kapott enni eleget. Kicsit lustább volt. Mondhatnánk. De nem. Csak a bimbóvédővel szopni nem ugyanaz, mint simán. Sokkal több erőt és energiát követel tőle, hamarabb kifárad. Ilyenkor pihent egy kicsit, majd folytatta.
A nehezebb kérdés az volt, hogy milyen technikával szoktassuk majd le a bimbóvédőről. Hiszen kb. két hónaposan már elég nagy a szája ahhoz, hogy nélküle is rendesen be tudja kapni a mellbimbómat. Voltak bevált ötletek. Szerencsére nem volt szükségünk egyre sem. Második próbálkozás alkalmával rájött ugyanis, hogy neki könnyebb, ha nincs köztünk az a műanyag izé. Úgy terveztem, hogy egy-másfél éves koráig szoptatom. Tizenöt hónaposan magától hagyta abba. Egyszerűen nem kért többet.
Három évvel később született a második fiam. Bimbóvédőt rutinosan előre megvettem.
Tejem lett a negyedik napra, és ő is ösztönösen tudta mit kell tenni. Addig pedig itta pohárból kiegészítésképpen a vizet. Csak hogy hamarabb helyreálljon a bilirubin szintje.
A mellgyulladás, amit eddig nem említettem, most is megvolt. Igaz, nem annyiszor, mint az első gyereknél, és nem negyven fokos, hanem csak harminckilenc fokos lázzal. De túléltem. U
tólag persze könnyebben beszélek, mint akkor. Első gyerek és mozdulni sem tud az ember, de ott van egy pici csomag, aki rá van bízva. Vagy másodikkal, már rutinosan ugyanez, csak közben ott van egy nagyobb is, akivel szintén foglalkozni kell. Nem könnyű, de megoldható helyzetek. Még olyankor is, ha apuka dolgozik és a nagyszülők sem tudnak segíteni 150 kilométer távolságból. A fiam tizenegy hónaposan mondta, hogy neki aztán nem kell többé az én cicim. Majd pár év múlva valaki másé.
Harmadik gyereknél szintén megvettem a bimbóvédőt, de nem a megszokott márkát. Valami olcsóbbat, mert úgy éreztem a lányom más lesz, neki nem is kell majd. Nem is tudott szopizni vele. A kórházban nem említettem.
Hárman jöttek be a szobámba, hogy szoptatási tanácsot adjanak, én elmondtam, hogy harmadik gyerek, első kettő is sokáig szopott, sőt, hat hónapig kizárólagosan, meg fogom oldani.
Megoldottam.
Lefejtem a tejet és pohárból itattam. Olyan könnyű volt. Főleg a kórházban, ahol semmi más dolgom nem volt. Gyönyörködtem a lányomba, aki mellettem fürdött a kék fényben, közben lefejtem azt a mennyiséget, amire a következő ébresztésnél szüksége lesz. Tudtam pontosan mennyit kap. Nem izgultam. Meg is itta, hízott is szépen.
Ez így ment két hétig.
Ha mentünk valahova, márpedig mentünk rendszeresen, akkor vittük kis hűtőtáskában a lefejt anyatejet, az úti melegítőt, és megitattam, amikor éhes lett. Nem 30-40 percig tartott, mint a fiúkkal ennyi idősen, hanem csak öt. Imádtam. Arra nem gondoltam, hogy egy csomó idő elmegy a fejéssel, amit előtte soha nem csináltam.
Csak a doktornő hívta fel rá a figyelmemet, hogy harmadik gyereknél nem fogom sokáig bírni. Cseréljük le azt a bimbóvédőt, és ha kap megfelelő méretűt, akkor menni fog a szopi is. Igaza lett. A lányom két hetesen tanult meg szopizni. Ezt még tíz hónapig lelkesen csinálta utána. Két hónap után szintén egyik napról a másikra hagytuk el a segédeszközt, mint a bátyjainál.
Az első fél évben ő is csak anyatejet kapott. Erre a saját lelkiismeretem megnyugtatása miatt is szükség volt. Szerettem volna ugyanis, hogy az én gyerekkori asztmám náluk ne alakuljon ki, ha véletlenül örökölték a hajlamot. Na meg kényelmes is vagyok. Sokkal egyszerűbb mellre tenni egy gyereket, mint tápszert keverni, melegíteni… Mindig kéznél a megfelelő minőségű és mennyiségű táplálék.
De annak ellenére, hogy mindhármukat szoptattam, nem érzem azt, hogy ez az egyetlen helyes út. Nekünk ez volt. De ehhez kell az anya és kell a gyerek is. Mert nekem, ennek ellenére három teljesen különböző gyerekem van.
Nem a szoptatáson múlik. Szerintem.
Nem mondom, hogy nem voltak fájdalmas pillanatok. Amikor sebesre harapták a mellbimbómat. Vagy amikor kőkemény volt a gyulladástól. Vagy amikor szülés után a méh húzódott vissza a szoptatásnak köszönhetően. De ezek ugyanannyira csak halvány emlékként élnek már, mint a szülés fájdalmai. Azért vagyunk nőből, mert ezekre nem emlékszünk egy idő után. Csak a szépre és a jóra.
Kivéve azok, akik kurdarcként élik meg az egészet.
Akikkel szemben a környezetük sokkal nagyobb elvárásokat tanúsít, mint amire képesek bármilyen okból. Akiket nem támogatnak, hanem jó tanácsokkal bombáznak, és elvárják, hogy azonnal és feltétel nélkül úgy csinálják, mert csakis az a helyes és követendő út. Akik nem tudják önmagukat kiteljesíteni ebben a kapcsolatban, mert egyfolytában másoknak akarnak megfelelni.
Mivel különbözőek vagyunk mi is, a gyerekeink is, különbözőképpen éljük meg. Ezt kellene elfogadni. Mint ahogy én is elfogadom azt is, ha valaki nem akar szoptatni, ha nem tud szoptatni, és ha a három éves gyerekét szoptatja azt is. Pedig nekem már fura, ha egy gyerek önkiszolgáló módon odasétál anyuhoz, felhúzza a pólóját és rácsatlakozik. Nekem a szoptatás egy bensőséges dolog a babámmal. Aki már jár, az nem baba. Ettől kezdve idegenkedem tőle. Mondom ezt úgy, hogy én szerettem szoptatni. Hogy el sem tudnám képzelni, hogy másképp is lehetett volna. Mert nekünk ez volt a természetes.
És az a lényeg, hogy ez az egész természetes és ne erőltetett legyen.
