Azt hiszem, borítékolható, hogy a legújabb kori magyar társadalomtörténetben helyet fog kapni a vak komondor esete. Legyünk bizakodóak legalábbis, hogy pár év múlva nem csak azok a történészek emlékeznek meg a történelem női arcáról, akik a szakma peremén, a fő áramlatokról eltérő szemléletet képviselnek, hanem azok az események, melyek kifejezetten érintik a nőket, a maguk jogán kerülnek be a történelembe… Azon egyszerű oknál fogva, hogy a történelem emberekről szól, az embereknek meg még testvérek között is legalább a fele nő.
Mivel a csapból is ez folyik, ismerjük a sztorit; egy parlamenti képviselő, úgynevezett honatya időről időre szétveri az aktuális élettársa arcát. Amikor ez először kiderült, akkor tagadott, és arra fogta az egészet, hogy az asszony átesett a vak komondoron. Ó, egek! Hogy ezt Ionescu, az abszurd dráma főatyaúristene nem érhette meg!
Aztán mégis hamarabb utolérték a hazug embert, mint a vak komondort, és nemrégiben fény derült, hogy ezt a tevékenységet a képviselő rendszeres jelleggel űzte.
Mindazonáltal tudjuk, hogy nem egyedi eset ez a magyar parlamentben ücsörgő urak között, és nem is pártfüggő. Az amúgy elkeseredett, és a bőrünkre menő pártharcokat vívó férfiak között közösséget teremt a férfiúi felsőbbrendűség tudata. Az többek között, hogy feleséget, gyereket verni bocsánatos bűn, és ha valakinek meg nem tetszik, akkor se szóljon bele, elvégre ez magánügy.
Nem magánügy! Hanem büntetőjogi tényállás.
Csak éppen érvényt nehéz szerezni a törvénynek. A minap látott napvilágot a Human Right Watch jelentése Magyarországról, melyben elmarasztalta a családon belüli erőszakkal kapcsolatos gyakorlatokat. Azt például, hogy a családi verekedéshez kihívott rendőr addig nem intézkedhet, míg „vér nem folyik”. Ja, hogy akkor meg már késő… kit érdekel? S kit érdekel az, hogy addigra már súlyosan traumatizálódik mind a bántalmazott személy, mind pedig a verést gyakorta végignéző gyerekek?
Úgy tűnik, nem akarunk szembenézni azzal a problémával, mely emberek életét teszi pokollá, és inkább a szőnyeg alá söpörjük, csak foglalkozni ne kelljen vele.
Ami erkölcsileg is mélyen elítélendő, de ha a közösség szempontjából nézzük, akkor is könnyebb és olcsóbb lenne a gyökerénél megfogni és orvosolni a problémát, mint annak akár évtizedekre is elhúzódó hatásait.
Hiszen a bántalmazott nem tud így teljesíteni a munkában, esetleg hosszas orvosi kezelésekre szorul, az ilyen családban felnövő gyerek pedig egy rakás olyan sérülést beszerez a meleg családi otthonban, mely sokáig kihatással lehet személyiségfejlődésére, tanulmányaira.
Akár a férfi, akár a nő az agresszor a családban. A statisztikák szerint az utóbbi a ritkább, de előfordul.
A férfiak általában azzal szoktak érvelni, hogy de hiszen a nők is megérik a pénzüket; igaz, nem erőszakkal gyötrik a párjukat, de nagyon sok módját ismerik annak, hogy pokollá tegyenek egy házasságot. Hisztéria, házsártosság, megalázás, stb. Ki tagadná ezeket? És azt sem tagadja senki, hogy az effajta pszichológiai hadviselés is rengeteget árt, akár férfi akár nő az áldozat.
Viszont szerintem nem az erőszak a megoldás! Nem lehet az. Megoldás lehet a beszélgetés, a mediáció, a párterápia, vagy akár a válás. De sohasem az erőszak. Olyan nincs, hogy „az asszony megérdemelte azt a pofont, mert miért nem érti meg, hogy fogja be a száját!”. Még egyszer: lehet, hogy áldozat tényleg elviselhetetlen perszóna, az is lehet, de ez akkor sem érv a verésre!
Civilizált ember nem folyamodik erőszakhoz, kiváltképp nem olyanokkal szemben, akik gyengébbek és kiszolgáltatottabbak. Az ilyen embernek saját magával van problémája, ha attól érzi magát erősnek, hogy másokat megaláz. Attól áll helyre az önértékelése, ha van valaki, akinek fölébe tud kerekedni. Úgy gondolom, az ilyen ember beteg.
Térjünk vissza a magyar országgyűlésbe – persze, fogjuk be az orrunkat – s tegyük fel a kérdést, hogy miként lehetséges az, hogy a parlamenti padsorokban olyan emberek ülnek, olyanok döntenek milliók sorsáról és életlehetőségeiről, akik civilben bántalmazzák a társukat? És bárcsak őszintén remélhetném, hogy a többes szám csak írói túlzás…
A családon belüli erőszak azért különösen aljas dolog, mert ott bántják az embert, ahol elvileg otthon és biztonságban kellene lennie. Ahonnan nehéz elmenekülni. Annál is inkább, mert az áldozat nem ritkán anyagilag is kiszolgáltatott: nem tud egyedül megélni, nem tud hová menni, nem tudja egyedül nevelni a gyerekeket, hát marad és tűr. És időről időre bebeszéli magának is, hogy „majd megjavul, megígérte, hogy megváltozik…”.
De az nagyon nagy munkát, önismeretet és elszánást igényelne, hogy a bántalmazó valóban megváltozzon. Ez a ritkább eset.
A gyakoribb az éveken keresztül húzódó testi-lelki terror, amire rámegy az áldozat egészsége, ja, és mellesleg a gyerekek is ebben a közegben nőnek fel! Az milyen érzés lehet, amikor egy kisgyerek időről időre átéli, hogy apu veri anyu fejét a falba? Milyen problémákkal fog küszködni, milyen élete lesz?
Azoknak az uraknak, akik fensőbbségesen kinyilatkoztatják, hogy a család intézménye szent, és ezért nem is létezik a családon belüli erőszak, nyilván annyi közük van a magyar társadalom valódi életéhez, mintha a tűzföldi udvarlási szokásokról mondanának véleményt.
Tényleg, én is szeretném, ha azok az intézmények, amelyek elvileg nemes célokat szolgálnak, valóban önzetlenül fáradoznának egy jobb világért, meg jól jönne egy kis világbéke is, de ha valaki képtelen látni, mi folyik a világban körülötte, az horgoljon inkább kis zongoraterítőket, és ne akarjon a sorsunkat meghatározó döntéseket hozni! Kösz!
A lényeg: igazi férfi nem ver nőt. Gyereket sem. És persze a nők számára is tilos az erőszak! Férfiakkal és gyerekekkel szemben is.
Tudjátok mit? Make love not war!
A sztori annyiban volt még brutálisabb, hogy a többi szomorú szemű gyereke ott húzogatta az anyja kezét, hogy anya, neee, neeeee, ne csináld!!! Rettegtek.
Egyébként nem ismerem az általad említett történetet, de sajnos látok történeteket magam körül, sokat.
Egyébként az elhanyagolás is gyerekbántalmazásnak tekinthető. Csak kérdés, hogy mi számít elhanyagolásnak. Ha mindig van egy rokon, aki kimossa a sz*ból a gyereket, akkor az anya nem büntethető… Mesélhetnék, de nem akarok.
Hát igen, az emberi hülyeségre nincs orvosság… És nem is büntetik, mert akkor az emberek háromnegyede börtönben ülne. A kolléganőmmel gyakori vitánk, hogy ő teljesen helyénvalónak tartja a gyermek megütését, ha szemtelen, nem úgy viselkedik, ahogy kell, szerinte ez az egy működő eszköz. Szerintem meg erőszakot szül az erőszak. Nemrégiben egy 4 gyerekes anyát állítottam le a buszon, mert a tolókocsis értelmileg is fogyatékos gyerekét ordította le, hogy ott hagyja, nem jöhet haza, csak a többi gyerek. Borzalmas volt hallani, hogy egy ennyire kiszolgáltatott embernek hogy lehet olyat mondani, hogy fent hagyja a buszon?… De ebből áll a társadalom nagy része.
Erőszak az is, ha lekeversz egy pofont a gyereknek, csak mert felhúzott a főnököd, vagy táskával megütöd a fejét, mert TE nem vetted észre, hogy fent maradt a villamoson (a gyerek, nem a táska – olvastad a fészen keringő történetet?)
És erőszak az is, ha lelkileg teszed tönkre, ha terror alatt tartod, ha minősíted, ha jogosulatlan félelmeket nevelsz belé, ha a házastársaddal bizalmatlan és negatív vagy, de utóbbiakat nem bünteti a törvény.
Igen, szerintem gyakori a családon belüli erőszak.
De nem értem, ez hogy jött most ide, én csak arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy mindannyian erős, önbizalommal teli, bátor embereket akarunk nevelni, de ezerféle úton haladunk, és évtizedek, mire kiderül, hogy melyik volt a helyes.
Szerintem azok az anyák és apák, akiknek a gyermekük családon belüli erőszak áldozatai a párjuk által, szintén azt hitték, jól csinálják…
Szerintem nem gyakori a családon belüli erőszak, és szerintem ez is mutatja, hogy igen, ez a normális, ha valamennyire figyelünk a gyerekekre, úgymond ez a gyógyszer. Vagy szerinted gyakori a verekedés a családokban?
Értem, amit írsz, csak hát szerintem nagyjából mindenki ezt szeretné a gyereknevelés céljául kitűzni. És évek, mire kiderül, hogy jól csináltad-e…
Kiállni mellette, akár rokonnal szemben is. Mellette lenni, érezze, hogy mindig bízhat benned. És magában. Következetesnek lenni, hogy tudja, hol a helye a világban. Aztán próbálni meghatározni, milyen környezetbe kerül (ne lakótelepi tömegiskolába, elhanyagolós oviba, bölcsibe). Nem lepasszolni folyton, hanem együtt családosan jó programokat csinálni. Ha az alap megvan, és nem azt látja, hogy normális, ha verekedés van a családban, hanem próbálnak megbeszélni dolgokat, akkor ez lesz a kiindulópontja a párválasztáskor is jobb esetben. Szerintem.
Hű, és ehhez a célhoz igazi módszered is van? 😉
Csak mert én pl. nem tudom, hogyan tudom _biztosra_ elérni, hogy a gyerekem majd felnőve ilyen legyen…
Elmesélném, ami a szemem előtt zajlott: hisztériás roham, üvöltözés, dulakodás. A nő nekiment a férfinak, csípte, rúgta, karmolta. A férfi adott egy atyai pofont, csengett tőle a nő füle. DE! Nem lett kék-zöld-lila, nem folyt vér, nem tört csont. Ha valaki házsártos, hisztis, akkor sem kell félholtra verni, leginkább sehogy sem kell verni, de én láttam, hogy igenis van, amikor annyira bekattan a nő, hogy semmi nem hat csak egy csattanós tenyeres, vagy a hideg zuhany…ha ide eljut a kapcsolat akkor már inkább a válás…el is váltak.
Szerintem egy módszer van az erőszak ellen, a gyermekünknek elég önbizalmat, önismeretet és erőt adni, hogy ne válasszon rosszul, vagy ha rosszul dönt, akkor tudja, hogy van kiút, mert nem ez a normális.
Az a baj, h Mo-n az áldozathibáztatás teljesen beleivódott az emberek gondolkodásába. “Kurvásan” öltözött, viselkedett, ezért erőszakolták meg, ez a nő egy hisztérika, 1-2 pofon csak helyreteszi, megérdemli a gyerek a verést, hisz kezelhetetlen… Persze van verbális erőszak meg lelki terror is. Sőt a bántalmazott gyerekek sokszor úgy emlékeznek vissza, h nem a pofon fájt, hanem a megaláztatás. De ezt sajna mérni, büntetni nem nagyon lehet… Meg, tényleg, talán nem is annyira a joszabályokkal van a baj, hanem a fentről jövő hozzáállás, a konzervatív nő-férfi szerepek erősítése (“minek dolgoznék, lesz ott elég asszony”), a női munkaerő alacsonyabbrendűsége, az anyák munkába állásának megnehezítése (tudom, vannak látszatintézkedések)… Mintha áldást adnának a CSBE-ra, persze nem szó szerint, meg biztos, hogy honatyák nagy többsége nem veri a feleségét (remélem), de ezt a tendenciát érzem… Már odáig jutottam, hogy herótom van a “család” szótól, annyira kiforgatják, “szentesítik”. Nem vagyok nyugodt :(.