Nagy viharral söpört végig az interneten az elmúlt hetekben az a videó, amin egy tíz hónapos kislány anyukája énekel a meghatottságtól/félelemtől/empátiától/utánzásból fakadóan prüntyögő gyermekének.
Sokan felháborodtak, hogy milyen anya az ilyen, aki félelemben tartja, megríkatja a gyerekét, csak azért, hogy azután az interneten sztárt csináljon belőle.
Van benne sok igazság, bár szerintem a nő kedves, vigasztaló szavai egy-egy dallamvonal között, jól láthatóan megnyugtatták a kislányt. És ha más szempontokból nézzük, ez végül is egyfajta katarzis-élmény, amit mindnyájan átélünk mondjuk az olimpiai aranyak magyar himnuszai, vagy a legújabb coca cola reklámok megtekintése során.
De miért van bennünk ez a kényszeres harc a sírás ellen, ha a gyerekünkről van szó?
Nagyon vékony mezsgyén kell lavíroznom, hogy senkit ne bántsak meg indokolatlanul. Ha a sírást és sírni hagyást vesszük alapul, manapság két népszerű vonal képviselteti magát a gyereknevelésben.
Van ugye a válaszkész nevelés, amikor a gyermekeim igényeit szem előtt tartva (de a sajátjaimat sem sutba dobva!!! – pedig sokan ezzel azonosítják), vele összhangban próbálom kialakítani a közös életünket, és nem pedig ráerőltetni a meglévő falakat.
És van a Suttogó módszer (meg ezer másik), amely azt hangsúlyozza, hogy a gyerek már egy meglévő életközösségbe születik bele, amihez neki – a gyereknek – kell alkalmazkodni.
Az előbbi jelszava, hogy nem hagyja sírni a gyereket, az utóbbi pedig mindenféle tanítási módszer tárháza, ami ugyan sírással jár, de –vallják a tanítók és a követők – az eredmény mindenki számára kifizetődő.
Én a válaszkész nevelést tartom követendő példának, de ugyanígy mondhatnám Teréz anyát is, mert pontosan olyan közel állok a megvalósításban az egyikhez, mint a másikhoz. Éppen ezért az életem állandó belső ellentmondás és küzdelem, no de kinek nem az? Kiválasztottam egy utat, és ahhoz próbálom igazítani a lépéseimet. Lehet, hogy a céltól még messze vagyok, de legalább már a gps be van kapcsolva, és ha mást nem, folyamatosan újratervez.
És hát itt van ez a mondat, a „Nem hagyom sírni a gyereket”. Mennyi feszültséget és önmarcangolást okozott bennem, mire helyre került az – általam elfogadott – valódi tartalom!
Mert mit jelent az a mondat, hogy nem hagyom sírni? Biztos vagyok benne, hogy más nyelveken tisztábban is ki lehet fejezni, de itt két, egymástól tökéletesen távol álló értelmezés is lehetséges.
Jelentheti azt, hogy mindenáron elkerülöm, hogy a gyermekem negatív érzelmek sodrásába kerüljön, és – akár rövidebb, akár hosszabb időn keresztül – sírásra legyen oka. Hogy bármi áron, de megelőzöm, elkerülöm, megszüntetem, hogy a gyerekem sírni, pláne hisztizni kezdjen.
De nem ezt jelenti!
És milyen sokan hiszik, tévesen, hogy a válaszkészen nevelő szülő minden körülmények között azon munkálkodik, hogy a gyermeke egyáltalán ne sírjon!
Ha beteszi az ágyába, és sír, kiveszi, ha sír, mikor a szülő wc-re menne, akkor inkább nem megy el, ha a bolt közepén sírni kezd, akkor…?
Sokan ezért kezdenek bele különböző kommunikációs tréningekbe – ettől várva valamiféle varázsszert, ami miatt majd a gyerekünk mindig megértő, kezelhető lesz.
Nem, a sírni nem hagyás nem azt jelenti, hogy életem árán is megküzdök a könnyeivel, hanem – szigorúan szerintem, és vitaindítónak – azt jelenti, hogy megpróbálom kiiktatni az olyan szituációkat, amelyben a gyermek csupán azért kényszerül sírásra, mert nem vagyok hajlandó kielégíteni egy vagy több, tökéletesen természetes igényét.
Melyek ezek a természetes igények?
– éhes
– fázik
– tele a pelusa
– egyedül van
– vigasztalásra vágyik, mert fél, vagy fáj valamije
Nem természetes igény a csokiért való hiszti a bolt közepén… 🙂
Viszont ha kikerülhetetlen a szomorúság, például mert muszáj a kiságyban maradnod, mert ki kell lépnem a teraszra mínusz húsz fokban, vagy éppen a tesók alszanak, és te akkor sem mehetsz most az ágyra ugrálni, akkor nincs mese, sírás lesz.
De ugyanígy gondolom, hogy van oka, létjogosultsága a sírásnak, mert éppen összetörte a kedvenc autóját, és én nem tudom megjavítani, bármennyire is szeretné, vagy apa elmegy a boltba, és nem viheti magával a gyereket, mert lázas. A gyerek okkal sír, vigasztalni, kedves, nyugtató szavakkal lehet csitítgatni, de miért ne sírhatna, ha egyszer fáj? S én miért ne hagynám, hogy kifejezze az érzelmeit?
El tudom képzelni, hogy a videón látható nő épp fellépésre készül. Képzett, szép hangja van, jó, lehet, hogy nem ő Rihanna, de több százezer énekes dolgozik szerte a világban, mindenféle szerepkörben, hajóktól szállodákig, könnyen elképzelhető, hogy ezt a dalt muszájból, gyakorlásból végig kellett énekelnie.
De ha nem így van? Miért olyan nagy baj, ha a gyerek olyannal találkozik, amitől előtörnek a könnyei? Miért baj, ha a kisgyermek őszintén reagál az őt érő ingerekre? Az anyuka kedvesen, vigasztalóan szólt hozzá többször is, amit a kislány kedves mosollyal fogadott. Nincs benne félelem, ahogy néhány internetes szakember próbálja bizonygatni. Nem retteg. Érzi a bánatot, és az átjárja őt is. Talán nem ezt nevezzük érzékenységnek? Miért akarjuk a gyerekeinket megkímélni attól, hogy érzékenyekké válhassanak?
Az én fiam pl. rendszeresen elbőgte magát a Minimaxos Tavaszi szél feldolgozáson, amikor a kismadár szeméből nőni kezdett, majd kigurult egy könnycsepp. Kilenc hónapos korától! Nem gondolom, hogy a rettegés miatt…
De ettől a videótól függetlenül is úgy gondolom, nem baj, ha teret engedünk az igény szerinti szomorkodásnak. Mert van, hogy helye van a sírásnak. És nincs okunk ettől mindenáron megkímélni, megfosztani a gyermekeinket.
Persze a cél nem az, hogy direkt provokáljuk, öncéllal, ráadásul csak azért, hogy kinevessük, szóval akkor inkább ezt ne:
Ja, értem. Látod, milyen vékony a határmezsgye a különböző értelmezések között? 🙂 Szóval ne neveljük bele a gyerekbe, hogy a sírás rossz/buta/felesleges/szégyenletes dolog, de attól még törekedhetünk arra, hogy ne hozzuk helyzetbe a gyereket és megvigasztaljuk, ha mégis eltört valamiért a mécses.
Egészen a végéig úgy gondoltam, hogy nincs miért vitatkozni, hiszen alapjában egyetértünk.
De az utolsó mondatodba hadd kössek bele: valamit megakadályozni nem csak káromkodással és verekedéssel lehet. Épp elég, ha csak azt szajkózod neki, hogy ugyan már, nem szabad sírni…
Lehet, hogy rosszul tudom, de szerintem a kötődő nevelésnek azon pontja, hogy nem hagyjuk sírni a gyereket, az elsősorban a csecsemőkorra vonatkozik. Amikor a sírás majdnem az egyetlen módja annak, hogy a baba kifejezze, ha valami nem frankó. Nem hinném, hogy a kötődő nevelés zászlaja alatt meg kellene venni a csokit a boltban, hogy ne sírjon a kétéves dackorszakos.
Másfelől szándékosan írtam, hogy _majdnem_ az egyetlen mód a sírás, ugyanis a kötődő nevelés Jean Liedloff könyvéből nőtt ki, amelyben a szerző kifejti, hogy a jekána indiánok babái szinte egyáltalán nem sírnak, mert az anyukák annyira rá vannak hangolva a csecsemőikre, hogy felismerik a szükségleteiket más jelekből, még mielőtt sírnának. Mi ezt a természetadta képességünket, ösztönünket a civilizációban elveszítettük, ráadásul a születés is nálunk szinte minden babának mérhetetlenül traumatikus élmény. Dr. Aletha J. Solter A bölcs baba c. könyvében kifejti, hogy sok esetben a látszólag ok nélkül folyton síró babákról kiderül, hogy a terhesség, a születés vagy a közvetlenül születésük utáni dolgok traumáját dolgozzák fel így.
Éppen ezért ő azt mondja, hogy hagyni kell, hadd sírja ki magát, mert így tudja rendezni magában a megrázkódtatásait. Én ezzel nem teljesen értek egyet.
(Habár meg kell jegyeznem, hogy az én nagyfiam így is, úgy is sírt, akármit is csináltunk, feje tetejére is állhatott az egész család, ő akkor is szakadatlanul végigordította nagyjából az első évét. Így számomra a sírni hagyás – vagy nem hagyás kérdése kicsit homályos volt, de abban biztos voltam, hogy nem hagyhatom magára, amikor üvölt a kisbabám.)
Szóval nem teljesen értek egyet a hadd sírja ki magát – dologgal, hangsúlyozom, még mindig a csecsemőkről írok. Egyrészt társadalmunk felkészületlen, friss anyái garantáltan nem fogják tudni megkülönböztetni, hogy most azért sír a gyerek, mert éhes (hisz még nem is járt le a három óra!), a hasa fáj (erre fogjuk mindig, ha biztosan nem éhes), testközelben akar lenni, vagy a születési traumáját dolgozza fel épp.
Másrészt a csecsemősírást a természet szándékosan úgy alkotta meg, hogy minden élő ember számára elviselhetetlen hallgatni, még csak pár percre is. Meggyőződésem, hogy ez azért van, hogy arra ösztökélje a csecsemő hallótávolságon belüli környezetét, hogy azonnal, mindenféle lacafaca nélkül tegyen valamit a baba problémája ellen. És ez tapasztalatom szerint működik is. Kivéve akkor, ha az emberekbe bele vannak rögzülve olyan hülyeségek, hogy ugggyammá, hadd sírjon csak, erősödik a tüdeje, meg hogy le kell törni a szarvait, hisz mégsem hagyhatjuk, hogy a gyerek ugráltassa az egész családot – és egyéb nagyon mélyenszántó sztereotípiák.
A nagyobb korban felharsanó ordítások már más tészta. Minél nagyobb egy gyerek, annál több oka lehet a sírásnak. Amikor már beszélni tud, nincs szüksége sírásra ahhoz, hogy kajához jusson, de bejön a hiszti. És a hiszti igenis lehet valódi szükséglet miatt és lehet valódi megrázkódtatás miatt és nem mindig csak a határok feszegetése vagy a figyelemfelkeltés a cél. Itt megjegyezném, hogy a csoki is lehet valódi szükséglet, habár mi felnőttek irtó okosnak érezzük magunkat és csak a gyerek nassolási kedvét látjuk benne, de a gyerekeknek rengeteg szénhidrátra van szükségük a fejlődésükhöz. Ezért hülyeségnek tartom a mai cukorellenes mániát, inkább a megfelelő arányokra és a mértékre kellene figyelni, de ez más tészta. Szóval hogy mik is a kisgyermekek valódi szükségletei, azt nem biztos, hogy mindig, minden esetben jól gondoljuk.
Ha pedig elkerülhetetlenül stresszhelyzetbe kell hoznunk a gyereket, mert muszáj néha olyan dolgokat tennünk, ami a gyerekben feszültséget okoz, akkor is lehet kötődően megoldani a dolgot. Meg lehet pl. beszélni előre, vigasztalni utána, elmagyarázni, hogy mi miért történik.
És el is lehet terelni a gyerek figyelmét a sírásról. Ugyanis nem feltétlenül értek egyet a hadd sírja ki magát elvével nagyobb korban sem. Viszont itt megint csak a saját gyerekemből tudok kiindulni. Ő ha sír és hagyom, akkor csak bepörgeti magát, egyre jobban és jobban. Helyzettől függ, hogy az a vége, hogy verekedni, rongálni kezd, vagy csak simán az, hogy akár négy órán át is ordít krokodilkönnyeket hullajtva s őrületbe kergetve mindenkit. Ilyenkor a fentieken kívül jó módszer tud lenni a figyelemelterelés. Van úgy, hogy elég egy mese a tévében vagy az ember kitartóan dumál neki mindenféle olyan történeteket, amik felkelthetik az érdeklődését és egy idő után figyelni kezd és elfelejti a sírást. Máskor valami kecsegtető alternatíva kell, mondjuk azért megy a hiszti, mert dokihoz kell menni és akkor az ember elkezdi pedzegetni, hogy utána esetleg szóba jöhet némi fagyizás.
Meghatódottságtól való sírás terén nincs tapasztalatom a gyerekeimmel, de ezzel szerintem semmi gond nincs és nem kell tenni ellene. De gondolom, nem is arról van szó, hogy a gyerek teli tüdőből, anyai szívet marcangolóan ordít három órán át.
Egyébként kisgyereknél szerintem egy szülő meg tudja állapítani a sírásból, akár anélkül, hogy látná a gyereket, hogy fizikai fájdalma van (elesett, beverte magát), lelki sérelme van, vagy csak unalmában, figyelemfelkeltésből nyavalyog, megijedt valamitől, satöbbi.
Úgy gondolom, hogy a szülő is ember, ennélfogva az ő tűrőképességének is megvannak a határai és egyetlen szülő sem képes végtelenségig gyereksírást hallgatni. Vagyis az a legtermészetesebb, ha igyekszünk elejét venni, és ha már eltörött a mécses, megvigasztalni. Ezzel egyáltalán nem fosztjuk meg a gyereket semmitől. Eddig a világtörténelem összes gyereke megtapasztalta a sírást, akármilyen szemlélet szerint nevelték is.
A címben szereplő felvetést pedig nagyon félrevivősnek találom. Az a lehetőség, hogy valamelyik gyereknek nem _szabad_ sírnia, azt sugallja, hogy “pofa be büdös kölök, mert ha ordítani merészelsz, úgy pofánváglak, hogy megemlegeted”, nem pedig azt, hogy igyekszünk gondoskodó jelenlétünkről biztosítani az utódunkat.
biztos Te is rettegtél 😉
Én kiskoromban mindig a Füles mackó mese végén ott bőgtem, hogy miért “búcsúzik a Füles mááááááá-raaaaa” 😀
Szerintem a sírás is egyfajta kifejezése az érzelmeknek. Főleg amíg nem tud beszélni a baba. Éppen ezért foglalkozni kell vele. Meg kell tudnunk miért sír és orvosolni. Ha a cikkben is felsorolt okok a kiváltói. De a hisztis sírás nekem sem tartozik közé. És a színészkedős sem. Mert bizony olyan is van már egy évesen is. Legalábbis nekem mindhárom gyerek tudta produkálni, igazi könnyekkel. Majd amikor látta, hogy nem veszem be, fél másodperc alatt végzett, és ment a dolgára. 🙂
De a sírás természetes dolog. Nem szabad “megfosztani” tőle a gyereket. Ugyanúgy meg kell tapasztalnia, mint a nevetést. Kell az egyensúly.
Képzeld, az én kicsim sem bírta a tavaszi szélt abban az időben! Vigasztalhatatlanul zokogni kezdett. És minden érzelmes dalra. Twinkle twinkle little star tiltólistás volt. Mivel tényleg vigasztalhatatlan volt ezektől, inkább kihagytam. 🙂 Azóta megedződött. A videosztár bébi egész jól bírja teljes kétségbeesés nélkül. 😉
Tetszik a fejtegetésed. 🙂